Meghívás egy gyilkos lakomára

Mayer Marianna

Érzéki, vonzó, jó alakú nők hiányos, de legalábbis sokat sejtető öltözetben – nem a mai divatmagazinok playmate-jeiről lesz szó, hanem a viktoriánus kor nőideáljait megörökítő angol festőkről és képeikről, a preraffaelita Burne-Jonestól és Rossettitől kezdve a nálunk szinte ismeretlen Lawrence Alma-Tademán át John Melhuish Strudwick álmodozó tekintetű hősnőiig és John William Waterhouse misztikus szimbolizmusáig.

 
Lawrence Alma-Tadema: Heliogabalus rózsái, 1888, olaj, vászon, 132,7 × 214 cm A meglepő kompozíciójú kép azt a lakomát ábrázolja, amikor a Caracallát követő római császár unalmában nem tudott már mit kitalálni, ezért vendégei egy részét rózsaszirmokba fojtotta. Heliogabalus, aki napimádata miatt kapta ezt a ragadványnevet, illetve mert egy szíriai típusú napkultuszt igyekezett a rómaiakra erőltetni, egyes források szerint a hedonizmusnak arra a fokára jutott, hogy még a kutyáit is libamájjal etette. Egyszer különleges áldozatot akart bemutatni Héliosznak, a napistennek: telehordatta a bulihelyszín fölé feszített – a naptól védő – ponyvát rózsákkal, majd amikor a hangulat a tetőfokára hágott, leoldatta a vásznat. A virágok rázúdultak a vendégekre, akik közül sokan nem tudták kiküzdeni magukat a sziromtenger alól.

 

   Az, hogy nem sokat tudunk e korszak angol festészetéről, részben azért van, mert a szigetország művészeti korszakai a kontinenstől némileg eltérően tagozódtak, sajátos tradíciókkal rendelkeztek, de mindenekelőtt azért, mert sokáig zsigeri elutasításban volt része a 19. századi akadémizmusnak, bármely országban művelték is azt. Csak az utóbbi évtizedekben vált elfogadottá, hogy az impresszionista természetfestés mellett innen gyökerezik a modern festészet másik ága, amely a szimbolizmus és a szecesszió felé vezetett. 
   Ez a tény külön is felértékeli a nem is milliárdosnak, hanem billiárdosnak számító Juan Pérez-Simón mexikói üzletember magángyűjteményét, aki az elmúlt harminc év alatt a világ egyik legjelentősebb viktoriánus kori kollekcióját hozta létre. Főművei az európai turné párizsi és római állomásai után most a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban láthatók, de aki lemarad róla, Londonban még elérheti jövő év március végéig az egyik legsikeresebb viktoriánus festő, a főnemesi címet kapott Frederic Leighton egykori műteremházában, a Leighton House-ban. Az általa festett, kavicsokat szedő görög lányokat ábrázoló kép a kiállítás egyik reklámhordozója, de a középpontban a holland születésű, szintén lovaggá ütött Lawrence Alma-Tadema és főként a méreteit tekintve is monumentális Heliogabalus rózsái című festménye áll. 
   A hat terem tematikus egységei – Az eklekticizmus és esztétizmus, Az ideális szépség, Az arc a szépség tükre, A preraffaelitáktól a szimbolizmusig, A tradíció és modernitás között – mellett egy teljes termet szenteltek Alma-Tadema képeinek. A preraffaeliták utáni esztétikai mozgalom inspiráló elődjei a hazai festők közül Turner és Blake, de egyaránt merítettek Ingres klasszicista formavilágából és Delacroix erőteljes színvilágából, Géricault drámai „hangszereléséből” és a korábbi nagy koloristáktól, mint Giorgione és Rubens. Arthur és Talbot Hughes (nem rokonok), valamint Strudwick hűek maradtak az Artúr-mondakör témáihoz és szereplőihez. Leighton, Edward John Poynter, Albert Joseph Moore és Alma-Tadema művein a vizuális harmónia és a szépség megragadásának igénye párosult a klasszikus görög–római történelem és kultúra tiszteletével, illetve általában a borongós Angliából a mediterrán táj és napfény felé vágyódással.
   A puritán polgári morál szerint élő emberek számára a női test szépségének élvezete csak a művészet álcájával volt lehetséges, szerették mitológiai köntösbe öltöztetni, távoli időkbe helyezni vágyuk tárgyait. Miközben a költői látomásokban testet öltött szépség megfestésében ott rejlik az erotikus fantázia, a hedonista érzékiség, a színekben tobzódó világ dúsan redőzött, lobogó drapériáival, viruló vagy hervadó virágaival. Alma-Tadema, mivel télen festette a Caracallát követő római császár kegyetlenséggel párosuló hedonizmusát megörökítő képet, négy hónapon át hetente hozatott rózsákat a francia Riviéráról, hogy minden szirmot kellő pontossággal tudjon visszaadni. Sokkol az a tömény szépség, amely majd kifolyik a vászonról, csak a gyönyörűen csillogó aranykeret tudja bent tartani, miközben a hatást a kiállítás rendezői tovább fokozták a pompeji vörösre festett falakkal és a képpel szembeállított hatalmas élővirágkompozícióval. 
   Végignézve a termeket érdekes, hogy a korabeli szépségideál mennyire közel áll a mai ízléshez, ugyanakkor, noha mindent modell után festettek, annyira törekedtek a tökéletes ideára, hogy az arcok, alakok alig különböznek egymástól, nincs karakterük, csak lágyak, nőiesek, finomak, szépek vagy éppen a végzet asszonyai benyomását keltik. Ha valaki hajlamos e művek láttán szentimentális giccset kiáltani, gondoljon arra, hogy az ismeretek bővülésével vagy a divattal mennyit változik egy-egy korszak, stílus megítélése, és különben is: „de gustibus non est disputandum”.
 
 Alma-Tadema és a viktoriánus kor festészete a Pérez-Simón Gyűjteményben.
Thyssen-Bornemisza Múzeum, Madrid.
2014. október 12-ig