A nagy élet – Mi Vida – Menny és pokol a Műcsarnokban

Mélyi József

Kortárs képzőművészeti kiállításra valószínűleg csak nagyon kíváncsi emberek járnak; olyanok, akiket érdekel, hogy mások mit gondolnak életről, halálról, mennyről, pokolról, és ezeket a gondolatokat hogyan fogalmazzák meg a kortárs képzőművészet nyelvén. Alapvetően és értelemszerűen az egyes művekre lehetnének kíváncsiak, de manapság már nehezen választható szét a fa és az erdő, azaz a művek jelentése csak a kiállítás nagyobb kontextusa nyomán bontakozik ki vagy tűnik el.

A Műcsarnokban – hasonlóan más nagy kiállítóterekhez – a fa és az erdő kérdése régi probléma, amelybe a kíváncsi néző időről időre beleütközik, azaz: mire figyeljen jobban, a nagy egészre vagy a kis alapegységre? Különösen érvényes ez a kérdés egy olyan kiállítás esetében, mint a leóni MUSAC gyűjtemény bemutatkozása, ahol nem egy név, egy hívószó, egy korszak vagy egy földrajzi egység mentén csoportosulnak a munkák, hanem egy intézmény gyűjteményépítési stratégiája, hatalmas lehetőségei és a benne összpontosuló szellemi energiák alapján.

Így aztán nem meglepő, hogy bármennyire igyekeznek is a kurátorok, hogy leírt koncepciójukba az egész világot bepréseljék, az egyes művek mégiscsak fontosabbakká válnak, mint az egész. „A sokféle nézőpont és megközelítés végül egy egésszé olvad, és láthatóvá válik a Mi Vida húsbavágóan katartikus, jelen idejű üzenete, miszerint az emberiség morális értékei állandóak” – írják a honlapon található ismertetőben, és ezzel több ponton is igencsak messze járnak az igazságtól.

A kiállítás azt is megmutatja, hogy az igazsággal és az üzenettel kapcsolatban valószínűleg az a legjobb stratégia, ha hagyjuk beszélni magukat a műveket. Kiemelkedő művekben ugyanis nincs hiány: Pipilotti Rist mennyezetre vetített, hanyatt fekve nézhető optimista videoinstallációjától Thomas Hirschhorn háborús gócpontokra koncentráló, nagyméretű és pesszimista terepasztaláig a kortárs művészet legjava vonul fel. Mintha egy spanyolországi nagy, képzeletbeli biennále kihelyezett tagozatát látnánk; ilyen mostanában az igazi művészet.

Ha hagyjuk beszélni a műveket – és a magyarázó szöveget leszámítva így történik a gyakorlatban –, akkor már csak az a kérdés, vajon számunkra, itt a végeken, mennyire érthető egy külföldi, viszonylag távoli gyűjtemény nyelve? Elég széles a spektrum: a legérthetőbb végletet talán Marina Abramovic radikális művészete jelenti, a nyíltan pornográf Balkán eposszal, a szó szerint legérthetetlenebbet pedig Álvaro Oyarzun Egy séta három lehetősége, avagy 123 forma, amely nem segít megérteni a mai idők pazarlását című, egész falat betöltő műve, amelyre a helyi nézőnek még spanyol nyelvtudással is napokat kellene áldozni.

Ha nem is minden tekintetben érthető, a gyűjtemény bemutatott szelete nemcsak kielégíti a kíváncsiságot, de irigységet is ébreszt. Ugyanis a budapesti kiállítási intézmények aktuálisan párhuzamos programja egy vissza-visszatérő gondolatot vet fel: az intézmények kiállításai viszonylag könnyen felcserélhetők lennének. Az irigység pedig egy gondolatjátékból fakad. Mi lenne, ha hirtelen valamilyen csoda vagy államközi megállapodás jóvoltából a MUSAC gyűjteménye egy csapásra helyet cserélne a Ludwig Múzeum gyűjteményével?

Ezáltal, ahogy az a régmúltban, azaz évezredünk elején, az azóta elfeledett Modern Magyar Művészeti Múzeummal kapcsolatos vitákban felmerült, most a Duna partján váratlanul létrejöhetne egy 21. századi, világszínvonalú művészeti kollekció. Csúcsművekkel, aktuális kérdésfelvetésekkel, bármikor exportképesen. Leónban pedig eközben azon töprenghetnének, hogyan helyezzék el vagy hogyan egészítsék ki a jelenlegi Ludwig-gyűjtemény darabjait úgy, hogy kitapinthatóvá váljanak a nemzetközi viszonylatban ma is releváns problémák. Ezenfelül elképzelhető, milyen vihart kavarna Spanyolországban a két Breker-portré és milyen totális értetlenségre találna számos magyar és amerikai munka.

Furcsa és végeredményét tekintve valószínűleg szomorú gondolatjáték; maradjunk inkább a műveknél, amelyek túlnyomó része növeli a kortárs művészet iránti kíváncsiságot. Már az előcsarnokban elhelyezett vérsushibank, Alicia Framis 2000-ben készült munkája olyan plakatív vizuális elemmel, valamint olyan nagyvonalú installációval lepi meg a nézőt, amit a hazai szem valóban legfeljebb távoli gyűjteményekhez köthet. A belső terekben – a mennyország és a pokol tematikájától függetlenül – ugyanígy folytatódik az egyenként felcsigázó művek sora. Pipilotti Rist művétől rögtön Kimsooja kontemplatív videójára nyílik kilátás, onnan pedig Candice Breitz Anya című videoinstallációjához juthatunk.

A videoművészet lassan már klasszikusnak számító hagyományait követő, a kortárs remix-technikákat felhasználó mű nagy hollywoodi színésznők jeleneteiből építkezve elsősorban ritmusa és formai egyszerűsége – vagy másképp: letisztultsága – révén éri el az elementáris hatást. A művek nagy részén lenne érdemes elvégezni a részletes hatástanulmányt: Tracey Moffatt Egy életre megrémülve című szintén klasszikus, a nézői agy kiegészítő hajlamára építő fotósorozatától Zwelethu Mthetwa tartalmában és fényeiben egyaránt megdöbbentő Cukornád-sorozatán át egészen Shirin Neshat Az utolsó szó című filmjéig – utóbbi dramaturgiája meglepő módon erős hasonlóságot mutat a Nikita eredeti verziójának jeleneteivel.

A hatást növeli a professzionális elrendezés és a meglepően jól tagolt tér. Koncentrált befogadásra alkalmas módon nagyon sötét van a vetítések helyszínén, a hangok vagy a fotók pedig nem vesznek el a hihetetlen magasságokban; Joana Vasconcelos magasból lezuhanó Burkáját pedig mintha egyenesen ide tervezték volna. A kiállítás nyomán kiderül, hogy a Műcsarnok monumentális termei most éppen remekül megfelelnek a kortárs művészet követelményeinek, sőt lehet, hogy középtávon igaza lesz annak a külföldi kurátornak, aki először megpillantva a tereket azt mondta: elég lenne róluk egy videót küldeni Amerikába, bármelyik sztárművész kedvet kapna a kiállításhoz.

Nagy kérdés, hogy mielőtt ez a paradicsomi állapot bekövetkezik, mit profitálhat ilyen kiállításokból a magyar néző mellett a magyar művészet? Mindenekelőtt remek, hogy a művek között – ha egy kicsit ugyan periferikusan is – jelen van Benczúr Emese villódzó műve, a Fényesítsd az elméd. Ezáltal is kiderül, mennyivel jobb megoldás egyetlen valóban beilleszkedő mű bemutatása, mint a korábban többször is alkalmazott stratégia, a magyar művészek munkáinak erőltetett mellérendelése. Fontos az is, hogy az ilyen tárlatokkal a művészeknek szinte házhoz jönnek a legfontosabb nemzetközi tendenciák: azonnal láthatóvá válik, hogy jelenleg nem a sokszorosított grafika vagy a technorealizmus körül forog a világ.

Még fontosabb lenne, ha az itt és most látható, nem ritkán a saját műfaji és mediális hagyományaikra építő művek megvalósítására jellemző tudatosság és nagyvonalúság valamilyen módon átszivároghatna a magyar művészek munkáiba. Jó lenne ezenkívül, ha a magyar művészet által felvetett problémák nyelvezete illeszthető lenne egy ilyen jellegű gyűjteményhez, és így mindez természetes módon lenne jelen a nagy élet körforgásában is. A nagyon emberi kíváncsiság és irigység mellett így jelennek meg a kiállítás hatására a vágyképek is.


Kontextusteremtés

A Ludwig Múzeum Új szerzemények – rég nem látott művek című kiállításán a régebben beszerzett munkák egy része tényleg olyan benyomást kelt, mintha az új igazgató, miután csodálkozó szemmel végignézte a gyűjteményi leltárt, azokat a darabokat választotta volna ki, amelyekről elsőre ő maga sem tudta, hová tegye. Nem is elsősorban Hitler kedvenc szobrásza, Arno Breker Ludwig házaspárt ábrázoló monumentális, de anyagában mégis inkább csokoládét idéző – Németországban a nyilvánosság elé kerülve természetesen botrányt kiváltó – portrépárjára gondolok, hanem olyan művekre, mint Brad Davis vagy Uwe Pfeifer nehezen kontextualizálható festményei, Stoph Sauter csokoládé-kamerája, illetve Jenny Holzer és Lady Pink nyolcvanas évekbeli közös vadulása.

Mintha a kortörténeti pannón ezek a művek adnák az alapozást. A főtéma pedig ebben az esetben a magyar képzőművészet utóbbi negyven évének újrafogalmazása: eddig ismeretlen rétegek felmutatása, valamint az újonnan kanonizált elemek hozzárendelése. A szűken értelmezett és a nyolcvanas évek festészetén átszűrt Iparterv kiemelése helyett, és az utóbbi években már kirajzolódó tendenciákat aláhúzva, a korábban inkább a hazai művészettörténet perifériáján említett életművek kerülnek előtérbe: Altorjay Gábor, Ficzek Ferenc, Hajas Tibor, Bódy Gábor, Szentjóby Tamás, Najmányi László munkái alkotják a tárlat vezérfonalát.

Ez a történeti átrétegzés és újjáértelmezés teremti meg az új szerzemények – Andreas Fogarasi, KissPál Szabolcs, Lakner Antal, Komoróczky Tamás, Esterházy Marcell, Várnai Gyula vagy a Kis Varsó műveinek – kontextusát. A gyűjtemény új külföldi darabjai pedig – köztük Sean Snyder vagy David Maljković kiemelkedő munkái – az anyagi lehetőségek miatt is szükség- és törvényszerű hazai hangsúly mögött szorulnak háttérbe. A realitás az, hogy a kontextus-kígyó csupán a saját farkába harap.

Full 002307
Full 002306
Full 002305
Full 002304
Full 002303
Full 002302
Full 002301
Full 002300
Full 002299
Full 002298
Full 002297
Full 002296
Full 002295
Full 002294
Full 002293
Full 002292
Full 002291
Full 002290
Full 002289
Full 002288
Full 002287