Mûtárgyaink védettségérôl – hivatalból

Buzinkay Péter

Örömmel vettük az Artmagazin vállalkozását, hogy a 2006. évben két lapszámban is közölte a műtárgyak védettségére vonatkozó körkérdés válaszait. (Köszönet érte!) Örülnünk kell ugyanis, a vélemények akár a védettség jelenlegi rendszere mellett, akár ellene szólnak, hogy ez a téma az utóbbi hónapokban egyre inkább érdekli a nyilvánosságot is.

Vaszary János (Kaposvár, 1867 – Budapest, 1939): Pávákat etető fiú, 1901
Olaj, fa, 60x39 cm, jelezve balra lent: Vaszary J. 901
A festmény Vaszary János szimbolista, szecessziós korszakának (1895–1902) egyik jeles darabja. A művész e korai, az európai – elsősorban német – szimbolizmushoz szervesen kapcsolódó periódusát nagyon kevés alkotás képviseli az életműben, és azok egy része is lappang vagy külföldön található. A művész e korai korszakának korabeli elismertségét jelzi, hogy szimbolista művei már a korabeli művészeti seregszemléken is jelentős szakmai díjakat kaptak – Aranykor, valamint Ádám és Éva című festményeit az 1900-as párizsi világkiállításon ezüstéremmel jutalmazták. A Pávákat etető fiú, mely színhasználatában, opálos, zöldes tónusában a festő Aranykor című művéhez áll a legközelebb, a kutatás számára eddig ismeretlen helyen volt. (Részlet a Magyar Nemzeti Galéria szakvéleményéből) Válogatás a KÖH Műtárgyfelügyeleti Iroda 2006. évi védetté nyilvánításai közül

Mint a műtárgyak, kulturális javak felügyeletéért felelôs nemzeti hatóság, a (KÖH-ön belül mûködô) Műtárgyfelügyeleti Iroda vezetője természetesen sok mindenben egyetértek és jó pár dologban vitatkoznom kell a válaszadó műkereskedőkkel és muzeológusokkal. A megfogalmazott észrevételekre itt nincs lehetőség egyenként válaszolni, így inkább a vitában is érintett részletekből kiindulva általános álláspontunkat mutatom be.

Viharos történelmünk, többször is, sokféle módon kifosztott örökségünk nyomán alapvetésként kell leszögezni, hogy a kulturális örökségvédelem jogi eszközeire szükség van. Sajnos a piac természetes folyamatai sok esetben az örökség megôrzése ellen hatnak, így a természetvédelemhez vagy a műemlékvédelemhez hasonlóan e területen is szükség van állami beavatkozásra. Ami e játéktér – felelôsen gondolkodó – résztvevôi számára vita lehet, az a játékszabályok, azaz a beavatkozás mértéke és módja. Ennek Európa-szerte igen széles a skálája: a legkevésbé korlátozó államok (Anglia, Hollandia, Svájc) példája mellett igen szigorú tiltó szabályozásokat is találunk (Görögország, Olaszország). Ezek a rendszerek mind az adott országok történelméhez, műtárgyállományához, gyűjtői kultúrájához, gazdasági lehetőségeihez és műtárgymegtartó képességéhez igazodnak. A kulturális örökség, mint minden más védelemre vonatkozó beavatkozás tehát állandó megfontolást igényel, hogy a változó környezet kihívásaira mindenkor a legjobb választ adhassa.

Jean-Baptist Jacques Augustin (1759, St. Dié – 1832, Párizs): Mme de Richemont és gyermeke képmása
Kaucsuklemez, tempera, 179x120 mm, jelezve jobbra lent: Augustin, eredeti öntött,
zománcdíszes bronzkeretben
„A bemutatott mű alkotója, a Párizsban működött miniatűr- és zománcfestő:
Jean-Baptist Jacques Augustin (1759–1832). A francia művész Jean Giradet (1709–
1778) és Jean Baptist Charles Claudot (1733–1805) tanítványaként kezdett festeni.
1781-ben Párizsba költözött, ahol miniatűr képmások festésével jelentős népszerűségre
tett szert. Egyik 1790-es években készített portréját (Mme Vanhée képmása) a párizsi
Louvre gyűjteménye őrzi. Nagy hatással volt rá Jean Baptiste Greuze művészete, akinek
több művéről is készített miniatűr másolatokat. Ismeretesek zománc technikával készült művei is.
A 18. század utolsó éveire datálható vizsgált műve jó művészi kvalitású, ritkaságértékét
növeli, hogy eredeti öntött bronz keretében maradt fenn. A keretet ornamentális zománcfestés díszíti, amely feltételezhetően szintén Augustin saját kezű alkotása. A mű a hazai műtárgyállományban ritkaságnak számít: kitűnő kvalitású kompozíciójával az 1800 körüli francia miniatűr portré műfajának kiemelkedő reprezentánsa.” (Részlet a Szépművészeti Múzeum szakvéleményéből)
Válogatás a KÖH Műtárgyfelügyeleti Iroda 2006. évi védetté nyilvánításai közül


Ez tehát – a piac természetesen kialakuló folyamatain túl – egy igen széleskörû és mindenképpen összehangolt intézkedéssorozatot feltételez az adóügytől, az üzleti tevékenységen át a kulturális igazgatás szabályozásáig (értve itt a kiállításpolitikán vagy a kortárs mûvészet támogatásán kezdve a védettség és a kiviteli engedélyezés teljes eszköztárát is). Innen, az élet gyakorlati oldaláról nézve valóban el kell ismerni, hogy a szabályozások nem összehangoltak, módosításra és kiegészítésre szorulnak. Szükség volna a mûtárgybehozatal és mûtárgyvásárlás (adórendszerben is megtestesülô!) állami ösztönzésére, de szükség volna a legális műtárgyforgalom támogatása és az illegális tevékenységek kiszűrése céljából e terület sajátosságait figyelembe vevő különleges jogszabályra is (műkereskedelmi törvényre?). Természetesen minden érintett fél tudja, sőt maga az örökségvédelmi törvény is leszögezi, hogy a „védetté nyilvánított kulturális javak tulajdonosait kötelezettségeikre tekintettel támogatások és kedvezmények illetik meg”. (E hiányosság pótlására tett minden korábbi kezdeményezésünk a pénzügyi tárcánál elakadt…) Ezen átfogó és nagyrészt más területeket érintő jogszabályok, illetve felügyelet számonkérése tehát nem irányulhat csak a KÖH felé, hiszen pl. éppen az egyik kulcskérdésként kiemelt hamisítások ügye általában nem örökségvédelmi, hanem „fogyasztóvédelmi” téma. (Ha márkás ruhát, sportszert vagy mûszaki cikket vásárolok, ki felel azért, hogy az valóban eredeti és nem hamisított áru?) Továbbá tévedés lenne – a régi reflexek alapján – itt is mindent az államon számon kérni. A legmegfelelőbb jogi keretek kimunkálásán és azok ellenőrzésén túl e téren igenis van helye a civil és az üzleti világ szorosabb szerveződésének is. (Hogy másra ne utaljak, a „hivatalos” [Magyar Nemzeti Galéria által korábban mûködtetett] bírálati rendszer megszûnésével piaci űr keletkezett…)

Nem tartom meglepőnek, és a dolgot pénzügyi oldalról nézve természetes is, hogy a mûkereskedelem egyes képviselői (úgy, ahogy egyéb területeken más üzleti érdekeltségek is teszik) a védettség egészét utasítják el. Meg kell azonban jegyezni, hogy a műtárgyak, kulturális javak védettsége nem csupán műkereskedelmi kérdés. Sőt, ha a teljes mûkereskedelmi forgalmat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy egy-egy nagy árverésen az a 200–250 tétel közül csupán egy-két tárgyat érint. És ha a magyar festészet egész „termését” nézzük, a százezres darabszámot tekintve a jelenlegi tízezres állományról a közeljövôben 1100 tételre csökkenő védett anyag semmi esetre sem nevezhető eltúlzottnak. De lépjünk egy kicsit tovább: a mûtárgyállomány, kulturális örökségünk ingó elemei nemcsak a mûkereskedelemben „futó” 19–20. századi magyar képzômûvészet emlékeibôl áll. Ide kell sorolni a bútoroktól, kerámiáktól, ékszerektôl kezdve a könyveken, kéziratokon át a műszaki, orvostörténeti, közlekedéstörténeti, néprajzi vagy éppen egyházi emlékanyagot is. Így mindjárt sejtjük is, hogy az érintettek körei jóval tágabbak és evvel érdekeik is szerteágazóbbak lesznek. Elgondolható tehát, hogy a 17. századi úrvacsora-kelyhet vagy miseruhát őrző falusi gyülekezet nem a kiviteli engedélyezés szigorúságát fogja kifogásolni… Megint másként viszonyul az egészhez az a tulajdonos, aki tudatos kutatómunkával egyedülálló lepkegyűjteményt hozott létre. Tény továbbá az is, hogy műtárgy-felügyeleti szemléink tapasztalata az esetek igen nagy százalékában éppen nem a tulajdonosi ellenérdekeltségrôl tanúskodik.

Természetesen szükség van (egy tágabb és elôkészített kulturális stratégia részeként) a régebbi és a kortárs magyar művészet külföldi meg- és elismertetésére, népszerűsítésére is. Ennek azonban nem lehetnek puszta eszközei, áldozatai a védendô, megôrzendô értékeink. Megint más példával élve, bizonyára többségünket nem töltené el örömmel a Hortobágyi Nemzeti Park közepén épített óriás irodaház vagy más nagy beruházás (még ha munkahelyeket teremtene is és külföldi tőkét hozna ide…). Így itt is el kell fogadnunk, hogy vannak korlátok, és a közös célok eléréséhez a megfelelô eszközöket kell megkeresnünk. Ezt – egyfajta kompromisszumos megoldásként – szolgálhatja a védett magyar mûtárgyak ideiglenes (akár hosszabb időn át tartó) engedélyezett külföldi bemutatása vagy a – törvényben is szabályozott – múzeumi anyagok külföldi cseréje. (Ennek egy mintaszerű példája éppen most van folyamatban: egyik legnagyobb közgyûjteményünk és egy nagy amerikai alapítványi múzeum között.

Szőnyi István (Újpest, 1894 – Zebegény, 1960):
Bográcsolás a vízparton (Készül a halászlé), Panneau, 240x198 cm, Jelezve balra lent: Szőnyi I. 2006-os védettség megszüntetés!
Indoka:
A nagyméretű pannó a vele azonos méretekkel rendelkező másik két Szőnyikompozícióval
együtt egységes faldekorációnak készült a szegedi Hági Étterem számára az 1940-es években. A hazai gasztronómiai nevezetességnek számító étterem üvegablakaival és üvegfestményeivel együtt 1980. június 30-án védték le az akkori jogszabályoknak megfelelően. Időközben az éttermet eladták és az már a falképek nélkül került az új tulajdonos birtokába. Az éttermet az elmúlt években bezárták, és az épület mind a mai napig üresen, használaton kívül zárva tart. A Szőnyi-pannók azonban kikerülvén eredeti környezetükből, mint önálló Szőnyi-alkotások nem képviselnek olyan értéket, ami védettségüket indokolná.
A műemléki-enteriőr jelleg megbomlásával az összetartozó pannók által korábban hordozott
virtuális érték elveszett, és ami maradt, az három, Szőnyi művészetéhez méltatlan ideologikus programkép. A védettség további fenntartását semmi sem indokolja.


Erről bizonyára majd a sajtóban is olvashatunk…) Visszatérve a műtárgyvédettség kérdésére, e szempontból is kiemelt jelentôségűnek tartom a Kulturális Javak Bizottsága (KJB) 2006-os létrehozását. A minden egyes új védetté nyilvánítást véleményező külső tanácsadó testületnek a Tudományos Akadémia és nagy közgyûjtemények képviselôi mellett hetedik teljes jogú, szavazattal rendelkezô tagja a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének küldöttje is. A KJB féléves munkája nyomán elmondható, hogy fontos lépéseket tettünk az egységes szempontok alapján és magas tudományos, illetve szakmai színvonalon meghozott védettségi döntések felé, ami azután elvezethet egy szélesebb körű, általánosabban is elfogadott védettségi stratégia megfogalmazásához.

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a fentieken túl jó néhány teendô akad a mi házunk táján is. A szocializmus örökségeként átvett többmilliós darabszámú védett állomány teljes felülvizsgálata és korszerû nyilvántartásba vétele még évekkel a feladatoknak a KÖH-höz történt átvétele után is kiemelt alapfeladat, amely sajnos a nagy mennyiség és a korlátozott erôforrásaink miatt továbbra sem kecsegtet gyors eredménnyel.

Álláspontunk szerint tehát a védettségrôl és a mûtárgyakkal kapcsolatos szabályozásokról, eljárásokról és feladatokról helye van a vitának. Sőt, mivel a társadalom szereplőinek a műtárgyakhoz, kulturális örökségünkhöz való viszonyulásában az utóbbi idôben jelentôs változások mentek (és mennek) végbe, a közös gondolkodásnak és a rendszer módosításának, kiegészítésének is helye kell legyen. Ebben mi, a magunk részéről – közös örökségünk megôrzését szem elôtt tartva – együttműködő felek kívánunk lenni.
 

Nagy Sándor (Németbánya, 1869 – Gödöllő, 1950):
Tom the Rhymer” (a skóciai Ercildune-i Thomas Rhymer 13. századi legendájának illusztrációja) szövött
falkárpit, 116x132 cm, j.b.k.: NS /ligatúrás (betű összevonásos)
Védés indoka:
A Nagy Sándor által tervezett kárpit Thomas Rhymer legendáját illusztrálja, aki a tündérek földjén járva megkapta tőlük az igaz- és jövendőmondás képességét. Balladáját skót népköltés alapján Theodor Fontane (1819–1898) dolgozta fel, Johann Karl Gottfried
Loewe (1796–1869) zenét is szerzett a műhöz. Fontane verse a skót eredetivel szemben csak a tündér és „Igazmondó Tamás” (True Thomas) találkozását beszéli el. A kárpit ábrázolása megfelel mind a Fontane-vers, mind a skót ballada szövegének. Alsó részén a kotta még hangsúlyosabbá teszi illusztráció jellegét. Az „NSL” jelzés Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura egybekomponált monogramja. A keresztespók jelet a Gödöllői Szővőműhely csak Körösfői Kriesch Aladár halála (1920) után használta, amikor az Iparművészeti Iskola igazgatósága Nagy Sándort bízta meg a szövőműhely vezetésével, aki a megbízatást feleségének adta át. Nagy Sándor a két világháború között egyre inkább a hagyományok felé fordult: a katolicizmushoz, fiatalkori nagy ideáljaihoz, a preraffaelitákhoz és a magyar elődökhöz. A kárpit kompozíciója a preraffaelita hagyományokat követi.
Gellér Katalin szerint a szövőműhelyben készült figurális kompozíciók közé tartozott és a Céhbeliek ötödik kiállításán 1924-ben mutatták be, de fennmaradt fotóról nem volt tudomása. (Gellér Katalin: „Mester hol lakol?”Nagy Sándor művészete. Budapest, 2003, 123.) Jelzése alapján a kárpit minden bizonnyal 1920 után, de az 1924-es kiállítást megelőzően készülhetett. A kárpit értékét nemcsak a pontos készítési körülmények
ismerete, hanem ritkasága is adja: hasonló darab az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében nincs. (Az Iparművészeti Múzeum szakvéleménye alapján.)
Válogatás a KÖH Műtárgyfelügyeleti Iroda 2006. évi védetté nyilvánításai közül