Húszéves a Knoll

Aknai Katalin

Ha valaki arra vállalkozik, hogy megírja a Magyarországon először megjelent nyugati, kortárs művészettel foglalkozó kereskedelmi galéria történetét, annak óhatatlanul el kell merülnie a magyarországi rendszerváltás történetében és az átmenet időszakának szociokulturális, intézményes közegében is, amit ez az írás meg sem kísérel most. Persze egy galériáról születésnapi tárgyú cikket írni nem tartozik a könnyű és hálás műfajba, és pillanatnyilag hiábavaló vágyakozásnak tűnik valamiféle teljességre törekedve (történeti? kronologikus? tematikus?) előszámlálni a Knoll Galéria által képviselt vagy teremtett értékeket.
 


A galéria nyitókiállítása - Joseph Kossuth installációja, 1989

Éppen ezért azt gondolnám, hogy a lap szerkesztői akkor szolgálnák a legjobban az ünnepi alkalom ügyét, ha egy kiadós interjút készítenének Hans Knoll-lal, aki a nyolcvanas évek közepén gondolt egy nagyot, felmérte erejét és anyagi helyzetét, majd működési területét Közép-Kelet-Európára, egészen konkrétan pedig Budapestre terjesztette ki. Ezzel a lépésével – szerencséjére vagy szerencsétlenségére – aztán kénytelen a hazai kulturális és képzőművészeti élet változásait úgyszólván a rendszerváltás óta figyelemmel kísérni, az azt követő átmeneti eufóriától az irántunk való nemzetközi figyelem lanyhulásáig. Hans Knoll művészetközvetítői nézőpontját talán azért sem ártana újból kérdőre vonni, mivel a kívülálló semleges látása nem mindenkinek egyformán adatik meg, s ő, úgy tűnik, egyszerre áll kívül meg működik is együtt a magyarországi képzőművészeti élettel a mai napig. Fontos lenne összefoglalni, hogy mit jelentett a „Knoll” akkor, a kilencvenes években, amikor a magyar képzőművészet iránt érezhetően nagyobb figyelem fordult, miközben annyira szignifikáns volt a kortárs múzeum, a nyugati értelemben vett kereskedelmi galériák, a kortárs műkereskedelmet támogató műgyűjtő réteg hiánya, és mit jelent ma, a piacgazdaság globális működése és válságtünetei idején.

Hans Knoll (több mint) húsz évvel ezelőtt tette be a lábát Budapestre.
De még azelőtt, mint fiatal bécsi építészhallgató, a nyolcvanas évek közepén frissen végzett képzőművészekből, zenészekből, építészekből és egyéb értelmiségiekből álló társaságának alkalmi kiállításokat, felolvasásokat, koncerteket szervezett egy Esterházygasse-i ház hátsóudvari traktusában. Ez éppen abban az időben történt, amikor Bécs kivívta magának az intenzív nemzetközi figyelmet, s bár az akkori nyitást szolgáló „Neue Wiener Frühling” szlogent kommerciális és nosztalgikus érzések egyaránt hevítették, a kortárs művészet is lehetőséget kapott a megnyilvánulásra. „Öreg, de friss” – foglalta össze röviden és velősen Harald Szeemann a kulturális tradíció és jelenkori innováció Bécsben akkoriban különös hevességgel zajló összecsapását. A 70-es években fellendülő művészeti vásáripar teremtette meg a lehetőséget a hosszú távú és hatékony működést garantáló nemzetközi kapcsolatokra, információcserére, szimpóziumokra, a vásárlóerő lassú aktiválására, amelyekből a nyolcvanas évek galériavilága profitált leginkább. Sorra nyíltak a nagy bécsi galériák (Rosemarie Schwarzwalder, Grita Insam, Ursula Krinzinger, Peter Pakesch, Heike Curtze stb.), amelyek kezdeti stratégiájukat az 50-es, 60-as évek osztrák művészetének nagyjaira, az informelre és az akcionizmusra építették. (Ennek a működési modellnek Magyarországon nem volt, nem is lehetett párhuzama, ahol sem az avantgárd, és ennélfogva a neoavantgárd művészet sem került piaci versenyhelyzetbe.)

Hans Knoll kezdeti hobbitevékenysége is ebben a kulturális-piaci közegben kezdett formálódni, amikor is kis pénzből, a város szegényebb iparos negyedében lévő lakás-galériában kezdett el dolgozni, egy minden tekintetben következetesen felvállalt periférián. Birkás Ákos, aki kezdettől fogva a galéria kötelékében működött, úgy emlékszik vissza a nyolcvanas évek közepére, mint egy hihetetlen intenzív, a periferikus helyzetéből őrült munkával tudatosan koncepciót kovácsoló időszakra. Nemcsak a galéria volt eldugott helyen, hanem a művészkör is teljesen újnak számított; frissen végzett festők és szobrászok, egy jobbára ismeretlen generáció bemutatásával kezdődött el a munka. Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ha az embernek kevés a pénze, a felszínen maradás egyik lehetséges útja a nemzetközi network erősítése, ha lehet, személyes kapcsolatokon keresztül. Hans Knollt nem az Ostkunst iránt érzett egzotizmus keresése vezette Magyarországra, hanem inkább praktikus megoldások. A budapesti helyszín megnyitását többéves munka előzte meg műterembejárásokkal, adatgyűjtéssel, a sajtóval való újszerű kapcsolat kiépítésével, a galerista-művész intenzív együttműködésével. Az első kiállításra meghívott Joseph Kossuthnak például egy hatoldalas hirdetéshelyet vásároltak meg a Művészet folyóirattól, a hirdetés tartalmáról pedig a konceptuális szigoráról ismert művész gondoskodott.

Ezekben a munkálatokban, a Liszt Ferenc téri galéria megnyitásában és a kiállítási program útnak indításában több évig Valkó Margit volt Hans Knoll munkatársa.

Az induló, szorosan vett művészkörön kívül – Birkás Ákos, Sugár János, Révész László László, El-Hassan Róza, Károlyi Zsigmond, Bernát András, Werner Reiterer, Johanna Kandl, Alexander Brener, Barbara Schurz, Karl Heinz Klopf, Thomas Hartlauer – mindig is együttműködött kortárs külsősökkel (Németh Hajnal, Diana Kingsley, Komoróczky Tamás, Benczúr Emese stb.), olyan notabilitások bevezetéséről nem is beszélve, mint Joseph Kosuth, Tony Cragg, Mary Kelly vagy Eva Schlegel. A galéria művészei közül ma egyedül Birkás Ákos képviseli a folytonosságot.

Én 1995 és 1997 között dolgoztam a galériában, ez a röpke idő jogosít most fel az emlékezésre is. Ha azt kellene megfogalmaznom, hogy mit jelentett ez az idő a Knollban, akkor egyértelműen azt vágnám rá, hogy kalandot. Mégpedig egy látszólag statikus helyen, ahol a dolgok intézésében mindig is nagy szerepe volt az inspirációnak, a szűkös keretek között felszínre törő problémamegoldó képességeknek és a folyamatosan leselkedő véletleneknek. Azzal, hogy egy többé-kevéssé bejáratott rendszert vettem át, megtanulhattam volna, hogy az adminisztrációra a minimálisnál több energiát nem szabad fordítani, de azt viszont teljes intenzitással, hogy ne temessenek maguk alá a függőben hagyott ügyek. Ez keserves tapasztalat és életútravaló volt, így lehetett múlhatatlan sebeket szerezni az akkori vám- és kiviteli engedélyek és egyéb undok adminisztratív ügyek intézése során.

Hans Knoll a nagy dolgokban – értsünk ez alatt bármit is – nem hazárdőr, de a kis megoldásokban sokszor enged (vagy engedett akkoriban) a különféle helyzeteket huszárosan megoldó improvizáció csábításának. Kiállítást csinálni, utazni, vásározni nemcsak a kulturális kondíciók fenntartását szolgálta, hanem olyan életforma volt, amibe a kaland random programozva volt. Ezer történetem lenne, de most csak egyet mesélek el, mivel ez volt az utolsó akció, amelyben részt vettem, és egy kicsit Ilf–Petrof klasszikusának hőseire és a Fargo című film fúziójára emlékeztet a mai napig – vagy csak az idő múlásával igazán.

Hans Knoll kultúrmissziójának több megnyilvánulási formája is volt, ezek között is az egyik legfontosabb Tony Cragg brit szobrász magyarországi bevezetése. Közreműködött abban, hogy a Műcsarnokban nagyszabású kiállítást rendezzenek neki, és abban, hogy a Ludwig Múzeum gyűjteménye végül 1993-ban egy Cragg-szoborral lett gazdagabb. A Műcsarnok egy nagy sorozat állomása volt, amelynek következő helyszíne a skopjei Museum of Contemporary Art volt. Tony Cragg szobrai pedig egy józsefvárosi depóban várták következő bevetésüket, a skopjei szállítást és az áru elvámoltatását. A teljes kiállításlista összeállítása, az államok közötti megállapodások átláthatatlansága, homályos értelmű, biankó vámlisták előkészítése már eleve szorongásra adott okot, ezért a még éppen belátható, kis lépésekben haladtunk előre. Tél végén, egy szombat hajnali, jeges reggelen, süvítő szélben találkoztam az ipartelepi raktárépületnél történetem macedón hőseivel. A két jámbor kamionsofőr már régen bepakolta kellő gyanúval szemlélt szállítmányukat a raktérbe. Azt, hogy min nevettek, csak sejtettem, mivel egyetlen közös nyelven sem tudtunk beszélni, leszámítva néhány nemzetközi hívószót (transport today via Macedonia). Én egy listát lobogtattam a szélben, ők egy lepecsételt nemzetközi árukiviteli vámelőjegyzéses okmányt – már csak össze kellett fésülni az iratokat, és mindenki mehet az útjára. Ehhez még el kellett menni a Soroksári úti 1. számú vámudvarba elintézni a vámkezelést, ahol is kiderült, hogy valami nem stimmel, valaki mulasztott: az egész szállítmány marad, amíg teljesen új papírok nem készülnek. A kezdeti bizonytalan szövetség ezennel fel is borult köztem és a kamionosok között, szó szót követett, amikor már a vámudvar teljes közönsége, unatkozó pankrátor-kamionosok balhét szimatolva elkezdtek bekapcsolódni a vitába. Mint egyedüli nő talán féltem volna ezen a reggeli órán, ha előrehaladott terhességem nem vértez fel valamiféle irracionális bátorsággal, miáltal némi respektet is kivívtam ebben a szcenárióban. Majd előpenderült egy apró termetű köpcös görög kereskedő is, akiben azonnal Ali Csorbadzsi reinkarnációját véltem felfedezni Az arany emberből, és szerény díjazás fejében közvetíteni ajánlotta magát a macedón szállítók, s ekkor már a Ludwig Múzeum (mint új szobortulajdonos), a Knoll Galéria és énközöttem. A parkolóban álló érmés magányos telefonfülke csodálatos módon konferenciatelefonná alakult, ahonnan egyszerre lehetett Hans Knoll-lal, Néray Katalinnal és egy kétségbeesett családtaggal is beszélni. A tét ekkor már az időhúzás és a végtelenül elnyűtt macedón kamionosok jóindulatának visszaszerzése volt, hogy a vámkezelésen fennakadt szobrokat ne akarják azonnal kirakni a vámudvar aszfaltjára. Hogy magyarázhattam volna el, hogy amit látnak, dísztárcsák, abroncsok, üvegek, homokozólapát, kampók, létrák, flakonok, nos, hogy ez itt nem szemét, kérem, hanem majd a megfelelő helyen, a múzeumban épül fel belőlük esztétikai élvezetünk tárgya, és ez akár nagyszerű dolog is lehet?! Hogy hol csúszott el ez a dolog, akkor derül ki, ha Hansszal egyszer összerakjuk a történet két felét. És végül is, minden jó, ha jó a vége: a kamionosok kivártak, és egy más helyszínen maga Hans Knoll sietett eléjük a vegytiszta papírokkal. A történetnek csak éppen annyi poénja és tanulsága van, amennyit az élet apró eseményeinek szoktunk tulajdonítani saját épülésünkre és szórakoztatásunkra.

Azóta meg csak figyelem, mi történik a Knollban, és azok a változások, vagy még inkább váltások, amik az elmúlt tizenöt évben történtek, mégiscsak indokolttá teszik az elején emlegetett interjút.

Artmagazin 2010/ 1. 88-89.o.