1 Miskolc egyik alpolgármestere egy köztéri szobor felállítását határozta el a város egyik új terén. A szobor kiválasztása egyszerűen úgy zajlott, hogy miután az alpolgármester valahol meglátta Kutas László egy bronz kisplasztikáját (giccsplasztikáját), azt személyes ízlése alapján megfelelőnek ítélte, és elérte, hogy a város a művésztől megrendelje annak életnagyságú változatát. A törvényi szabályozásnak megfelelően eljárva, a város megkereste a Képző és Iparművészeti Lektorátust, szakvéleményt kérve a mű felállításához. Mivel elvi kérdésről van szó, eltekinthetünk a zsűri összetételének ismertetésétől, a lényeg, hogy a testület, többek között az alábbi tartalmú szöveggel bólintott rá a felállításra: „A Szobor 1:1 arányú agyagmodelljében szakmailag, anatómiailag a szakértők nem találtak kivetnivalót, könnyen értelmezhető, általános ízlésvilágot kielégítő mű ígéretét kelti." Megjegyezték még, hogy minden bizonnyal „szerethető" mű fog születni. Az eufemizmusoktól hemzsegő szöveg sajnos többféle módon volt értelmezhető. A megrendelő, a város - természetesen - azt olvasta ki belőle, hogy jó döntést hozott, lám, a „szakma" megerősítette őt hitében. Ha viszont egy szakember olvassa ugyanezt a szöveget, abból az derül ki számára, hogy a zsűri - valószínűleg - rossznak találta a művet, de nem akarván ezt kimondani, homályos utalásokat tett az általános ízlésvilágra, elkerülvén a művészi kvalitásról való állásfoglalást, ami pedig elsődleges feladatuk lett volna.

 

 

Az unatkozó operaénekesek szabadidős tevékenységének eredményére emlékeztető mű, sok művész és művészettörténész szerint is ízlésromboló hatású, a giccs határát súroló, a művészet perifériájára sorolható „alkotás". Ha viszont így van, és ezt a zsűri is sejtette, akkor miért nem fogalmaztak meg egyértelműen negatív véleményt a köztérre felállítandó, közpénzből finanszírozott szoborról? Nem az lenne a zsűri kötelessége, hogy ilyen esetben, egy határozott nemmel megakadályozza annak felállítását? Nem az-e a dolga, hogy megakadályozza a sekélyes ízlésű, ámde „sok" pénz felett rendelkező, és magabiztos politikusok művészeti tévedéseit? Nem kell-e átgondolni a fentiek fényében a Lektorátus zsűrizési gyakorlatát, ha az nem képes egyik, talán legfontosabb alapfeladatát megfelelően ellátni? „Fura dolog, mert ezeket a szobrocskákat a hetvenes években én magam hívtam giccsplasztikák-nak, a kisplasztíka elnevezés helyett. Engem ezek miatt sem fogadott el a szakma. Mert én ilyen édeskés, giccses, polgári undorító dolgokat csinálok. A szobrokat először a holland vevőimnek csináltam, aztán mostanában kezdek furcsa helyzetbe kerülni ezekkel a csajokkal, egyre több olyan emberrel találkozom, akik teljesen oda vannak értük." -nyilatkozta maga Kutas László Vargha Zsuzsának, A Szombat Délutáni Dámák című cikkében. (Várhely, 1997/3.) Miskolcon már folyamatban van egy széles tiltakozó akció megszervezése a szobor megvásárlása és felállítása ellen, az ERŐMŰ Kortárs Művészeti Egyesület szervezésében.

 

2 Hamarosan kihirdetik azt a jogszabálymódosítást, miszerint a kortárs képző- és iparművészeti alkotások után az adózó 2006-tól nem csak az adott évben elszámolt beruházásai értékértek 1%-ával csökkentheti az adóalapot, hanem választása szerint az előző módszer helyett a beszerzési értéket - nagyságától függetlenül - 5 év alatt egyenlő részletekben levonhatja az adóalapból. Az adójóváírás feltétele - a korábbi gyakorlatnak megfelelően -, hogy az adott műtárgy rendelkezzen a Képző és Iparművészeti Lektorátus által felkért zsűri szakvéleményével. „A Képző- és Iparművészeti Lektorátus mint erre jogszabályban feljogosított szervezet a társasági adó hatálya alá tartozók számára az 1996. évi LXXXI. törvény adóalapot csökkentő jogcímeket taglaló 7. § (1.) bekezdés l. pontjában foglaltak szerint - térítés ellenében - szakvéleményt ad a megvásárolt vagy megvásárolandó alkotásokról. Amennyiben ezeket a bírálat művészi értékű, egyedi képzőművészeti alkotásoknak minősíti." A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy minden, általánosan művészként elfogadott, akár egy Kossuth Díjjal kitüntetett művésznek, egy SZIMA tagnak, vagy műveiket árusító galériánakis „jóvá kell hagyatni", műalkotássá kell nyilváníttatni az adott festményt, szobrot, stb.

 

Látjuk tehát, hogy e két eset merőben más, ellentétes igényt állít a Lektorátus által felkért zsűrik, illetve a működésüket meghatározó törvénnyel szemben. Egyrészt nagyobb szigort és egyértelműséget, másrészt pedig a zsűrizési kötelezettség teljes eltörlését bizonyos körön belül. Az első esetben a szakmai becsület, de a társadalom is elvárná, hogy a zsűrik „rosszízű megalkuvás" nélkül végezzék feladatukat és ne fordulhasson elő, hogy a fenti példának megfelelően, egy mindenki, még a művész által is giccsnek tartott alkotás átjuthasson a rostán, a másik esetben pedig egyszerűen megalázó az eljárás sok jelentős művészünk esetében.

 

Az adójóváírással kapcsolatos zsűrizésekkötelezettségét és darabszámát sajnos valószínűleg már csak törvénymódosítással lehet majd megoldani. Többféle mód lenne rá, hogy bizonyos művészek, vagy galériák mentesüljenek felülvizsgálat alól. Az egyik szerint (Szalóky Károly javaslata) kivehetnék a körből azokat a művészeket, akik egy, a Lektorátus által összeállított listában szereplő kitüntetéssel, vagy díjjal rendelkeznek. Egy másik lehetőség szerint azok a galériák, amelyek tagjai a Magyar Művészeti Galériák Országos Egyesültének, szintén mentesülhetnének a zsűrizések alól. Ez talán első hallásra egy kényszerintézkedésnek tűnhet, de látni kell, hogy a világ minden fejlett államában nagyon fontos szerep jut az efféle szövetségeknek. Legfontosabb a kamarai funkciójuk, tehát hogy ellátnak egyfajta szűrőt, eldöntik kit vesznek fel tagjaikközé, ezáltal a galériás társadalom önszervező ereje, nem pedig egy külső bürokrácia határozza meg az alapvető, elvárható minőséget.

 

Ha pedig egy kissé hátralépve eltávolodunk szorosan vett témánktól, akkor visszatekintve rögtön látjuk majd, hogy ez az egész problémahalmaz milyen nonszensz, lehetetlen, bár kényszerűen létező, kínos dolgok együttese. Vannak digitális halhatatlanjaink, vannak színészei a nemzetnek, vannak sportolói, de hol a nemzet képzőművésze cím? Ezek a címek, hogy mást ne mondjak, pénzzel járnak, ami persze nem olyan fontos dolog, ha van. Sok idős művészünk él - és némelyik alkot is -, nagyon szerény körülmények között; halvány reményük sincs nemhogy efféle anyagi támogatásra, de még erkölcsi elismerésre sem.

 

Sajnos, vagy nem, de látnunk kell, hogy a magyar kultúra alapvetően irodalom-központú. A gyerekek már óvodás koruktól tanulják a kortárs magyar lírát, Weörestől, Csoórin át Tamkó Siratóig, majd az általános iskolában, a gimnáziumban 12 évig. Ezzel szemben az óvodában és az iskolákban rajzolgatnak művészetről nincs szó, de a középiskolában már csak egy év jut erre is, esetleg láthatnak néhány kifakult diát. Tehát a művészetről is alig lesz valami fogalmuk, nemhogy a friss, korszerű kortárs művészetről. Ez határozza meg hazánk vizuális közízlését. Sajnos teljesen általános, hogy amennyire illik rajongást mutatni, de legalábbis tisztelni Esterházyt, Nádast, Kertészt, vagy a zenében Kurtágot, Jeneyt, Durkót, annyira lehet büszkén (!), felszegett fejjel semmibe venni és nem ismerni kortárs képzőművészetünk nagyjait, munkáikat „nem tetszik", vagy „nem értem" kijelentéssel elutasítani, sőt a „magabiztos nemtudás" birtokában lesajnálóan megmosolyogni.

 

Itt van szerintem a probléma igazi gyökere, a vizuális műveletlenségből fakadó általános konszenzus hiánya. Ha kitennénk egymás mellé száz irodalmi művet, a közízlés valószínűleg 90 százalékban szét tudná választani a lektűrt a valóságos irodalomtól, még akkor is, ha ő maga nem ismeri, nem olvassa azokat. Ha ugyanezt a próbát elvégeznénk mondjuk festményekkel, azt hiszem Munkácsynál valahol megállna a tudomány és a valós értékek kiválasztásának aránya 5 százalék alá esne. Alapvetően erről kéne beszélnünk, erről kellene vitáznunk, hogy bármikor is, de elkezdődhessen a művészeti oktatás teljes, gyökeres átalakítása. Tragikusan gyenge a képzőművészek érdekérvényesítő képessége, önszerveződő ereje. Legalább a fiatalokban lenne néha egy kis avantgárd hevület ilyen ügyekben is, a jelenleg érezhető ernyedt feszültség helyett.