Betörők hatoltak be október közepén a toscanai Pietrasanta városka öntödéjébe. A műhelyben heverő különféle szobrokról tudomást sem vettek, egyből azt a fémszekrényt feszítették fel, ami a népszerű kolumbiai szobrász, Fernando Botero munkáit őrizte. A hét darab, fél méternél magasabb, egyenként 25-30 kilogrammot nyomó, jellegzetesen kövérkés bronzszobornak nyoma veszett. Az olasz csendőrség szerint a betörőket nem a színesfém érdekelte, hanem csak a drága Botero-művek.

A 3,5 millió euróra becsült lopott szobrok alkotója, a kolumbiai Fernando Botero jól ismert világszerte. Népszerűségének egyik kulcsa az egyéni kézjegy. Festett, rajzol vagy mintázott figurái mind ugyanolyan sajátosan torzított arányrendszert követnek. Hurkaszerűen zsíros testek és bumfordian gömbölyű formák, naiv, már-már parasztosan kedélyes realizmussal előadva. Mintha Picasso klasszikusan robusztusra rajzolt aktjait a kétszeresükre hizlalták volna. Botero jellegzetesen kövér, realista szobrai az összes világvárosban megfordultak már hosszabb-rövidebb ideig: álltak a firenzei Dávid-szobor társaságában, a velencei Canal Grande partján, a madridi Prado előtt és a Brandenburgi Kapu négyesfogata mellett is. A városvezetők és a turisták szemében Botero népszerűsége töretlen, hiszen a fogyasztói társadalom kövérségkultuszának megértő viccmesterét tisztelik benne. Pedig az 1932-ben született szobrász minden alkalommal elmondja, hogy a korpulens test az öntudatlan művészi formaválasztás eredménye, nem a társadalombírálaté: „A művészt vonzza egy bizonyos forma, anélkül hogy tudná miért. Egy beállítást intuitívan választasz, csak később próbálhatod meg értelmezni vagy akár megindokolni.” Sőt, Botero a szépség megszállottja, számára a naturalistán megfestett és megmintázott pufók emberek az esztétikumot jelentik.

Népszerű Fernando Botero-poszter. „A kolumbiai gyerek – mondta Botero egy 1992-es interjúban – a templomban látja a Madonnák tiszta tökéletességét. Dél-Amerikában a kínaias tökély az eszményien szép öltözködés nagyon fontos része. A latin-amerikai szobrok még a sokszínű spanyol faszobroknál is jobban hasonlítanak a porcelánra. Így az európaiakkal vagy észak-amerikaikkal szemben a kolumbiaiak nagyon korán kapcsolatba kerülnek a szépség és a művészet eszméjével. Én azzal a képzettel nőttem fel, hogy a művészet szép. Egész életemben olyan művészetet próbáltam létrehozni, aminek szépsége feltárja a vizuális tökéletesség minden elemét. (…) Ha Párizsban születsz, mondhatjuk, hogy művészetet látsz mindenhol, így mire abba a korba érsz, mikor már magad is művészetet alkotnál, tönkremész – unod a szépséget mint olyat és valami mást akarsz csinálni. Nálam ez egész másképp történt. Nem untam a szépséget, sóvárogtam utána.”

A kortárs művészet gépezete leplezetlen ellenszenvvel figyeli Botero működését, a népszerű giccsművészet bélyegét sütve a jókedélyűen mosolygó, hol szépelgő, hol bumfordi erotikát sugárzó figurákra. A sztereotípiát csak az zavarta össze, amikor Botero 2005-ben festett egy sorozatot az Abu Ghraib-i börtön lakóiról. Megkínzott, megalázott foglyok, Botero komikusan kövér stílusában. A leplezetlenül társadalomkritikus munkáit a kortárs esztétika koronázatlan királya, Arthur C. Danto méltatta egy szép esszében: „mesterművek, amiket én zavarkeltő művészetnek [disturbatory art] neveztem – művészetnek, aminek az iránya és szándéka elevenné és tárgyilagossá tenni a legfélelmetesebb egyéni gondolatainkat. Botero meglepő munkái ráébresztenek minket: azt tudtuk, hogy Abu Ghraib rabjai szenvedtek, de azt nem éreztük, hogy úgy szenvedtek, ahogyan a mieink.”

A börtönsorozat egyik képe – ami kissé megkeverte a giccsképletet. Fernando Botero: Abu Ghraib 50, 2005, olaj, vászon. Image © Fernando Botero, courtesy Marlborough Gallery, New York

Szerző: Rieder Gábor