Már éppen azon voltam, hogy – a trendeknek megfelelően (v.ö. 44. oldal) – statisztikát készítsek  a Kempelen-kiállításon szereplő művészek nemi megoszlásáról, szomorúan kimutatva azt, hogy a nők maximum csak „bábuként“, vagy rosszabb esetben, mint Mária Terézia törökös  dresszben egy metszeten, vannak jelen a Mélyi József és Kálmán Rita által válogatott anyagban, amikor….inkább harmadszor is elmentem megnézni.

Ekkorra már untam nagyon a Törököt, mert minden híradás róla szólt, és noha tényleg volt abban valami mágikus, amikor életre kelt, megmozdult és sakkozott a megnyitón, ez a varázslat azóta már szertefoszlott, éppúgy mint az eredeti gép rekonstruált változatának ruhája. Hátulról szegény török már csak egy szánalmas rongycsomó, és nem sokat segít nagy perceinek felidézésében az a kisképernyős monitor sem, amin a megnyitón felvett sakkjátszmát ismétlik. Talán egy hatalmas kivetítőn jobban tudná érzékelni a látogató, mi bűvölte el fél Európát (sőt Amerikát is) évtizedekig a Kempelen által megalkotott sakkautomatában. A kiállítás rendezése nagyon szikár, némi színpadiasság hiányzik a tárgyak installálásából, annál is inkább, mert a megidézett korszak szinte fő műfaja volt a színház,  a szabadkőműves rítusok színpadiasságáról nem is beszélve. Azért persze a figyelmes látogató megkaphatja a színházi élményt is a kiállítás egyik legjobban sikerült megoldása révén: Kempelen A varázskönyv című „szomorújátékának“ részletét,  amiben a Thyrsis (igazán eltalált férfikarakter) és Cloe (reálisan láttatott női) között kibontakozó szerelmi konfliktus elevenedik meg árnyjátékként Bánki Gergő és Lang Annamária által, Ecsedy Márton rendezésében. (Az eredetileg német nyelven íródott szöveget Márton László fordította, úgyhogy ilyen mondatok hagyják el Thyrsis ajkát: „Én nem vagyok hűtlen, én… kénytelen vagyok!“ vagy amikor Cloe, akit a remélt gazdagság igézetében éppen eltaszít magától, elköszön tőle, akkor ez a kérdés szakad ki belőle „Vagyis te most valósággal elmégy????“

Az ilyen mondatokból sikerült azt a meglepő tanulságot levonni, hogy Kempelen nem egyszerűen a Habsburg-adminisztráció csúcshivatalnoka volt aki intézte Bánság betelepítését, a Pázmány Péter Tudományegyetem Nagyszombatról Pestre költöztetését, felügyelte a sóbányákat, megoldotta városok (Pozsony, Buda) vízellátási nehézségeit, vagy nem csak zseniális feltaláló volt akinek nevéhez a méltán elhíresült sakkautomatán kívül egy beszélőgép megalkotása, saját gőzgép-változat kidolgozása, vagy például Mária Terézia keresztlánya, a híres énekes, ámde vak Paradis kisasszony számára a vakírás kikísérletezése fűződik, hanem korának –  ami a  szentimentalizmus kora – igazán érzőszívű gyermeke is, akit a közjó mellett még az asszonyok (főleg persze a császárnő) szórakoztatásának vágya is vezérelt.

Van egy nagyon titokzatos tárgy a kiállításon, egy kis diadalkocsi-automata (aranyból? – sajnos a katalógusból az ilyesmik nem derülnek ki), ami egy oroszlánok vontatta baldachinos fogat, Judit ül rajta egyik kezében karddal, a másikban Holofernés fejét lóbálja, miközben kocsisnője hajtja az oroszlánokat. A baldachin tetején az osztrák császári korona, a kocsi két oldalán domborított díszítés hadi jelvényekkel. Valószínűleg a Habsburg-birodalmat uraló Mária Terézia valamelyik hadi sikere hívta elő ezt az erős bibliai nőalakot,  de az biztos, hogy volt valami rettegés a kor férfiaiban a démonizált nőiségtől – gondoljunk csak az Éj királynőjére, és arra, mennyivel inkább szeretett volna minden főhős egy Pamina-szerű engedelmes kislányt, aki még úgy is a tűzbe megy a szerelméért, ha az nem szól hozzá. Igaz közben azért nem túl tolakodóan szomorkodik, meg ellenáll az állatais szexualitást megjelenítő Monostratosnak.
De vissza az Iparművészeti Múzeum kis remekéhez, amit direkt a kiállításra restauráltak, és hoztak újra működőképes állapotba – erről kisfilmeket is láthatunk, ha belenézunk abba a nagyon ötletes boxba, amiben a diadalkocsit elhelyezték a kiállítás rendezői. Ha elfeledkezünk Holofernész régóta oszlásban lévő fejéről (ami valószínűleg korabeli kenyérbélből van), azok a kis szerkezetek juthatnak eszünkbe, amelyek már az 1600-as évek végén feltűnnek a francia tündérmesékben,  Különösen Madame d’Aulnoy Kék madár című történetében, ahol a szomorú, elhagyott királykisasszony hasonló, egyébként tündér-keresztanyjától kapott találmányokkal veszi le a lábáról vetélytársát. De ha a Hamupipőke-történet tökhintójára gondolunk, annak is valami elmés szerkezet lehetett az előképe.

Ilyen elmés szerkezetekből a kiállításon sincs hiány: a kortársak művei közül a legnépszerűbb Simon Penny – Petit Mal című interaktív robotja, aki szabályosan jön az ember után, mint egy 6 szemű  kisliba, ráadásul virágos műanyag ruhácskában. De nagyon szórakoztató a Smalltalk című, szintén interaktív komputer installáció is, Szegedy-Maszák Zoltán, Fernezelyi Márton, Langh Róbert és Richard Aczel munkája, amin két számítógépprogram beszélget, a látogató „moderálásával“. A két fő klasszikus persze Pauer Gyula Matt, hommage á Kempelen Farkas című mobil szobra, amin vonaglik a Fekete Király-bábu, és Jovánovics György Liza Wiathruck- Holos Graphos sorozata, illetve a külön a kiállításra készített Sötét király árnyék nélkül című munka, és Erdély Miklós szövege az 1976-os Jovánovics-műhöz kapcsolódva. A sakk-játék, illetve a sakkautomata  lényegét  metaforikusan megragadó művek egészen más dimenziókba emelik az eredetileg csak technikai trouvaille-nak számító gépezetet.

Amiben, mostmár tudjuk, eredetileg egy jól sakkozó ember ült, aki bonyolult mechanikai áttételeken keresztül tudta követni ellenfele lépéseit, illetve rávenni „superegóját“, a Törököt, hogy meglépje az általa kigondoltakat.
Ezt a helyzetet magunk is kipróbálhatjuk egy másik elmés szerkezet segítségével, amikor is egy sínen guruló kis zsámolyon begurulunk egy sakktábla alá, majd sakkozunk a számítógéppel egy érintőképernyő segítségével.

A statisztikakészítésről lemondtam, végül persze találtam egy nőt is a kiállítók között, Katrin von Maltzahnt, akitől egy 39 darabos akvarell-sorozatot láthatunk Útmutató a magyar nyelv hangjainak megközelítően helyes kiejtéséhez címmel. Mindenesetre ő is erősítette azt az érzékeny és ironikus vonalat, amit az egész kiállítás képvisel, amellett, hogy elsőre úgy tűnt, csak a szertárban fogunk bolyongani.