Nem hiába követelte meg a moszkvai Puskin Múzeum veterán igazgatónője, Irina Antanova a londoni Royal Academyben bemutatott orosz kiállításhoz a brit kormányzat garanciáját. A volt szovjet múzeumok tele vannak a klasszikus moderneket gyűjtő korábbi milliomosok elzabrált műalkotásaival. Az államilag szavatolt kiállítás körül egyből felizzott a levegő, szakértők és ellenszakértők estek egymásnak a sajtó hasábjain, bírálva vagy megvédve az orosz múzeumokat.

Mark Stephens, a kulturális javak nemzetközi jogásza a The Art Newspaperben kritizálta a bolsevik gyakorlatot január végén: „A Royal Academy Oroszországból című kiállítása hadizsákmány műveket mutat be. A nemzetközi jog szerint 'hadizsákmány' bármi, amit elloptak, vagyis bármi, amit nem a vásárló és az eladó szándéka szerint adtak-vettek. [...]

Az elrabolt kulturális javak visszaszolgáltatásának alapvető jogát – mint modern kulturális és civilizációs normát – tartalmazzák az Unescóhoz és az Unidroithoz hasonló szervek által megfogalmazott szerződések és nyilatkozatok. Ezt a jogot a nemzetközi jog is ismeri.
 

Matisse világhírű fauve remekművét a gazdag orosz kereskedő, Szergej Scsukin egyenesen a francia festőtől rendelte meg 1909-ben. Az 1917-es forradalom után a gyűjtő Párizsba emigrált, műveit a bolsevikok államosították. Henri Matisse: Tánc (II.), 1910, olaj, vászon, 260×391 cm, Ermitázs, Szentpétervár St Petersburg.
Photo Archives Matisse, Paris. © Succession H. Matisse/DACS 2008

A nemzetközi standardokkal szemben az orosz jog megakadályozza az állami kézbe került hadizsákmány-műtárgyak visszaigénylését […]. Az 1917-es fosztogató hajlam később Oroszország nemzeti szórakozásává vált, különösen a második világháború végekor. Az oroszok boldogan lopták és rabolták el a náci Németország által összegyűjtött kulturális prédát, a nácik által elzabrált műtárgyakat elég gyakran összetévesztve a háború előtti német múzeumok és kulturális intézmények tartalmával.

Így csakis akkor lehetséges a hadizsákmánnyá lett műtárgyak visszaszerzése, mikor külföldre utaznak. [...] Az állami lopást és a törvényes kényszervásárlást össze lehet téveszteni. Az államnak kárpótlást kell fizetnie a vagyon korábbi tulajdonosának, kissé hasonlóan a kényszervásárlás hétköznapi gyakorlatához, amelyet számos brit önkormányzat alkalmaz. A kárpótlás kifizetésének hiánya teszi jogszerűtlenné az orosz szerzeményezéseket a nemzetközi és a brit törvények szerint is.

Világos miért idegeskednek az oroszok, mikor külföldre küldik a lopott javaikat. Az már kevésbé érthető, hogy a brit kormány és a Royal Academy miért hajlandó elfogadni a tudvalevőleg hadizsákmány műveket […] Mind a brit kormányzat, mind a Royal Academy tette erkölcsileg elítélhető, ugyanis megszegték az alapvető helyi és nemzetközi standardokat [...].”

Scsukin a századelő legnagyobb Picasso-gyűjteményével rendelkezett: 50 művet őrzött a művész kék, rózsaszín és kubista korszakából. Az Erdei tündér egy évvel készült a kubizmus (és az egész avantgárd) kezdete, az Avignoni kisasszonyok születése után. Pablo Picasso: Erdei tündér, 1908, olaj, vászon, 185×108 cm, Ermitázs, Szentpétervár
Photo The State Hermitage Museum, St Petersburg. © Succession Picasso/DACS 2008

A kemény jogászi bírálat után nem késett sokáig a hivatalos válasz. A Royal Academy munkatársa, Sir Norman Rosenthal kiállt munkaadója mellett, jó pár csúsztatás között a történelmi megbékélést sürgetve: „Teljes mértékben elutasítom a vádaskodást és mélységesen sértőnek tartom. Mint a kiállítás kurátora, nem tudok objektíven ítélni, de az olyan kifejezésekhez, mint az 'erkölcsileg elítélhető', nincs joga se a szerzőnek, se a The Art Newspapernek. [...]

Mikor érti már meg végre a The Art Newspaper, a sajtó és a politika, hogy senki se birtokolhatja Matisse-t, Picassót, sőt Botticellit vagy Caravaggiót, ahogy Shakespeare-t, Csehovot, Beethovent és Sosztakovicsot sem? [...] Nem állíthatjuk vissza a történelem óráját. Sehogy se tüntethetjük el a Nagy Francia Forradalom, a napóleoni háborúk, az 1917-es Orosz Forradalom nyomait vagy például a második világháború és Európa náci megszállásának borzalmas következményeit […]. De a történelem az történelem, és itt az ideje, hogy mindenki megtanulja maga mögött hagyni ezeket a történelmi eseményeket […].

Scsukin és Morozov gyűjteményével kapcsoltban köztudott, hogy az 1917-es Orosz Forradalom idejében az összes magántulajdont államosították, így tekintélyes mennyiségű műtárgy került jóhiszeműen köztulajdonba, ahol ki is állították őket; mellesleg a két gyűjtő szintén elérhetővé akarta tenni műtárgyaikat a közönség számára.

Ismeretes, hogy a szovjet időszak mennyi borzalmas következménnyel járt, de azok az idők elmúltak, s a Matisse Táncához vagy Zenéjéhez hasonló remekműveknek olyan nagy múzeumok állandó kiállításain van a helyük, mint a szentpétervári Ermitázs vagy a moszkvai Puskin Múzeum, nem pedig Scsukin vagy Morozov örököseinél, akik minden bizonnyal árverésen adnának rajtuk túl.

Ez történt Klimt gyönyörű Adele Bloch-Bauer-portréjával is, amely olyan boldogan lógott a bécsi Belvederében [majd egy amerikai igénylő, Maria Altmann visszakapta 2006-ban]. […] A kultúrának – beleértve a vizuális kultúrát is – elérhetőnek kell lennie mindenki számára a világon. A vizuális műalkotásoknak az egyediségük miatt van egy kínos és olykor kellemetlen pénzügyi aspektusuk is. A gyűjtőknek meg kell érteniük, hogy azért gyűjtenek, hogy megóvják és megmentsék az ismeretlenségtől a tulajdonukba került tárgyakat.”

A 2008 április 18-ig nyitva tartó kiállításon a francia avantgárd művek mellett számos orosz alkotás is szerepel, a 19. századtól a 20. század elejéig, Rjepintól Malevicsig. Ilja Rjepin: Az 1905. október 17-ei kiáltvány, 1911, olaj, vászon, 184×323 cm, Orosz Állami Múzeum, Szentpétervár
Photo © State Russian Museum, St Petersburg

Fordította: Rieder Gábor