Kortárs képzőművészeti kiállításra valószínűleg csak nagyon kíváncsi emberek járnak; olyanok, akiket érdekel, hogy mások mit gondolnak életről, halálról, mennyről, pokolról, és ezeket a gondolatokat hogyan fogalmazzák meg a kortárs képzőművészet nyelvén. Alapvetően és értelemszerűen az egyes művekre lehetnének kíváncsiak, de manapság már nehezen választható szét a fa és az erdő, azaz a művek jelentése csak a kiállítás nagyobb kontextusa nyomán bontakozik ki vagy tűnik el.

A Műcsarnokban – hasonlóan más nagy kiállítóterekhez – a fa és az erdő kérdése régi probléma, amelybe a kíváncsi néző időről időre beleütközik, azaz: mire figyeljen jobban, a nagy egészre vagy a kis alapegységre? Különösen érvényes ez a kérdés egy olyan kiállítás esetében, mint a leóni MUSAC gyűjtemény bemutatkozása, ahol nem egy név, egy hívószó, egy korszak vagy egy földrajzi egység mentén csoportosulnak a munkák, hanem egy intézmény gyűjteményépítési stratégiája, hatalmas lehetőségei és a benne összpontosuló szellemi energiák alapján.

Így aztán nem meglepő, hogy bármennyire igyekeznek is a kurátorok, hogy leírt koncepciójukba az egész világot bepréseljék, az egyes művek mégiscsak fontosabbakká válnak, mint az egész. „A sokféle nézőpont és megközelítés végül egy egésszé olvad, és láthatóvá válik a Mi Vida húsbavágóan katartikus, jelen idejű üzenete, miszerint az emberiség morális értékei állandóak” – írják a honlapon található ismertetőben, és ezzel több ponton is igencsak messze járnak az igazságtól.

A kiállítás azt is megmutatja, hogy az igazsággal és az üzenettel kapcsolatban valószínűleg az a legjobb stratégia, ha hagyjuk beszélni magukat a műveket. Kiemelkedő művekben ugyanis nincs hiány: Pipilotti Rist mennyezetre vetített, hanyatt fekve nézhető optimista videoinstallációjától Thomas Hirschhorn háborús gócpontokra koncentráló, nagyméretű és pesszimista terepasztaláig a kortárs művészet legjava vonul fel. Mintha egy spanyolországi nagy, képzeletbeli biennále kihelyezett tagozatát látnánk; ilyen mostanában az igazi művészet.

Ha hagyjuk beszélni a műveket – és a magyarázó szöveget leszámítva így történik a gyakorlatban –, akkor már csak az a kérdés, vajon számunkra, itt a végeken, mennyire érthető egy külföldi, viszonylag távoli gyűjtemény nyelve? Elég széles a spektrum: a legérthetőbb végletet talán Marina Abramovic radikális művészete jelenti, a nyíltan pornográf Balkán eposszal, a szó szerint legérthetetlenebbet pedig Álvaro Oyarzun Egy séta három lehetősége, avagy 123 forma, amely nem segít megérteni a mai idők pazarlását című, egész falat betöltő műve, amelyre a helyi nézőnek még spanyol nyelvtudással is napokat kellene áldozni.

Ha nem is minden tekintetben érthető, a gyűjtemény bemutatott szelete nemcsak kielégíti a kíváncsiságot, de irigységet is ébreszt. Ugyanis a budapesti kiállítási intézmények aktuálisan párhuzamos programja egy vissza-visszatérő gondolatot vet fel: az intézmények kiállításai viszonylag könnyen felcserélhetők lennének. Az irigység pedig egy gondolatjátékból fakad. Mi lenne, ha hirtelen valamilyen csoda vagy államközi megállapodás jóvoltából a MUSAC gyűjteménye egy csapásra helyet cserélne a Ludwig Múzeum gyűjteményével?

Ezáltal, ahogy az a régmúltban, azaz évezredünk elején, az azóta elfeledett Modern Magyar Művészeti Múzeummal kapcsolatos vitákban felmerült, most a Duna partján váratlanul létrejöhetne egy 21. századi, világszínvonalú művészeti kollekció. Csúcsművekkel, aktuális kérdésfelvetésekkel, bármikor exportképesen. Leónban pedig eközben azon töprenghetnének, hogyan helyezzék el vagy hogyan egészítsék ki a jelenlegi Ludwig-gyűjtemény darabjait úgy, hogy kitapinthatóvá váljanak a nemzetközi viszonylatban ma is releváns problémák. Ezenfelül elképzelhető, milyen vihart kavarna Spanyolországban a két Breker-portré és milyen totális értetlenségre találna számos magyar és amerikai munka.

Furcsa és végeredményét tekintve valószínűleg szomorú gondolatjáték; maradjunk inkább a műveknél, amelyek túlnyomó része növeli a kortárs művészet iránti kíváncsiságot. Már az előcsarnokban elhelyezett vérsushibank, Alicia Framis 2000-ben készült munkája olyan plakatív vizuális elemmel, valamint olyan nagyvonalú installációval lepi meg a nézőt, amit a hazai szem valóban legfeljebb távoli gyűjteményekhez köthet. A belső terekben – a mennyország és a pokol tematikájától függetlenül – ugyanígy folytatódik az egyenként felcsigázó művek sora. Pipilotti Rist művétől rögtön Kimsooja kontemplatív videójára nyílik kilátás, onnan pedig Candice Breitz Anya című videoinstallációjához juthatunk.

A videoművészet lassan már klasszikusnak számító hagyományait követő, a kortárs remix-technikákat felhasználó mű nagy hollywoodi színésznők jeleneteiből építkezve elsősorban ritmusa és formai egyszerűsége – vagy másképp: letisztultsága – révén éri el az elementáris hatást. A művek nagy részén lenne érdemes elvégezni a részletes hatástanulmányt: Tracey Moffatt Egy életre megrémülve című szintén klasszikus, a nézői agy kiegészítő hajlamára építő fotósorozatától Zwelethu Mthetwa tartalmában és fényeiben egyaránt megdöbbentő Cukornád-sorozatán át egészen Shirin Neshat Az utolsó szó című filmjéig – utóbbi dramaturgiája meglepő módon erős hasonlóságot mutat a Nikita eredeti verziójának jeleneteivel.

A hatást növeli a professzionális elrendezés és a meglepően jól tagolt tér. Koncentrált befogadásra alkalmas módon nagyon sötét van a vetítések helyszínén, a hangok vagy a fotók pedig nem vesznek el a hihetetlen magasságokban; Joana Vasconcelos magasból lezuhanó Burkáját pedig mintha egyenesen ide tervezték volna. A kiállítás nyomán kiderül, hogy a Műcsarnok monumentális termei most éppen remekül megfelelnek a kortárs művészet követelményeinek, sőt lehet, hogy középtávon igaza lesz annak a külföldi kurátornak, aki először megpillantva a tereket azt mondta: elég lenne róluk egy videót küldeni Amerikába, bármelyik sztárművész kedvet kapna a kiállításhoz.

Nagy kérdés, hogy mielőtt ez a paradicsomi állapot bekövetkezik, mit profitálhat ilyen kiállításokból a magyar néző mellett a magyar művészet? Mindenekelőtt remek, hogy a művek között – ha egy kicsit ugyan periferikusan is – jelen van Benczúr Emese villódzó műve, a Fényesítsd az elméd. Ezáltal is kiderül, mennyivel jobb megoldás egyetlen valóban beilleszkedő mű bemutatása, mint a korábban többször is alkalmazott stratégia, a magyar művészek munkáinak erőltetett mellérendelése. Fontos az is, hogy az ilyen tárlatokkal a művészeknek szinte házhoz jönnek a legfontosabb nemzetközi tendenciák: azonnal láthatóvá válik, hogy jelenleg nem a sokszorosított grafika vagy a technorealizmus körül forog a világ.

Még fontosabb lenne, ha az itt és most látható, nem ritkán a saját műfaji és mediális hagyományaikra építő művek megvalósítására jellemző tudatosság és nagyvonalúság valamilyen módon átszivároghatna a magyar művészek munkáiba. Jó lenne ezenkívül, ha a magyar művészet által felvetett problémák nyelvezete illeszthető lenne egy ilyen jellegű gyűjteményhez, és így mindez természetes módon lenne jelen a nagy élet körforgásában is. A nagyon emberi kíváncsiság és irigység mellett így jelennek meg a kiállítás hatására a vágyképek is.


Kontextusteremtés

A Ludwig Múzeum Új szerzemények – rég nem látott művek című kiállításán a régebben beszerzett munkák egy része tényleg olyan benyomást kelt, mintha az új igazgató, miután csodálkozó szemmel végignézte a gyűjteményi leltárt, azokat a darabokat választotta volna ki, amelyekről elsőre ő maga sem tudta, hová tegye. Nem is elsősorban Hitler kedvenc szobrásza, Arno Breker Ludwig házaspárt ábrázoló monumentális, de anyagában mégis inkább csokoládét idéző – Németországban a nyilvánosság elé kerülve természetesen botrányt kiváltó – portrépárjára gondolok, hanem olyan művekre, mint Brad Davis vagy Uwe Pfeifer nehezen kontextualizálható festményei, Stoph Sauter csokoládé-kamerája, illetve Jenny Holzer és Lady Pink nyolcvanas évekbeli közös vadulása.

Mintha a kortörténeti pannón ezek a művek adnák az alapozást. A főtéma pedig ebben az esetben a magyar képzőművészet utóbbi negyven évének újrafogalmazása: eddig ismeretlen rétegek felmutatása, valamint az újonnan kanonizált elemek hozzárendelése. A szűken értelmezett és a nyolcvanas évek festészetén átszűrt Iparterv kiemelése helyett, és az utóbbi években már kirajzolódó tendenciákat aláhúzva, a korábban inkább a hazai művészettörténet perifériáján említett életművek kerülnek előtérbe: Altorjay Gábor, Ficzek Ferenc, Hajas Tibor, Bódy Gábor, Szentjóby Tamás, Najmányi László munkái alkotják a tárlat vezérfonalát.

Ez a történeti átrétegzés és újjáértelmezés teremti meg az új szerzemények – Andreas Fogarasi, KissPál Szabolcs, Lakner Antal, Komoróczky Tamás, Esterházy Marcell, Várnai Gyula vagy a Kis Varsó műveinek – kontextusát. A gyűjtemény új külföldi darabjai pedig – köztük Sean Snyder vagy David Maljković kiemelkedő munkái – az anyagi lehetőségek miatt is szükség- és törvényszerű hazai hangsúly mögött szorulnak háttérbe. A realitás az, hogy a kontextus-kígyó csupán a saját farkába harap.