A Nirvána-feledésen innen, a pokoli vérfarsangon túl

Boromisza Tibor festőművész és az első világháború

Török Katalin

Noha a nagybányai neósok egyik vezéregyéniségének számító Boromisza Tibor nem került a frontra, azért szatmárnémeti állomásparancsnokként sem érezte szerencsésnek magát. Három éven át nem látott mást, csak a szatmári piacot „beszorítva egy ablakkeretbe”, ezt a motívumot viszont kiváló festményeken örökítette meg. Aztán az őszirózsás forradalom alatt katonai parancsnok lett, legnagyobb eredménye, hogy sikerül megakadályoznia az atrocitásokat a román beözönléskor is. Később egy évet festhet Dunavecsén, majd bebörtönzik. A börtönben kerül a buddhizmus hatása alá, de ez már egy másik történet...

 

Boromisza Tibor: Szatmári piactér hóesésben, 1916, magántulajdon
 
„Hogy jó magam mit érzek s gondolok az egész háborúról – ismersz annyira, hogy ezzel nem töltöm a papírost. Szörnyű pusztulása a kultúrának – s rettenetes csődje a humanizmusnak! Képzelheted ily körülmények között semmire és semmihez semmi kedvem. Munkámat a legérdekesebb kísérletezéseknél vágta ketté a háború s most úgyszólván élni sincs kedvem. Ez az alig serkenő kis magyar kultúra elsöprődik – mint a hulló sárga levelek. S abból a télből, amibe mi megyünk be – mi már tavaszt alig élünk. Tengődés így az egész lét. Másként nem jellemezhetem. […] Miután érdemleges munkát alig végezhetek, járom a hegyeket – amikbe az ősz már ugyancsak beleharapott s gondolataim vannak, amikről ma jobb hallgatni. A kétezredes kereszténység – a humanizmus – a felvilágosodottság korszaka!”1


Első világháborús képeslap (Az orosz dúlta Zemplén), melyet Bálint József és Győry Elek festők küldtek Boromisza Tibornak Keszthelyre. A lap érdekessége, hogy a háború után közel harminc évvel, 1946. január 23-án használták fel küldői
 
   Az 1914-es év két nagy horderejű, de ellentétes előjelű eseménnyel írta be magát az akkor harmincnégy éves, egy évtizede Nagybányán dolgozó és évek óta kiállító művész pályatörténetébe. Az év első hónapjában a Könyves Kálmán Társulat Nagymező utcai szalonjában több mint félszáz Nagybányán készült új festményéből megrendezett első önálló fővárosi kiállításának megnyitására négyszáz fős közönség és a sajtó (több mint húsz országos lap) élénk érdeklődése mellett került sor.2 A festőtársak közül a vernisszázson személyesen megjelent mestere, Ferenczy Károly, továbbá Hatvany Ferenc, Márffy Ödön, Gulácsy Lajos, Kádár Béla, Tihanyi Lajos, Czigány Dezső, Schönberger Armand, Egry József, Kernstok Károly, Vaszary János, Szinyei Merse Pál, Erdei Viktor, Lehel Ferenc. A Magyarország tudósítója Boromisza fényes fővárosi sikeréről szólvaúgy fogalmazott, hogy: „…egy nagy erejű, zseniális, érdekes és óriási ambíciójú, kiforrásban levő művészember” képei kerültek a nyilvánosság elé. Akkor még senki nem gondolta, hogy a tárlat – a világháború kitörése miatt – a nagybányai korszak összegzése és lezárása is lesz.
   Ugyanez év őszén, egy hónappal katonai behívójának megérkezése előtt – még mint kívülálló – a Nagybányán átélt háborús eseményekről levélben számolt be az akkor már a fronton szolgáló festő barátnak, Bálint Józsefnek: „Erre felé alaposan meleg napokat éltünk – a muszka igen közel járt (Kapnikon voltak elő járőrei) s bizony gyalázatos nyomokat hagytak szerte ez országrészen. Miután az összes hivatalokat (itt) bepakolták, a katonai sebesülteket is elszállították, nagy volt a fejetlenség. […] Ma azonban már csend s nyugalom van, s itt ülünk a műteremben – egyedül, mert kihalt a város.”3
   Az 1914 novemberében kikézbesített katonai behívó Boromisza számára is múlt időbe tette a „boldog békeidőket” és több évre korlátok közé szorította a festői hivatás gyakorlását, még akkor is, ha nem kellett frontszolgálatot teljesítenie, s így magát a szerencsésebbek között tudhatta. A háború egész ideje alatt atyai nagybátyja, dr. Boromisza Tibor szatmári püspök székhelyén, Szatmárnémetiben pályaudvar-parancsnokként szolgálta a hazát. A huszár főhadnagyi rangban szolgálatot teljesítő Boromiszát a városvezetés igyekezett az „országos hírű festőművésznek” kijáró bánásmódban részesíteni: ingyen rendelkezésére bocsátott egy műtermes lakást a Deák téri bérpalotában, hogy szabad idejét festéssel tölthesse. Ennek ellenére, fél évvel bevonulása után nagyfokú idegességről panaszkodott, s arról, hogyszeretne dolgozni, de ilyen körülmények között lehetetlen.4


Szatmárnémeti piactere, amit a háború alatt Boromisza Tibor többször megfestett


Szatmárnémeti vasútállomása, ahol Boromisza Tibor 1914–1918 között állomásparancsnokként teljesített szolgálatot
   Boromisza szociális érzékenységének és a szülői házban beléplántált „erkölcsi parancsnak” engedelmeskedve, nehezen megfestett képeiből a háború alatt többször is felajánlást tett a rászorulók javára. A helyi újságok pedig szívesen adtak hírt minden vele kapcsolatos eseményről, így például arról, hogy 1915 decemberében a kárpáti falvak felépítésére szervezett gyűjtés keretében felajánlotta sorsolásra azt a festményét, amelyik a szatmári piac székesegyház előtti részét ábrázolja hóesésben.5
   A felajánlásról a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy is említést tett 1915. évi jelentésében. Az oroszok által feldúlt kárpáti falvak felépítéséhez szervezett gyűjtésre a páholytagok ezer koronát adtak össze. „Boromisza Tibor festőművész tv. (testvér T. K.) pedig – folytatódik a híradás – egy sikerült képét ajánlotta fel erre a célra.”6
   Azt nem tudjuk, hány opus született a háború bő négy éve alatt Szatmárnémetin, de azt igen, hogy lehet mondani, minden évben felajánlotta egy-egy vásznát a köz javára. A városnak ajándékozta például azt a csaknem egy négyzetméteres, 1917-ben készült festményét, amelyik a Deák tér keleti oldalát örökítette meg, centrumában a székesegyházzal. A Szamos című helyi lap sorain keresztül szinte látjuk magunk előtt a „nagybányás koloritú” festményt: „A nyári napsütés délelőtti verőfénye ott tündöklik a lilás felhőkben, a székesegyház tömbjének arany-okker színű falain és sárgászöld foltokat fest a piactéri akácfák koronájára. A templom plasztikus képén kívül láthatók jobb oldalt a kanonoki épület, balról a városháza körvonalai, az előtérben pedig részlet a piac mozgalmas életéből. A koncepciójában és kivételében egyaránt gyönyörűen sikerült kép méltóan örökíti meg a művész szatmári tartózkodását és háláját a város irányában.”7


Boromisza Tibor: Őszi vörös este, 1917, magántulajdon
 
   Három évvel bevonulása után, 1917. novemberében a Szamos című lap arról számolt be olvasóinak, hogy: „…a király Boromisza Tibor huszárfőhadnagynak a szatmári vasúti állomás katonai parancsnokának a vasúti hadiszolgálatai elismeréséül a koronás arany érdemkeresztet adományozta a vitézségi érem szalagján. Boromisza Tibor […] a háború kezdete óta […] nem csak alantasainak rajongásig menő szeretetét nyerte meg emberséges érzésekről tanúskodó bánásmódjával, nem csak – mint a szép kitüntetés mutatja – fölöttes hatóságainak megelégedésére szolgált reá a szatmári speciálisan nehéz vasúti szolgálatban, – de kiváló népszerűségre tett szert Szatmár város társadalmának minden rétegében is.”8
   Boromisza édesapja9 – a háború utolsó évére megroppant egészsége és nehéz anyagi helyzete okán is, az erkölcsi siker mellett fia kitüntetésétől a saját és a család anyagi helyzetének jobbra fordulását remélte. „Megkapván a századosi rangot – talán ez meghozza azt az eredményt – írta halála előtti utolsó levelében –, hogy 4 évi katonai szolgálat után tekintettel, hogy festőpályádon szabadon nem dolgozhattál és nagy károd van, rekompenzálnak vagy végkielégítés vagy tisztességes nyugdíjjal.”10
   Akárcsak korábban Nagybányán, Boromisza háború alatt készült képeinek témáját maga a város, Szatmárnémeti és annak parkjai adták. Egyetlen olyan olajat vagy grafikát sem ismerünk tőle ebből az időszakból, amelyik konkrétan kapcsolódna a háborús eseményekhez. A festészet és a háború közötti kölcsönhatás az ő számára – mint azt az alábbi idézet is igazolja – morális kérdésként fogalmazódott meg.


Boromisza Tibor: Szatmárnémeti park, 1917, Magántulajdon 
 
   A Szatmárnémetiben, a református leányiskola internátusában 1918 márciusában megrendezett kiállításával kapcsolatban egy ismeretlenhez írt levele érdekes részletet tartalmaz arról, hogy festészetére indirekt módon hogyan nyomta rá bélyegét a háború: „…amikor végre a kedvetekért elhatároztam magamat arra, hogy a munkáimból egy kollekciót rendelkezésetekre bocsássak, a mai rendkívüli időkben távol a háborús vonatkozásoktól, ez lebegett szemem előtt: demonstrálni az ember magasabb rendű tevékenysége illetőleg elhivatottsága mellett. Tehát ezúttal a l’art pour l’art elvén keresztül szólani azok számára, kik mindenkor túl tudnak emelkedni egyszer a köznapiság, máskor más – ma például a háborús – konjuktúrák által határolt régiókon. […] Van egy lokális specialitása [ti. a kiállított anyagnak. T. K.]: egy egész sorozat arról, hogy három éven át beszorítva egy ablak keretbe11, hogyan láttam folyton egy motívumot, a szatmári piacot. (A háborúnak tehát ennyi beleszólása mégis van.)”12
   A város részéről lázas készülődés előzte meg a kiállítást. A Szatmárnémetiben készült új festményeken kívül Boromisza az 1914. januárban a Könyves Kálmán Szalonban nagy siker mellett bemutatott műveiből is jócskán válogatott. A lakosság a helyi újságokból értesült arról is, hogy Boromisza „az 5-ös és 12-es zászlók alatt elesett bajtársak” özvegyeinek és árváinak javára lemond a belépődíjakról a sorsolásra felajánlott két művének tiszta jövedelmével együtt, ami összesen 2000 koronányi tiszta bevételt hozott a rászorulók részére.
   Katonai feljebbvalói, beosztottjai és a város közönsége által egyaránt megbecsült művész még a kiállítás havában a honvédelmi miniszterhez írt levelében egészségi okokra hivatkozva kérte áthelyezését a sajtó hadiszállás művészeti csoportjához, ami meg is történt.13 (A Monarchia Kunstgruppe-hadifestő csoportjában a háború kitörése óta többekközt Vaszary, Mednyánszky, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Nagy István és később „polgári csoportokkal” kiegészülve Rippl-Rónai, Vedres Márk, Pór Bertalan vagy Berény Róbert is dolgozott. A szerk.)
   A fennmaradt dokumentumok szerint a háború négy évéből az 1918-as volt a festő személyét közvetlenül érintő eseményekben a legmozgalmasabb: sikeres kiállítás, édesapja halála, áthelyezés a számára kedvezőbb szolgálatba, édesanyja kitüntetése, szerepvállalás az őszirózsás forradalomban, aminek kitörése előtt három héttel jegyezte le a „Megmozdult végre a föld” kezdetű versét: „Megmozdult végre a föld. | S nép millióknak könnye – vére - sóhaja, | mint túlfűtött kazán sípja felsikolt.” | – Majd így fejeződik be: „Végre itt az idő, hogy nyűgzött vágyak bilincse törjön. | Végre itt az idő, hogy az ész hatalma győzzön. | Mert hiába ősz - tél – elmúlás - bánat, | a hulló fehér takaró alatt | ott az új mag - az éltető erő...| S eljön végre egy emberibb tavasz.”14
   A háborús időszakból az utókor számára talán legértékesebb levelét 1918 decemberében írta Boromisza édesanyjához: „…roppant izgalmas dolgokon mentem és megyek át még ma is. A forradalom itt ért. A Szociáldemokrata Párt ’ismert, régi elveim alapján’ fölkért, vegyek részt a Munkás Tanácsban és alakítsam meg a Katonai Tanácsot. Ez meg is történt, s ma mint a Szociáldemokrata Párt első alelnöke (ti. Szatmárnémetiben T. K.) és a Katonai Tanács elnöke működöm, s tartjuk kezünkben Szatmárnémetit és közvetlen környékét. Sikerült első éjjel a katonai forradalmat megszerveznem s megfékezni a rombolást, gyilkolást és gyújtogatást a vidéken. Ma azt lehet mondani, ’kisebb incidensektől eltekintve’ itt rend van. S ezt mi csináltuk, a szociáldemokraták, - a szervezett proletárok. Megvédtük a burzsoá vagyont azért, hogy az általános emberi célokra fölhasználhassák törvényes formák között.
   Képzelhetik, egyik izgalom éri a másikat, s felelősségteljes bizalmi helyzetem teljesen kimerít… Most a román komitival tartjuk a megbeszéléseket, s igyekszünk megértést teremteni. Az egyszer bizonyos, hogy csak az Internacionálé dönti el majd a végleges kialakulást minden vonalon. Magyarország helyzetét a sok bitang gazember ’faj-magyar’ grófok és dzsentrik, politikusok alaposan elrontották. De most, hiszem, még szebb, emberibb s jobb jövőt élünk, persze igazi megértés alapján. A püspök úrék15 bőrét sikerült megóvni, s pár napi pince-lakás árán megúszta a dolgot. De a vagyon az fuccs. Szeretnénk pár szót intézni hozzá. Sokat gondolok Papusra.16 Jobb, hogy ezt nem érte meg. Nekünk pedig jobb lesz, hogy ezt megértük.”17 
   Több mint huszonöt évvel az események után egy cím és dátum nélküli feljegyzésében így összegezte Boromisza az akkori eseményeket: „Az összeomláskor látván az oláh beözönlést és a belső anarchiát, a mindenoldalról felmerült közkívánságra vállaltam a Katonai Tanács elnökségét és tovább teljesítettem kizárólag katonai és katonarendőri tevékenységet. Amikor Lindner18 nem akart katonát látni, részt vettem eredményesen a nemzetőrség katonai alakulatának felfegyverzésében, a 12. honv. különítmény harcképessé tevésében – dacára a felülről jövő ellenintézkedéseknek. Szatmárott és környékén teljes közbiztonság volt. Egy ablakbetörés nem fordult elő… Kitettem magamat a sokoldalú letartóztatások és elintézések veszélyének mindaddig, amíg a székely hadosztály meg nem kezdette ismeretes visszavonulását. Ekkor leköszöntem minden katonai funkcióról és kértem Svájcba útlevelemet azzal az indokkal, hogy nem látom az integer Magyarország és fajtám védelmét – abban a politikai rendszerben. Útlevelet nem adtak, ellenben Dunavecsére történt visszavonulásom ideje alatt 1919 márciusától állandó megfigyelés alatt voltam, mint ellenforradalmár. Pedig akkor már csak festettem.19 Boromisza Tibor 1919 tavaszán hagyta el Szatmárnémetit, úgy is mondhatjuk: számára ekkor ért véget a háború. Az elkövetkező egy évet – bebörtönzéséig – Dunavecsén töltötte. A börtönben töltött idő alatt került közelebbi kapcsolatba a buddhizmussal, ami egész hátralévő életének egyik vezérfonala lett.
 

Boromisza Tibor: Kompozíció Buddhával, 1921, szénrajz (lappang),
reprodukálva: Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Amicus Kiadása, 1922

 A háború okozta trauma, a nyugati civilizáció értékeiben való megrendülés Európa-szerte eltérő válaszutak elé állította a művészeket. „…míg a német festészet kíméletlen, expresszív hangvételű revizmussal, a visszásságok néhol tragikus, néhol keserű komédiába hajló bemutatásával reagált, addig Európa nagyobb részén, így Magyarországon is számos művész a valóságtól elfordulva teremtettháborítatlan, eszményi, árkádiai múltat idéző világot.”20 Boromisza „a pokoli vérfarsang” után a Távol-Kelet felé fordult „keresvén a nagy nyugalmat, a Nirvánafeledést, amelyet csak Ázsia lelki lehiggadtsága adhat. S megjelenik Boromisza képein, mint távoli halvány rezdülő árnyék, a Buddha képe, amely erre mifelénk, még nem szolgál pártpolitika zászlajául, s ezért még tiszta, töretlen színekben él a vágyak aranyfelhői között.”21
 
• • •
 
1 Boromisza Tibor levele Bálint Józsefhez, 1914. október 21. Boromisza Tibor Családi Hagyaték (továbbiakban: BT-CsA)
2 Török Katalin: Egy 1914-es tárlat. Boromisza Tibor a Könyves Kálmán Szalonban. MúzeumCafé, 2012/3. 39–42. o.
3 Boromisza Tibor levele Bálint Józsefhez, 1914. október 21. BT-CsA
4 Boromisza Tibor tábori levelezőlapja Bálint Józsefhez, 1915. március 30. Sárospataki Református Levéltár. Ltsz.: Lgy. 193.
5 --: Boromisza Tibor festőművész a kárpáti falvakért. Szatmár, 1915. december 12. BT-CsA
6 A hagyatékban szétszórva található Boromisza által tett feljegyzésekből a kutatás jelenlegi állásában csak annyi bizonyítható Boromisza szabadkőműves múltjából, hogy 1915-ben már és 1918-ban még tagja volt a Szimbolikus Nagypáholy védnöksége alatt álló Kölcsey Ferenc Páholynak.
7 --: Boromisza Tibor festőművész ajándéka Szatmár városának. Szamos, 1917. 08. 26./203. sz. MNG adattár 14029/ 60/5
8 --: Boromisza Tibor főhadnagy kitüntetése. Szamos, 1917. november 8. BT-CsA Fél évvel Boromisza Tibor kitüntetése után a Szamos arról is beszámolt, hogy miután Zentán megszűnt egy 250 ágyból álló vöröskeresztes kórház, a király a festő édesanyjának, Boromisza Jánosné született almási Kovachich Katicának a kórház vezetése és élelmezése körül végzett négyéves, buzgó, önfeláldozó hadi szolgálataiért a koronás arany érdemkeresztet adományozta. A lap utalt arra is, hogy Boromisza főhadnagy nemrég ugyanezt a kitüntetést kapta, mint most az édesanyja. --: Boromisza Jánosné kitüntetése. Szamos, 1918. május 12. BT-CsA
9 Boromisza János Zenta híres polgármestereként a 19. század utolsó negyedében elvitathatatlan érdemeket szerzett a város felvirágoztatásában és ezzel beírta nevét szűkebb pátriája történetébe.
10 Boromisza János levele Boromisza Tiborhoz, Zenta, 1918. május 20.
11 A Deák téri műteremlakás ablakából festett képekre utal Boromisza.
12 Boromisza Tibor levele ismeretlenhez, Szatmár, 1918. február 26. BT-CsA
13 Boromisza Tibor levele a honvédelmi miniszterhez. 1918. március. BT-CsA
14 Boromisza Tibor: Megmozdult végre a föld 1918. október 6. BT-CsA
15 Utalás nagybátyjára, dr. Boromisza Tibor püspökre.
16 Boromisza Tibor édesapja 1918. június 8-án hunyt el Zentán.
17 Boromisza Tibor levele Boromisza Jánosnéhoz. 1918. december 1. BT-CsA
18 Lindner Béla (1876–1962) katonatiszt, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, a Tanácsköztársaság bécsi katonai megbízottja.
19 Boromisza Tibor feljegyzése. Cím és dátum nélkül. BT-CsA
20 Molnos Péter: Aba-Novák Vilmos, Budapest, 2006. 10. o.
21 --: A huszártiszt és Buddha, Világ, 1925. július 10. BT-CsA