feLugossy László – a dimenzionista

Jósvai Péter

Egy festmény, valakinek a festészete, festményeinek a világa végtelenül egyszerű, ugyanakkor pedig végtelenül komplex fenomenon. A kérdés csupán annyi, hogy az utazó, aki szemén keresztül kilövi magát az előtte álló festménybe, mennyire érdeklődik, milyen mélyek és milyen természetűek az érdekei. Egy barlangfreskó is ugyanúgy portál egy roppant különös világba, mint „egy Picasso” vagy „egy kortárs festmény”. A különbség mindössze annyi, hogy az utazó milyen élményeket szívhat magába, élmény-bevásárlókosarában, cekkerjében miféle zsákmányt, új szerzeményt tud vagy akar hazacipelni.

A festmény-portálok (trip-kapuk) jellemző módon sík felületek, dekoratív módon kivitelezve. Ahogyan a rakétakilövő állomásokat növényzettel vonják be álcázásként, a festmény-portálok környezetbe kényelmesen beolvadó, dekoratív felszínt kapnak. Ez az alapkritérium, az adott kultúra vizuális nyelvének folyékony „beszélése” – ez a kapcsolatteremtés kulcsa, az utazó jegye az útra.

feLugossy Lászlót (fenomén Lugossy) mindenki Lacaként ismeri, ami nem ugyanaz, mint az egymást keresztnevükön szólító hírességek esetében. A „Laca” feLugossy belső használatú neve azok számára, akik már egyszer-kétszer megfordultak a világában. A Laca, mint egy személyiségre utaló, ahhoz valamilyen szinten közelítő jel az óvodában, egyáltalán nem azonos Lacával, de kitűnően használható arra, hogy utaljunk a fantasztikus jelenségre.

Laca művészete végtelenül egyszerű, ugyanakkor végtelenül komplex világ. Eszméletlen intenzitással, sebességgel közlekedik, egyetlen másodpercet sem veszteget el, mindig direkt, közvetlen kifejezésre törekszik, a legrövidebb utat kedveli. Kívülről nézve szürreálisnak tűnik, amit látunk, és józan ésszel mérlegelve leginkább ez a címke dukál neki, ám nyilvánvaló, hogy ez egy kegyes félreértés mindkét fél részéről. Hogy hogy kerülnek bele olyan elemek a „szövegeibe”, mint „gyorsírni, gyorsírni, nem szájba rágni”? Javaslom, ne gondoljunk valamiféle áttételes kifejezésre, burkolt kifejezésre pedig végképp ne. Laca konkrétan tanult gyorsírni, tehát ez számára nem egy jól hangzó karakterlánc, egy esernyő egy varrógép alatt, hanem az, ami. Valódi, saját élmény, amit egy adott pillanatban egy expresszió egyik „betűjeként” használt.

Festményeit ugyanez a közvetlen kifejezésmód jellemzi – természetesen. Bizonyára vannak olyan alkotók, akik műveiket az egyszerű szinttől juttatják el a minél komplexebb szintekre, míg végül kiadják a kezük közül, de Lacánál ez (legalábbis sejtésünk szerint) éppen fordítva működik. Úgy tűnik, Laca művei születésük során a legbonyolultabb állapottól, a formátlan, megfoghatatlan, ősi és állatias, leírhatatlan lüktetéstől jutnak el a végül már emberi befogadásra is alkalmas, legegyszerűbb, kozmikus értelemben véve legpraktikusabb formáig – amikor Laca már nyugodtan leveheti róluk a kezét.

Festményein nem nőket és férfiakat látunk, hanem lényeket – illetve világokat. Minden lény egy világ, egy dimenzió, amely változatos módon kapcsolódik más világokhoz, más lényekhez, dimenziókhoz, s gyakran magában is hordoz világokat, lényeket, a legkülönfélébb módokon. Laca festményeiben utazva szédítő dimenziókon utazunk keresztül-kasul, ő pedig, mint egy pszichokozmikus Sztalker kalauzol, szuggerál, röpít minket végig a pályán. Utazásunk, tripünk során az emberélet, világunk, belső univerzumaink valós működését, természetét tapasztalhatjuk meg, térképezhetjük fel, s közben a menetszél szemeinket tartós csillogással ruházza fel – mintegy szuvenírként. Történéseket, állapotokat, eseményeket látunk – illetve élünk át a szemünk által beolvasott univerzális vizuális nyelven formázott közlés révén. Amikor megállunk egy festménye előtt és szétnyitjuk a pupillánkat, hogy belépjünk a feltáruló világba, dimenziók kombinációi tárulnak fel. Amikor egy pár ezer éves zsokéról készült bronzszobor mellett állunk, akkor sem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hogy nézett ki az illető zsoké, nem ezt az infót akarjuk az élménykosárba tenni. Egy fokkal tágabb keretben szemlélve, érzékelve a szobrot (kifejezést) valójában azt szippantjuk magunkba, hogy milyen érzés lehetett – ami egy egészen más dimenzió. Milyen érzés lehetett ennek a zsokénak a bőrében, a zsoké barátnőjének vagy barátjának a bőrében (értsd: dimenziójában), a szobrot létrehozó művész bőrében. Ugyanolyan kozmikus mintavétel ez, mint amikor magazinok lapjait forgatjuk bambán. Milyen érzés lehet? Milyen érzés az élet?

És vajon mire törekszik Laca, amikor létrehoz egy művet? Arra-e, hogy mint egy sci-fi író, minél változatosabb világokat és azok minél különlegesebb kombinációit hozza létre? Ezzel kapcsolatban nagyon komoly kétségeink vannak. Laca, úgy tűnik, sokkal inkább egyfajta rekurzív science fictiont hoz létre, aminek nem az a célja, hogy variációkat készítsen egy-egy „élményre”, fenomenonra, és közben mindenki tisztában legyen vele, mint egy űrmozinál, hogy pl. a sarki hentes ihlette a 19 karú, elcsavarható fejű bajuszos alakot. ő ehelyett pont arra törekszik, hogy a látszatból visszafejtse magát az illető fenomenont, és kozmikus értelemben praktikus nyelven, struktúrában érzékeltesse nézőivel. Arra törekszik, hogy a látszatból, a hétköznapi, felszíni látszatból visszafejtse magát az eredeti élményt.

feLugossy László: Halandók jó és rossz passzban 3.

Halandók jó és rossz passzban 3
Vajon mire utal a cím? Amikor az ember kiskorában, még mielőtt megtanulna olvasni, festészeti könyveket lapozgat, és egy-egy festményt órákig, illetve igaziból időből kiragadva „nézeget”, belép egy-egy világba, és azon belül utazik. Szavakkal nem tudja leírni az élményt, de nyilvánvalóan nem is szükséges. A gyönyörű heverő nő-lény, akinek jobb arcán és combján a pirulás a használaton kívüliség, a felfüggesztettség, az önmagunkba zártságból kifelé figyelés szükségszerűségeket békésen és állatiasan elfogadó egyensúlyi állapotát idézi meg. Amit „látunk”, az nem csupán egy lény, nem is egy lény állapota, sőt érzése. A keret ennél szélesebb, valójában egy élménnyel találkozunk, Laca élményével.

Hétvégi nagy bevásárlás
Biztos, hogy ezt az élményt ábrázoló ikont nem egy digikamerával érdemes megközelíteni, és nem is egy kábeltévés stábbal. Laca egyrészt felfedezte a jelenséget, másrészt megtalálta az útját, hogy ábrázolja. Többdimenziós (gyakran egy-egy lény énjének is több dimenziója van, melyek egyszerre vannak jelen) szituáció. A hétköznapinak álcázott formához démoni, eksztatikus dimenzió társul. Laca festményei felszabadítják a „látást”, úgy értve: az érzékelést, a világ, az élet érzékelését.

Vonatra várva
Az ember egyszerűen megszédül. A festmény felületén keresztül belépve, egy izgalmas, vadiúj, és mégis végtelenül ismerős történetbe, élményfolyamba csöppenünk. A rózsaszín fürdőruhás lány szemérmes, oldalról kicsit egybe van nőve a nyakkendős alakkal, aki a jobbik énjét fordítja a lány felé, a sötét oldalát pedig hanyagolja. Valójában nyilvánvaló, nem egy vonatra várnak, mint valami remek Hemingway-novellában, hanem a jövőre. A vonat csak a casus belli. A lány igyekszik maga mögött hagyni előző szerelmét, aki egy nyílt, férfias jelenség, kalapja alapján ítélve festő. Félreértés ne essék, ez nem „műelemzés akar lenni”, csak egy film egyik jelenetének elmesélése – az egyik dimenzióból nézve a millió közül. A lány tudatosan fordít hátat, szinte menekülésszerűen a háttérrel egybemosódó, arctalan létformának, amely semmi mást nem tud, mint agresszívan és lekezelően birtokolni. Mindenki a lányt akarja. A lány még kísérőjénél is jobban akarja a jövőt, lesütött szeme valójában egy periferikusan a kísérőjére irányított szúrós pillantás. A másik lény kalapban, természetesen lehet egy mögötte álló lény, aki beszívja a lány illatát, és eljátszik a gondolattal, milyen érzés lehet. Nyilvánvalóan semmi nincs lebetonozva.

feLugossy László: Pamlagon

Pamlagon
A garbós lány, aki még nem igazán pragmatikusan viselkedik, mert új neki a szitu, kissé zavarban van, hogy barátnője megfogja a kezét. E barátnő, aki a helyzet kulcsát hordozó obeliszket tartja a kezében (lehet persze, hogy helyi fizetőeszköz vagy valami rang attribútuma), kicsit mosolyogva tekinti a számára már ismert folyamat jelenlegi fázisát. Egy ilyen gyönyörűen végtelen ábrázolást az ember nemhogy órákig, de évekig nézegethet anélkül, hogy elkopna – amit egy mozifilmről manapság nemigen lehet elmondani. Egy ilyen fantasztikusan eredeti ábrázolást az ember gond nélkül kiakaszthat a nappalijába, hiszen valódi tartalmát csak azoknak fedi fel, akik rákattannak, akik belépnek rajta – a többiek számára pedig lazán előadja az alkotója által ráruházott, iparművészetileg is abszolút értelmezhető, megfejthetetlenül szép felületet.

Laca képei nagy mélységű filmek, melyekbe belépve többdimenziós és interdimenzionális utazásban van részünk. Képei (szavait, sorait is idesoroljuk) nem töltelékszavak, nem önmagukért való, önmagukat jelentő víziók, hanem baromira pontos, reális és kristálytiszta ábrázolásai jelenségeknek, jeleneteknek, történeteknek. Az élet képei ezek.

Csomó olyan élmény van, mint bizonyos fájdalmak, melyeket képtelenek vagyunk leírni, egymásnak átadni, magunkon belül mégis tisztán látjuk őket. Nyelvünk egy darabig segítségünkre volt (kb. középkor), azóta azonban egyre kevésbé. Nyelvünk ügynöke azt kérdi tőlünk, mit akarsz mondani? – s felkínálja az elérhető szavakat, mondatokat. Mit akarsz „lefotózni?”, mit akarsz „leírni”, „lerajzolni”, „lefesteni”? Minden ilyen kérdés halálos csapda, ahol a halál a lebutítottság, érzéstelenítettség, tehetetlen bezártság, elszigeteltség, kommunikációképtelenség állapota.

Laca festményei, művei, kifejezései, ábrázolásai immunitást és feloldozást adnak a civilizáció (konzumlétforma) korlátai alól. Olyan nyelvet tanítanak nézőiknek, utasaiknak, amiről korábban nem is tudták, hogy értik, s ezen a nyelven keresztül olyan élményeket oszt meg, melyekről az ember nem is hitte volna, hogy ismeri. Az eltompulás, az elfantáziátlanodás, elérzéketlenedés folyamata nyilvánvalóan megállítható, sőt visszafordítható, csak annyi, mint egy nátha vagy egy szúnyogcsípés, amíg ilyen fantasztikus lények festményei előtt időzhetünk, mint feLugossy László.

Artmagazin 2007/6. 55-59. o.