Beszélgetés Nagyházi Csabával, a Nagyházi Galéria tulajdonosával - III. rész

Babucsik Anna

Van kedvenc magyar alkotója?
Igen. De mindig előtérbe helyeztem azokat a művészeket, akik a teljesítményükhöz mérten nincsenek kellően elismerve. Ez alatt természetesen az anyagi elismerést is értem: szeretném, ha tükröződne az árban, ki mennyire jó alkotó. Ha néhány kedvenc művészt kell mondanom, akkor mindenképpen kiemelném Ferenczy Károlyt, Perlrott Csabát és Mednyánszky Lászlót. Mindig megbizseregteti a lelkemet, ha egy-egy munkájukkal találkozom. Természetesen sokra tartom Rippl-Rónait és Csontváryt is. De mindannyiuknak az a korszaka izgat jobban, amikor még keresték a saját stílusukat. Ezek az ínyencségek, az egy-egy életművön belüli különlegességek mindig jobban vonzottak, mint azok az érett alkotások, melyekről első ránézésre megállapítható, ki az alkotójuk.

Szentpétery József: Mária a gyermek Jézussal és donátorokkal, 1851

Találkozott már munkája során olyan műtárggyal, amelytől nem tudott megválni, és megtartotta saját magának?

Volt természetesen és van is olyan, melyet hosszú időn keresztül dédelgettem, aztán van egy másik szempont, mely időnként ezen felülemelkedik: nem szabad a tárgyak rabjává válni, egy idő után el kell tudni engedni őket. Miután kereskedő lettem, ez nagyon is élő problémává vált, hiszen naponta találkoztam olyan darabokkal, amiket szívesen megtartottam volna magamnak. De hát a lakásom falfelülete korlátozott, nem vihettem mindent haza, mert nem fért volna el, „bespájzolni” pedig nem szeretem a műveket: én látni, élvezni akarom a saját képeimet kirakva a lakásban, tehát köztük élve. Nagy kedvenceim műfajtól függetlenül, amiket évtizedek óta dédelgetek: néhány bútor, fajansztárgyak, festmények, amelyek – függetlenül attól, milyen korból származnak – minőséget képviselnek. Az imresszionistákat és a nagybányai festőket belülről jövően megszerettem. De döbbenetesen szépek például a római kor alkotásait is. Csodálatos megfigyelni, mivé fejlődtek aztán a román kor és a gótika művészetében. A 19. század fordulóját is nagyon izgalmas időszaknak tartom. Bár Magyarország kicsit megkésve csatlakozott az európai irányzatokhoz, nem egy olyan művészt tudnék felsorolni, aki hozta az európai színvonalat.

Galériatulajdonosként milyen gyakran találkozik hamisítványokkal, azok közt milyen mennyiségben fordulnak elő valóban megtévesztő darabok, és mennyi a siralmasan rossz másolat?

Sok az „ordenáré” hamisítvány, amelynek elég csak a sarkát látnom, és máris tudom, mi a helyzet. Ennek ellenére egyfajta alázatból, ha kicsi esélye is van annak, hogy a tárgy nem hamis, hanem egy ismert művész rosszabb napján készült gyenge munka, olyankor sosem törünk azonnal pálcát fölötte, hanem azt kérjük, hogy hagyják itt a képet, és két, három, olykor öt azzal a korszakkal foglalkozó művészettörténész, gyűjtő véleményét összegezzük. Egy aukciósház mindkét irányba óriási felelősséggel tartozik: nem szeretnénk becsapni azt, aki milliókat ad egy képért, másrészt a beadónak is joga, hogy reálisan lássa a helyzetet. De volt, hogy fájó szívvel adtunk vissza egy Ferenczy-képet, mert nagyon megoszlottak róla a vélemények, és nem mertünk kockáztatni. Ez előtérbe tolja azt a kérdést is, hogy két különböző ember hogyan lát egy tárgyat. Az egyik szakértő hamisnak, a másik kiváló munkának tartja. Ilyenkor nagy sajnálattal csak azt tudjuk tenni, hogy visszaadjuk a képet, hiszen nem vállalhatjuk annak a kockázatát, hogy valaki megveszi, és utólag derül ki: valójában hamisítvány volt. Júniusban rendeztünk hamisítvány-kiállítást. A tárgyakat művészettörténész és műgyűjtő kollégákkal alaposan átválogattuk, nehogy akár csak egy eredeti tárgyat is megsemmisítsünk. A közönség számára fontos volt, hogy kiemeltük, milyen módszerekkel tévesztik meg. A savval rozsdásra mart szögek és a barnára pácolt hátú képek mára már dedós technikáknak számítanak. A hamis kiállítási cédulák látványa viszont még elgondolkodtató lehet azok számára, akik komoly összegeket áldoznak a művészet oltárán. A kiállítás anyagának kilencven százaléka egy ember gyűjteményéből került ki, aki valamikor tele volt jó festményekkel, de sajnos idős korára lanyhult a figyelme, és oda jutott, hogy lelkiismeretlen szélhámosok óriási vagyonvesztést okoztak neki. A példáján mások is okulhatnak.

Mi történik akkor, ha egy aukción elkelt tárgyról utólag derül ki, hogy hamisítvány?

A törvény is kötelez, és én is kötelezem magam. Ha az aukción két egymással versengő ember közül az egyik erőfitogtatásból megvesz egy reálisan 100 000 forintot érő művet 500 000 forintért, azért nem tartozom felelősséggel. Viszont ha leírtam a katalógusban, hogy egy alkotás X. Y. műve, és később kiderül, hogy ez nem felel meg a valóságnak, akkor megbízható írásbeli vagy szóbeli szakvélemény bemutatásakor visszavásárolom a tárgyat. Ha nem egyértelműen hamis, és továbbra is jónak tartom a képet, visszaveszem, majd egy következő aukción újraindítom. Persze az írásbeli szakvélemény sem mindig megbízható: az elhíresült Rippl-Rónai- pasztellhamisítványokra anno azért mertem áldozni, mert a szakvélemény birtokában nem voltak kétségeim az eredetiségük felől. Aztán ezekről a véleményekről utólag kiderült, hogy mind valótlanok. Azóta saját művészettörténészeimmel és restaurátorokkal vizsgáltatom meg a behozott műveket, akár van szakvélemény, akár nincs.

Tehát nem minden esetben megbízható a művészettörténészi szakvélemény?

A Rippl-Rónaik esetében nem ordító hamisítványokról volt szó, és biztos vagyok abban is, hogy nem korrupcióból, direkt megtévesztő szándékkal készültek a hitelességüket alátámasztó szakvélemények. A hamisítás fejlődésével szerencsére párhuzamosan fejlődik azok leleplezésének „tudománya” is. Nem akarok tippeket adni a hamisítóknak, de ha azonos korból származó hordozóra azonos korból származó anyaggal készül a hamisítvány, nagyon megnehezül a dolgunk. Bővült a hamisítók grafológiai ismerete is, ezért már nem mernék csupán a grafológus véleményére hagyatkozni egy szignó kapcsán. Több szakértő egyértelmű véleményére van szükség, hogy biztossá váljon egy mű eredetisége. A képek előéletével is vigyázni kell; volt arra példa, hogy nyugdíjas néni sétált be hozzánk, aki pár tízezer forintért vállalta, hogy megmutatja a hamisítványt és előad egy hitelesnek tűnő családi történetet. Gyakran jól öltözött idős házaspárok hoznak be jó szöveggel másolatokat. Szóval regényt lehetne írni a hamis művekhez kapcsolódó mesékből is.

Lehet, hogy vad gondolat, de létezhet-e olyan galéria mondjuk Budapesten, amely összeköttetésben áll a hamisítókkal, és megrendelésre készíttet hamisítványokat?

Én ilyesmit nem feltételezek senkiről. Inkább azt látom, hogy a hamisítók tesztelik a házakat (különösen az újonnan nyílókat), és ahol a legkisebb ellenállással találkoznak, azokra zúdítják az előállított anyagot. A mai magyar viszonyok között viszont hibás gondolat amögé bújnia egy galériavezetőnek, hogy művészettörténészek eredetinek tartották a képet, hiszen őt fogják meghurcolni és kártérítésre kötelezni. Tehát nem tudom elképzelni, hogy valaki szándékosan vágja maga alatt a fát.

 

Tiziano, Vecellio: Mária gyermekével és Szent Pállal

Milyen gyakran fordult elő pályafutása alatt, hogy besétáltak önhöz egy olyan értékes alkotással, mint a Tiziano volt két éve?

 

A kép tulajdonosa tudta, hogy a festmény védett, és az alkotója Tiziano köréhez tartozik. De hát ilyenből millió van, a nagynevű mestereket rengetegen próbálták követni. Mindezek tudatában odáig redukálta vágyát az eladó, hogy minimálisan hárommillió forintért indítaná a képet egy aukción, máskülönben inkább megtartja. Én először egy amatőr fotón találkoztam a festménnyel, már azon is lehetett látni, hogy jó kvalitású kép. Ezután sokáig nem is foglalkoztam vele. Minden nagyobb anyagunk elárverezését múzeumi szemle előzi meg, ez azt jelenti, hogy szakembereink és a Szépművészeti Múzeum kutatói átvizsgálják a képeket, és elmondják róluk pro és kontra a véleményüket. Amikor ezt a művet vizsgálták, éppen fogorvostól érkeztem, és azzal fogadtak, hogy valószínűleg van egy Tizianónk. Mivel azonban már csak nagyon rövid idő volt hátra az aukcióig, Tizianónak tulajdonítottként tudtuk feltüntetni a katalógusban, ami kvázi azonosságot jelent. Sok bizonyítékunk volt már a képpel kapcsolatban, csak néhány kérdés, többek közt a megbízó személye, maradt tisztázatlan, de azóta erre is fény derült.

Aki behoz egy ilyen értékes műtárgyat, milyen gyakran van tisztában az általa őrizgetett kincs vagy kincsnek vélt dolog értékével?

Egy a százhoz annak az esélye, hogy valamiről nem gondolják, mennyit is ér valójában, tehát pozitív a csalódás. Gyakrabban történik meg az, hogy olcsó olajnyomatot hoznak be, vagy egyszerűen ujjal le lehet törölni a szignót. Elvétve toppan be valaki egy Tizianóval.

Vannak-e olyan magyar festők, amelyeket kifejezetten keresnek európai gyűjtők is?

Inkább azok a nagyvilágban szétszéledt gyűjtők érdeklődnek a magyar képek iránt, akiknek van valamilyen magyar gyökerük vagy kapcsolódásuk, és persze jó anyagi lehetőségekkel bírnak. Ritka az olyan eset, hogy mondjuk egy francia gyűjtő csak úgy, magától rájön, hogy a magyar munkák sem rosszabbak, mint amiket a Musée d’Orsay-ben látott. Tehát elsősorban a magyar származásúak vásárolnak kiemelkedő magyar alkotásokat, és nemcsak azért, mert az árak töredékei a kintieknek, hanem mert látják, hogy ezek jó képek. Ilyenkor persze mindig felmerül az a kérdés, hogy kiengedjük-e a képet. Én azt vallom, hogy az elmúlt időben kiengedtünk már éppen elég rossz munkát, itt az ideje, hogy jó minőségű alkotások is reprezentálják a magyar művészetet.
Azzal, ha a magyar művészek alkotásai európai szintre tudnának emelkedni, és megközelítenék az európai árakat, a mi nemzeti kincseink is felértékelődnének. Nemrégiben egy Csontváry-kép kapcsán volt dilemma: kiengedjük-e vagy ne? Azt az álláspontot képviseltem a Kulturális Javak Bizottságában, hogy ne védjük le, engedjük ki. Csontváryt kicsit értetlenül fogadta Nyugat-Európa, kellőképpen előkészítetten, megfelelő „hátszéllel” kellene megismertetni, ehhez pedig segítség, ha rangos külföldi gyűjteményben is előfordul. De mindez fordítva is működik: a jó külföldi kapcsolatok segítenek abban, hogy visszavándoroljanak Magyarországra a magyar művek. A Dorotheum például névre szólóan küld már katalógust, ha egy-egy jó magyar vonatkozású tárgy felbukkan náluk.
Szóval jó lenne, ha kiengednék a magyar műveket az országból. Örüljünk annak, hogy a haszna itt marad, és ebből a haszonból esetleg egy újabb tárgy kerülhet haza.

 

Kétfülű edény, Kr. e. 4. sz.

Mennyire tartja jó érdekérvényesítőnek a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Szövetségét, amelynek ön az elnöke?

 

A szövetséget a szükség hívta életre, méghozzá az az eléggé félresikerült áfatörvény, amely a teljes szakma felháborodását kiváltotta, és a konkurens cégeket is összehozta. Elértük azt, hogy ez a törvény nem abban a formában él tovább, ahogy először kitalálták, hanem egy elviselhetőbb, Európában is használt módon. Ha külső baj fenyegeti a szakmát, érezni lehet az összefogást, hiszen sajnos számos olyan dolog van, amely a magyar műkereskedelmet hátrányos helyzetbe hozza a nyugat-európaihoz képest. Mi sokkal rosszabb feltételekkel küzdünk. Hiába vagyunk egy szakma érdek-képviseleti szervezete, számomra elviselhetetlen módon pöckölik le azokat az észrevételeket, melyeket a műkereskedelem „liberalizálása” érdekében tettünk az évek során. Arcátlan módon nem veszik figyelembe a javaslatainkat. Az is inkább elkeseredésre, mint bizakodásra ad okot, hogy ha van egy törvény, amely nálunk szigorúbb, mint Nyugat-Európában, akkor itt megmarad a szigorúbb verzió, hacsak nem írja elő az unió az ellenkezőjét. Ha viszont valami szigorítás van nyugatabbra, azt abban a pillanatban, túllihegve ránk erőltetik. Ezzel azt érik el, hogy nem indulunk a nyugati kollégákkal azonos esélyekkel. Például rajtunk kívül csak egy országban létezik a követői díj, ami eddig nálunk öt százalék volt egyetemesen. Nevetséges, hogy a 300 évvel ezelőtti ismeretlen festő képéért is követői díjat kell fizetnünk, amelynek nincsenek is eladás utáni jogutódai. Azt mondják, hogy ebből a pénzből a kortárs művészetet fejlesztik. Számunkra mégis követhetetlen, hogy hova, mire költik el ezt a pénzt. Kicsinyes, szűk látókörű az állami gondolkodás e tekintetben is. Nem látja meg, hogy a forgalom növekedéséből származó pluszjövedelem magasabb lenne az ilyen pitiáner módon kiszívott kis pénzeknél. Megint csak jellemző, hogy bizonyos összeghatár alatt Nyugaton nem kell a követői díjat kifizetni, bizonyos összeghatár fölött pedig csupán fél százalékot. Mivel nálunk szinte sosem kel el százmillió fölött kép, ránk az utóbbi szinte nem is érvényes, annak ellenére, hogy ezt az egy könnyítést engedélyezték. 2011-ig Ausztriában és Németországban is bevezetik a csökkentett adót, de hát ők kaptak négy évet a felkészülésre!

A Tiziano-kép 150 millióért ment el két éve egy árverésén! Ezután a mű után például mennyit kellett adóznia?

Mivel 50 000 euró felett már akkor életbe lépett a regresszió, ezért körülbelül három-négymillió forintot.

Mennyire összetartók a galériások, vagy mennyire uralkodik a konkurencia önök között?

Mindenki szeretne minél nagyobb forgalmat magáénak tudni, ezt különböző trükkökkel és formában tudják elérni. Természetesen az ember annak örülne, ha ő lenne a listavezető, de azt is tudomásul lehet venni, ha nem így van. Amennyiben valaki tisztességes erőfeszítéssel, tudása révén jut előnyösebb pozícióba, akkor azt meg kell süvegelni, követni és elismerni kell. A házak között egyrészt van egy tisztelettudó távolságtartás, de él egyfajta együttműködés is. Mi egy szélesebb körét öleljük fel a műkereskedelemnek, és ha a kollégák olyan tárggyal találkoznak, amely nem illik az ő profiljukba, sokszor átküldik az árusítót a megfelelő galériába. Ha gond van, akkor is mindig közösen próbálunk kiutat találni.

Hogyan képzeli a folytatást?

Apám életében is akkor éreztem egyfajta megnyugvást, amikor én elkezdtem műgyűjtéssel foglalkozni, és látta, hogy továbbviszem az általa elkezdett vonalat. Ebből automatikusan következik az a vágyam, hogy négy gyermekem közül valamelyik ezt a szakmát válassza. Egyikőjükről nagy valószínűséggel állíthatom, hogy nem ő lesz az, mert lovassportoló. Másik két lányomnál sem tapasztalok nagy érdeklődést. Kisfiam még csak középiskolába jár, ő néha mondogatja, hogy majd továbbfolytatja, de hát ez nem úgy működik, hogy ideül a székbe és onnantól kezdve ő intéz mindent, hanem rengeteg tanulás, odafigyelés kell, ebben benne kell élni. Imádkozom érte, hogy megérjem azt a kort, amikor az ő segítségükkel továbbélhet a galéria. Másik félelmem: van, aki kilencvenévesen is abszolút friss szellemileg, de sajnos általában nem ez a helyzet, és nem szeretnék úgy járni, mint az az idős ember, akinek a hamisítványaiból most rendezünk kiállítást. Ezért nem merek úgy fogalmazni, hogy húsz év múlva is a pályán leszek, annak ellenére, hogy nagyon szeretnék. Az ember, ha a nevével vállal egy vállalkozást, másképp tekint rá, mintha fantázianév mögé rejtőzik. Számomra is nagy hajtóerő, hogy van egy fiam, aki továbbviszi a nevemet, amely talán nem tűnik el a süllyesztőben.

Artmagazin 2007/6. 90-94. o.