Charles Debbasch május közepén érkezett a brüsszeli repülőtérre, hogy átszálljon egy nyugat-afrikai járatra. De az utazás félbeszakadt. A francia jogászprofesszort a hatóságok letartóztatták togói diplomata útlevele ellenére. Debbasch ellen ugyanis nemzetközi elfogató parancs volt érvényben, mióta az Aix-en-Provence-i bíróság 2002-ben két évnyi szabadságvesztésre ítélte. Az ismert közéleti figurát Victor Vasarely menye, Michele Vasarely vádolta meg azzal, hogy az általa igazgatott Vasarely Alapítványból 42 millió francai frankot és hét képet sikkasztott el.

A Vasarely Alapítvány épülete Aix-en-Provence-ban. Az 1976-ban megnyitott intézet eredetileg Vasarely építészeti-urbanisztikai vízióinak megvalósítását szolgálta.

A bíróság bűnösnek találta a volt igazgatót, aki az ítéletet követően Togóba szökött, ahol az államelnök tanácsadójaként folytatta karrierjét. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Debbasch mindvégig tagadta bűnöségét és magát a Vasarely-család áldozatának tartja. (Az 1997-ben elhunyt festő leszármazottai a vagyon és az örökség kérdését szintén a bíróság előtt vitatták meg.) Az Alapítvány körüli jogi perpatvar mindenesetre méltatlan a leghíresebb háború utáni magyar festő emlékéhez. Victor Vasarely ugyanis a demokratikus, mindenki számára hozzáférhető képzőművészetben hitt. (Ars poetikájában szerepet játszott Bortnyik bauhausos neveltetése és Sartre társadalmilag elkötelezett művészének az ideálja is.) Ebben a szellemben szabadalmaztatta a plasztikai egységeket (unité plastique), azokat a modulszerű színes geometrikus formákat, amikből bárki létrehozhatott műalkotásokat.

Victor Vasarely: Vega Or, 1969. Victor Vasarely Vásárhelyi Győző néven született Pécsett. De melyik évben? A művész csak 1996-ban vallotta meg a francia Le Figarónak adott interjújában, hogy korábbi állításával szemben nem 1908-ban, hanem 1906-ban született. Azaz a jubileumi kiállításokról már lecsúsztunk.

Ebben a szellemben emelte a mindenki számára ugyanúgy érthető, axonometrikus utcai szobrokat. És ebben a szellemben nyitotta meg a Vasarely Alapítványt még életében. „Hirdessük meg tehát – mondta az avatón – az elkövetkező évtizedekre egy egyetemes jellegű, kodifikált művészet elvét, amely az embertömegeknek, vagyis a közösséget alkotó egyedek összességének szól! E művészet megvalósítási tervein vegyészek, gyárosok, mérnökök, városépítők, építészek és kibernetikusok dolgoznak majd, szorosan együttműködve a kutató-feltaláló-képzőművészekkel. Céljuk olyan városok megalkotása, amelyek boldogságot sugároznak.” Vasarely utópista alkotó volt, igazi pictor doctus, aki a hatvanas évek optimista hitével fordult a megjavítható társadalom felé. Kezei között az Op Art olyan tudományosan kikísérletezett optikai művészetté vált, amit áthatott a korszak gyáripari dinamizmusa és a korlátokat ledöntő kollektív szellem. Társadalmi háttértől független egyetemes absztrakt képzőművészeti nyelvet teremtett, a világűrbe kirajzó modern ember új formarendjét: a planetáris folklórt.

A közelmúlt két történeti Op Art kiállítása után így töprengett az Artforum szerkesztője, David Rimanelli: „Még egy ilyen hatásos figyelemfelkeltés is csak arra elegendő, hogy növekvő tisztelettel tegyük fel a kérdést: Miért kéne megvizsgálnunk ezt a század közepi anakronizmust ismét? Mit tanulhatunk belőle? A cinikus kétségkívül arra gondol, hogy az összes múzeumi kurátor, akadémikus és művész, aki jó nyersanyag után kutakodik a 60-as években, végül erre a kiszáradt témára akadt; vagyis már csak az Op Art maradt az 'újra felfedezőknek'.” Az Op Art valóban művészettörténeti „vesztes”, hiszen csak a retró-hullám végén került rá sor. Tragédiája viszont éppen a lényegét érinti: Vasarely új népművészetet akart létrehozni, a folklór pedig nem a múzeumokban, hanem a bútorkárpitok mintáin és a minimalista faldekorációkban még ma is velünk él. Még ha vibráló kezdeti ereje meg is fakult kissé. De játékos moduljai megszelídítették és megszerettették az ipar mesterséges produktumait, boldog(abb) városokat teremtettek. Nem hiába mondata Vasarely: „A holnap művészete kollektív kincs, esetleg már nem is művészet lesz.”

Rieder Gábor