Egy családregény vég nélkül - Túry Mária és Kádár György hagyatéka a budai Galéria Léniában
Babucsik Anna
Miért van az, hogy nem szeretjük a szocreált?
Ennek több magyarázata is lehet: elsősorban ugye eszünkbe juthat a szoborpark elrettentő, atomizmú zászlóvivőivel és szovjet katonáival. Aztán másodsorban beugranak a békásmegyeri lakópark hegynyi hasábjai, végül a kultúrházak kalászlengető, oszloplábú asszonyokat megörökítő mozaikjai. Pedig a helyzet nem ilyen egyoldalú, csak a történelemnek még annyira friss, emésztetlen időszaka ez, hogy telve vagyunk előítéletekkel, és így nehéz csupán esztétikai szempontból bírálni az ekkor készült műveket. A politika ugyan keményen megszabott bizonyos esztétikai és különösen tematikai elvárásokat, de hát attól mi még nem tartjuk pár száz év múltán jónak Rubens Medici-falképeit, annak ellenére, hogy az színtiszta propaganda? Vannak olyan szocreál „művek”, melyekkel úgy járunk, mint a hagymával, csak hántjuk, hántjuk a rétegeket, hogy hátha…, de végül nem marad semmi. Akadnak viszont szép kivételek is, ezeket megéri hámozgatni.
Én például igazi csemegére akadtam egy budai galériában, és amit ott láttam, talán mások számára is világossá teszi, hogy a helyzet nem fekete-fehér. Valójában nem is jó szó az, hogy galéria, mert mûterem is egyben, ahol még élő alkotó dolgozik. Ezenkívül mindez egy mûemléki szinten felújított épületben, olyan gyűjteménnyel, amelyben Barcsay Jenő-, El Kazovszkij-, Kass János-, Maurer Dóra-, Kondor Béla-, Kmetty János- és Borsos Miklós-művek szerepelnek – csak néhány nevet kiemelve a több tucat közül.
Itt alkotott Kádár György festőművész negyven éven keresztül, és felesége, Túry Mária. Most itt él és alkot lányuk, Kádár Katalin grafikus.
Az 1912-ben született Kádár György a kor legjobb műhelyeiben tanult festeni: Bortnyiknál, Örkényi Strasser Istvánnál, Gallé Tibornál. Ezután Párizsba emigrált, itt együtt dolgozott Étienne Hajduval és Matthieu Matégot-val. Ekkor készített pasztellsorozata expresszív; a néhány éve elhunyt művész olajfestéktől illatos műtermében még mindig ott sorakoznak ezek a kisméretű, sötét tónusú képek. S ha ezeken a tekintetek szuggesztívek, akkor a következő művészi korszak alakjaié egyenesen sokkolóak, hisz alkotójuk túlélte Buchenwaldot. Az 1946-ban Budapesten kiállított láger-sorozat megrázta a közvéleményt, de még ma is megdöbbentő erejű. Aztán következnek az úgynevezett szocreál művek.
Merthogy Kádár Györgynek és Túry Máriának is volt egy-egy korszaka, amikor ilyen stílusú műveket alkottak. Ezzel meg is bélyegezték magukat, és máig a legtöbben – már akik hallottak róluk – szocreál művészként tartják őket számon, pedig életművük magán hordozza az egész huszadik századot.
Igen, vannak szocreál festményeik. Van naplementében arató kombájn és forradalomra készülő, kaszájukat élezô parasztokat ábrázoló pannó, de ha lehámozzuk a hagymahéjat, ami ez esetben például a kombájn, mint téma, akkor néha marad egy jó kép. Ráadásul témáik közt a kombájn ritka kivétel: művészetük szocreál korszakát Kádár György esetében főleg a konstruktivista vázacsendéletek, Túry Máriánál pedig az aktivistákra emlékeztetô, markáns körvonalú, sötét tónusú olajképek határozzák meg.
Kádár György másik nagy alkotói területe a tanítás volt. A Képzőmûvészeti Egyetem tanáraként olyan növendékek kerültek ki keze alól, mint Kocsis Imre, Szunyoghy András, El Kazovszkij, Barabás Márton vagy Záborszky Gábor.
Feleségét, Túry Máriát is a fôiskolán ismerte meg, aki az ötvenes évek elején Domanovszky Endre, majd Szőnyi István növendéke volt. Ekkoriban, mesterei hatására az oldott realizmus jellemezte festészetét. A korszak tipikus alkotásai kifejezô önarcképei.
Érdekes, hogy művészete férjétől mennyire külön utakon járt: egy műteremben, egymás mellett alkottak egy életen keresztül, általában mégis más problémák foglalkoztatták őket. Túry Mária férje konstruktivista csendéleteivel egy időben festette aktivistákra emlékeztető, markáns körvonalú, sötét tónusú olajképeit.
A hetvenes években festményei kiszínesednek, napfényesek lesznek, ezzel párhuzamosan alakjai egyre nonfiguratívabbakká olvadnak, és inkább egy-egy hangulat kifejezőivé válnak.
Vihar előtt
|
Tény, hogy ezeknek a képeknek élvezetéhez nagy segítségünkre van a környezet, mely befogadja ôket. Az ősfás kertben álló családi házat Pintér Béla tervezte. (Neki „köszönhető” a Hilton szálló épülete is.) Ez barátságos, alkotómunkára teremtett élettér, ide betérve teljes mértékben átérezhetjük a hatvanas évek retrohangulatát, illetve annak komolyabb, „művésziesebb” válfaját, mely hazánkban igen ritka volt ekkoriban. Az eredeti állapotában megőrzött minimálkonyhától kezdve a kert mozaikkal kirakott medencéjéig minden kis részlet azt a kifinomultságot tükrözi, amelyben csak kevesen részesülhettek.
A cserépkályhás, kertre nyíló nappaliban üldögélve szinte adja magát a vízió: Kádár György tanítványaival, Kocsis Imrével, Szunyoghy Andrással, El Kazovszkijjal, Gross Arnolddal, Kass Jánossal üldögél, és a Fecske kékes füstjébe burkolózva művészetfilozófiai kérdésekrôl vagy Gagarinról beszélgetnek. Eközben Túry Mária kólásrekeszeket ábrázoló pop-artos képét festegeti a műteremben…
Kádár Katalin (Túry Mária és Kádár György szintén képzőművész gyermeke) saját bevallása szerint csak remélni tudja, hogy hamarosan elérkezik majd az az idô, amikor az emberek befogadóképesebbekké válnak az ún. szocreálra. Ha ez az ô generációjának nem sikerül, akkor fia, aki szintén grafikusmûvésznek tanul, talán megélheti azt a boldog korszakot, amikor az emberek politikamentesen fogják szemlélni a művészetet. Ehhez a harchoz szerencsére már nincs szükség a „bunkócska, te drágára”, hanem tisztán szellemi síkon zajlik. Bár egyelôre még nem tartunk ott, hogy bárki is a kultúrház lépcsôje elé kötözné magát, amikor hozzákezdenek a kalászszedő mozaikok leveréséhez, azért bontogassuk csak szorgalmasan az utunkba akadó „szoc-hagymákat” – még ha néha könnyezik is tôle a szemünk!