Színes forradalom – Pop-art és pszichedelia a szocialista Budapest utcáin

Kováts Gergely

A hatvanas-hetvenes években a magyar plakát újra feltámadt, jó fél évszázaddal az első aranykor, Bíró Mihály vagy Bortnyik Sándor emblematikus falragaszai után. A korszak egyik kulcsfigurája, a pop-art plakát hazai harcosa Kemény György. Flippergép a pártüdülőben, imperialista pornó, kirúgott reklámosok és habzó szájú vállalatigazgatók. A Nyugat illúziója a Kádár-kor ölén.

A rendszerváltás előtt a plakátművészetnek óriási presztízse volt Magyarországon, és számos alkalmazott grafikus első számú megélhetési forrásának számított. A műfaj hagyományai egészen a 19. század végéig nyúlnak vissza; kezdetét közmegegyezés szerint Benczúr Gyula 1885-ben készült Országos Általános Kiállítás hirdetésétől számítják.

Amikor a húszas években megjelent a klasszikus értelemben vett alkalmazott grafika hazánkban, a magyar plakátok már Európa-szerte ismertek és elismertek voltak (lásdxx.oldalunkat). Aztán az ötvenes évek elejének politikai légköre, a személyi kultusz rányomta bélyegét a plakátok színvonalára is, és a magyar grafikus design addigi lendületes fejlődése ekkor megtört.

A magyar plakátművészet egyik leggazdagabb és legérdekesebb időszaka a hatvanas évek végi gazdasági változásokkal kezdődik el. Az Új Gazdasági Mechanizmus reformjai egy enyhe kapitalizálódást indítottak el, és örökre átformálták a kulturális életet. A magyar alkalmazott grafikusok új generációja kezdi ekkor pályafutását, akik közül az egyik legjelentősebb Kemény György volt. Innovatív szemlélete és munkái fontos szerepet játszottak abban, hogy az évtized végén színes pop-art plakátok lepték el a budapesti utcákat.

Párizst látni
Kemény György mentora a magyar grafikus design legendás alakja, az Orbán Dezső-tanítvány Gábor Pál volt. Miután a fiatal művészt az ötvenes években politikai okok miatt első körben nem vették fel a főiskolára, családi ismeretség révén az idős grafikus stúdiójában találta magát. Itt volt alkalma elsajátítani a tipográfia és a plakáttervezés alapjait. Mestere nyugodt körülményeket biztosított neki: „Soha többé nem lesz alkalmad két hétig egy lemeztasakon dolgozni!” – mondta.

Miután 1956-ban Gábor Párizsba disszidált, ’63-ban meghívta magához egykori tanítványát, akinek jelentős fordulatot jelentett életében a francia út. Huszonhét évesen első ízben jutott ki Nyugatra; négyhetes tartózkodása alatt mozikba és kiállításról kiállításra járt, elmerülve a francia főváros művészeti életében. A hatvanas évek szürke Budapestjét maga mögött hagyva Bécs, majd Párizs érzéki robbanásnak számított: „azt hittem, álmodom, rosszul voltam” – mesélte.

A pop-art már az évtized elejétől megkezdte hódító útját Európában. Kemény Györgyre óriási hatással voltak a francia fővárosban kiállított Warhol-, Wesselmann- és Lichtenstein-művek. „Plakátszínek, nagyvonalúan stilizált realizmus erős, fekete kontúrokkal, témaként mindennapi tárgyak, események, szex. Otthon voltam” – emlékszik vissza.

Párizsból visszatérve új korszak vette kezdetét a művész életében. Mielőtt erre rátérnénk, érdemes megvizsgálni azt az ellentmondásokkal teli és érdekes közeget, amelyben a grafikusok dolgoztak.

Grafikus design a hatvanas évek Magyarországán
A korszak grafikusai a szocialista Magyarország legnagyobb reklámügynökségén, a Magyar Hirdetőn keresztül kapták megrendeléseiket. A vállalat szaktanácsadói üzletkötőként vitték a különböző felkéréseket az egy-egy munkára szerződtetett, autonóm művészként dolgozó grafikusokhoz. A fiatal designerek szamárlétrát jártak végig, mely öt–nyolc évig tartott: kezdetben csak gyufacímkéket tervezhettek, majd szépen lassan, évek munkája alatt jutottak el a tervezőgrafika csúcsáig, a plakátokig.

Az elkészült munkákat a Képzőművészeti Lektorátus kirendelt zsűrije értékelte, ők határozták meg, mely tervek kerülhetnek kivitelezésre. A lektorátus időről időre változó tagságát művészek alkották, valamint a párt emberei, azonban ennek ellenére elsősorban művészeti szempontok játszottak szerepet abban, hogy mely munkák kaphatták meg a „Kivitelezésre javasoljuk!” pecsétet. Duka Margit igazgatónőnek köszönhetően Kemény György sok kortársával ellentétben már kezdőként lehetőséget kapott az akkori Gyerekszínház plakátjainak megtervezésére.

A kereskedelmi plakátokra a hatvanas évek hiánygazdaságában nem volt égető szükség, és ma már furcsának tűnhet számunkra, hogy egy monopolhelyzetben lévő állami vállalat miért gondolta, hogy szükséges esernyőket reklámoznia. Bár az évtized végi gazdasági változások után megnőtt a kereskedelmi plakát szerepe, a szocialista hiánygazdaságban továbbra is inkább a modern élet és város szimbóluma maradt, mintsem eladást serkentő médium.

A korszak szürreális mivoltát jól jellemzi, hogy például egy alkalommal grafikustársaival együtt Keményt felkérték a káderek balatoni üdülőiben található flipperek áttervezésére. A játékgépeken látható imperalista motívumokat (értsd: fiatal, vonzó nőket, sportautókat) kellett volna szocialista jelenetekkel helyettesítenie. (Nem vitte rá a lélek.)

A hatvanas években a hazai pop-art műveket zártkörű kiállításokon mutatták be, vagy rosszabb esetben az alkotások a művészek stúdióiban rekedtek. A Művészeti Lektorátus és egyéb szervek nem engedélyezték a nyugatias hangvételű művek szerepeltetését kiállításokon. Az 1956 után lazuló rendszerben azonban kiskapuk nyíltak a művészek számára. A korszak Aczél György vezette kultúrpolitikája valamilyen okból kifolyólag szemet hunyt a plakátművészek munkája felett.

Míg Lakner László számos művét betiltották, addig a plakátoknál szabad kezet kapott. Ebben a műfajban élte ki magát a kelet-európai képzőművészet, vagy ahogy Kemény György fogalmazott: „A szocialista országokban ez idő tájt az egyetlen nyilvánosságra kerülő képzőművészeti műfaj, amely európai színvonalú és felfogású volt, az utcai kulturális plakát volt.”

A keleti blokkban a pop-art és a szürrealizmus a hirdetőoszlopokra szorult, itt viszont az utca emberében széles és sok esetben hálás közönségre talált. A plakátok a mai viszonyokhoz képest kis példányszámban kerültek utcára, azonban a mainál sokkal lepusztultabb és csupaszabb utcaképnek köszönhetően rendkívül szembeötlőek voltak.

Imperialista pornó és egy darab Nyugat
A hatvanas évek végére Kemény György a legjelentősebb magyar grafikusok egyike lett, akinek komoly szerep jutott abban, hogy hazánk felzárkózott a nemzetközi élvonalhoz. Harsány színű, stilizált, kedvesen groteszk, fekete kontúros karakterei rokonságot mutatnak a korszak legnagyobb grafikusainak munkáival, többek között a Sárga tengeralattjárót megalkotó Heinz Edelmann műveivel. Kvázi-pszichedelikus művein (így az első magyar „hippi-film”, a Szép lányok ne sírjatok plakátján) látszik ugyan az akkoriban világszerte hatását éreztető hippi-kultúra, azonban ahogy Bakos Katalin művészettörténész fogalmazott, ezeknek hazánkban nem volt meg a kulturális háttere.

A főiskolán Kemény együtt nevelkedett a magyar pop-art hatvanas évekbeli generációjának tagjaival, azonban a plakátok jellegéből fakadóan az ő munkái jutottak el a legszélesebb közönséghez. Sok kortársával ellentétben komolyan vette a plakátgrafikát, ugyanúgy művészi produktumnak tekintette azt, mint a grand art műveit: „szobornál, képnél, grafikánál, plakátnál egy a lényeg: hatni tudjon, intenzitása legyen, be kell hogy kapcsolja a nézőt valamiféle vizuális élménybe, valamiféle indulatot kell hogy kiváltson – és ez egy jó plakátra ugyanúgy vonatkozik, mint egy jó képre” – nyilatkozta 1968-ban.

A hatás és az indulatok nem maradtak el. Új fürdőruhák c. plakátját összefirkálták, a szocialista sajtó pedig „imperialista pornónak” nevezte. Az 1969-es Az esernyő öltöztet című, később betiltott plakátjára az egyetemisták mint egy darab Nyugatra tekintettek, amit bulikon mutogattak egymásnak. A megrendelő Divatáru Nagykereskedelmi Vállalat reklámosait elbocsátották a plakát miatt; az ostor a botrányok esetében minden alkalommal a vállalati propagandistákon csattant. A döntés azonban soha nem a központi hatalomtól jött, és nem volt szigorú ideológia mögötte.

Az egykori mahiros Csepregi Miklós elmesélte, hogy amikor a Rákospalotai Növényolajgyár megrendelésére Kemény elkészítette az ikonikus Megszünteti a foltokat Biopon-plakátot, az igazgató olyan dühbe gurult, hogy azonnal ki akarta rúgatni a vállalat reklámtevékenységéért felelős hölgyet. Akinek az állását csak az mentette meg, hogy a plakátot előkelő helyen szerepeltették a svájci Graphis magazinban, amit Csepregi személyesen mutatott meg a zavarodott vállalatigazgatónak.

Hogy Kemény plakátjai mennyire benne voltak a köztudatban, arra mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a rendőrség megrendelésére készült alkoholellenes sorozatáról egyik kabaréjelenetében Hofi Géza is beszélt.

Az idén 75 éves, máig aktív művész legújabb munkái szeptember 23-án, a Magyar Plakát Társaság nagykanizsai kiállításán lesznek megtekinthetők, melynek témája a vizuális környezetszennyezés.


A témáról lásd még:
Beke László: Beszélgetés Kemény Györggyel, 1968. okt. 24. (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, MDK-C-II-686)

Bakos Katalin: 10x10 év az utcán – A magyar pla- kátművészet története 1890–1990. Corvina kiadó, 2007

Kováts Gergely: Kivitelezésre javasoltak – A magyar reklám a hetvenes-nyolcvanas években (Kreatív magazin, 2011. május)

Full 002389
Full 002390
Full 002391
Full 002392
Full 002393
Full 002394