DADA-SZÜRREALIZMUS

Szikra Renáta

A meghökkentés talán mindmáig a dada és a szürrealizmus legfontosabb jellemzője, ehhez képest a két stílusirányzatról (sőt, művészi beállítottságról vagy máig élő gyakorlatról) szóló kiállításnak már a címében sincs semmi meglepő. Nincs jelentéseltolás, minden pontosan az, ami.

 
René Magritte: Kastély a Pireneusokban, 1959, olaj, vászon, 200 × 145 cm | Harry Torczyner (New York) ajándéka az American Friends of the Israel Museumnak, Izrael Múzeum, Jeruzsálem
 
A jeruzsálemi Izrael Múzeum anyagára alapozott kiállítás, a Dada és szürrealizmus első néhány terme valóban olyan, mint egy megelevenedett (vagy inkább megdermedt) művészettörténeti tankönyv. Csaknem mindenre bólintunk: kipipáltuk Duchamp Forrását, bajuszos Mona Lisáját. Man Ray metronómját (Elpusztíthatatlan tárgy), ahol Lee Miller szeme darabolja az időt – ezer éve ismerjük reprókról, ráadásul itt most mindez igencsak sterilnek tűnik. Van valami szemléltetőeszköz jellege a hatvanas években készült, a művészek által szignált replikáknak, talán ezért tűnik még sokkal elevenebbnek a megsárgult jegyekből és csokipapírokból összerakott korai Schwitters-kollázsok finom textúrája vagy Joseph Cornell dobozainak misztikuma: a „szertár” mellett szerencsére megjelenik a hamisítatlan szürrealista Wunderkammer is. Sőt, egy idő után rájön a néző, hogy a Nemzeti Galéria tereiben a műveket (tényleg sok van belőlük) nem a steril és a csodás szemüvegen át kell nézni, mert „adva vannak” különböző vezérfonalak.
   Közülük a legfontosabb a magát a csoportosulásoktól és izmusoktól távol tartó művész, Marcel Duchamp személye és életműve, körülötte rendeződnek a vele együtt (Man Ray), vele párhuzamosan (Max Ernst) vagy belőle építkezve (Joseph Cornell) működött alkotók. A másik ösvényt a meglepő társítások kínálják. A dada és a szürrealizmus hétköznapi valóságot újraértelmező, párhuzamos univerzumokat feltáró szándéka ugyanis új témákat és technikát teremtett. A kontroll elvetésére, a psziché sötét oldalával való szembenézés, a sarkaiból kifordult világ és az álomtájak megragadására alkalmasabbnak bizonyultak az új műfajok és médiumok. A máig misztikus dada readymade-ek és szürrealista objektek mellett az asszamblázsok különös hibridjei (ahol sajátos törvények szerint egymásra rétegződő képek és tárgyak hoznak létre mikrovilágokat) és főként a kollázs és montázs közvetíti az „átrendezett valóságot”. A kiállítás alcíme egyébként a nemzetközihez ezer szálon kapcsolódó magyar anyag egyik központi alakjától, Erdély Miklóstól vett idézet, aki Bálint Endre montázsaira alkalmazva azt írta: „a montázsnak a megörökítésben semmi esélye nincs, az átalakításban annál inkább. Az átrendezett valóság képé kizárólag a választás morális, az egymás mellé rendelés szellemi biztonsága igazolja, érvényesíti.” Nagy nevek ikonikus művei sorolódnak, torlódnak egymás mellé, a kiállítás két nagy és azon belül számos kisebb alegységében témák és technikák szerint is megfeleltetve egymásnak. Igaz, nem muszáj folyton párhuzamokat keresni, mert a művek magukban is rejtélyesek, felfejtésre várnak vagy a rácsodálkozás élményét adják, mint Magritte emblematikus műve, a Kastély a Pireneusokban (ami már méretével is meghökkenti a hazai látogatót, aki leginkább Mircea Eliade A szent és a profán kötetével egybeforrt borítóként szokta meg).
   Viszont végigtekinthető úgy is a magyar anyag, mintha azt keresnénk, hogyan próbáltak meg a különböző történelmi korszakokban a magyar képzőművészek a világba kapaszkodni: hogyan függött össze a Cabaret Voltaire és Hevesy–Palasovszky avantgárd színháza, majd a húszas években Kassák és a bécsi emigránsok története a dadával (Tristan Tzara levele: „Mon Cher Ludwig Kassák…”) vagy Yves Tanguy festményei Farkas István 1929-es, színtisztán szürrealista, biomorf Világok kompozíciójával. Hornyik Sándor katalógustanulmányában a dada és szürrealizmus magyarországi létformáit, Kállai Ernő bioromantika-gondolataihoz is kapcsolódva, a földben rejtőző ércekhez, telérekhez hasonlítja. A nemzetközi tendenciákhoz fűződő kapcsolat valóban a legszélesebb skálán mozog, a szinkronitástól a teljes elveszettségig. Legközelebb ehhez talán – ha elfogadatlanul is – Vajda Lajos (majd később Bálint Endre, Ország Lili) a sarkaiból kifordult, tragikus és torz világot megragadó fotómontázsaival és Ezüstgnómjával állt a magyar művészet.
   A második világháború után emelkednek a falak, az Európai Iskola megszűnésével bezárulnak a kapuk, és ez szinte tapintható a kiállított anyagokon. Mintha a Rottenbiller utca 1. szám alá szorult volna a magyar szürrealista szemlélet – Bálint Endre, Vajda Júlia, Jakovits „viszik tovább fogukban tartva”, vagy persze Korniss, de Anna Margit, Ország Lili vagy Gedő Ilka kései munkái is azt sugározzák, mintha minden eltört, menthetetlenül szétfolyt volna. Ellenpontot itt is a konstruktívabb vonal, Martyn Ferenc, aztán Gyarmathy és Lossonczy kínál, utóbbiak túlélnek minden dada és szürrealista új hullámot, s megmaradnak az alapelveknél.
   A legutolsó, a Tudatfelszabadító hadműveletek rész egymásba nyíló termeiben Gyarmathy Tihamér Damjanich utcai lakásának folyton átrendezett installációja az egyik legizgalmasabb darab: a csontokból, maszkokból, fura formájú kincsekből összesűrűsödő tér rekonstrukciója, a magyar Merzbau. A hatvanas évek elejétől Csernus Tibor és Lakner László szürnaturalizmusától haladhat a néző az Altorjai-univerzum felé, a gyagyaizmus (újabb Erdély-definíció) kellős közepébe. Mintha visszatérnének a korai dada groteszk és humorral teli gesztusai, igaz, a rengeteg, annak idején hivatalosan soha komolyan nem vett, gegként kezelt mű miatt kicsit túlburjánzik ez a megviselt, közép-európai panoptikum. Okos, társadalomkritikával átszőtt alkotásokon át vezet az út: Szentjóby Új mértékegységén, Attalai Red-y-made-sorozatán vagy Altorjay Gábor, Kelényi Béla új funkciós groteszkjein és Erdély ikonikus művein Pacsika Rudolf Duchampparafrázisainak szerény zárófalához, ahol a Forrás kelet-európai változata, a külföldi művészeti újságokból ragasztott piszoár trónol.
   Valahogy úgy jön ki, hogy a Galéria új állandó kiállításának címet is adó Lépésváltásához hasonlóan itt is egy Galántai György mű lesz a poén. Az 1983-as Tisztelet a mestereknek (Duchamp-Arman- Tinguely) valójában talált tárgyak szürrealista kompozíciója, amelyek Lautréamont híres „esernyő-varrógépes” szürrealizmus definícióját szabadon értelmezve nem a boncasztalon, hanem Duchamp Biciklikerekéhez hasonló hokedlin egyesülnek. Visszatérünk az elejéhez, csak éppen azt konstatálhatjuk meglepetten, hogy a dada és a szürrealizmus esszenciája ebben inkább benne van, mint a replikákban.
 
Galántai György: Tisztelet a mestereknek (Duchamp + Arman + Tinguely), 1983, összehegesztett és összeszerelt fém alkatrészek; mobilszobor: 93,5 × 110 × 142 cm, szék: magasság 72 cm | A művész tulajdona
 
Dada és szürrealizmus. Magritte, Duchamp, Man Ray, Miró, Dalí. Válogatás a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből
Átrendezett valóság Alkotói stratégiák a magyar művészetben a dada és a szürrealizmus vonzásában
Magyar Nemzeti Galéria 2014. október 5-ig