Európa művészete osztrák-magyar perspektívából

Vécsey Axel

Osztrák-magyar összehasonlító múzeumtudomány a felkelő nap országában. Együtt a Kunsthistorisches 16-18. századi uralkodók által összehordott, és a Szépművészeti 19. századi ízlést tükröző anyagának csúcsművei. A monarchia szellemi öröksége Japánban.



Lorenzo Lotto: Mária a kis Jézussal, Szent Katalinnal és idősebb Szent Jakabbal, 1527/1533 olaj, vászon, 116,5x152 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs

Március 14-ig tart nyitva a kiotói Nemzeti Múzeumban a budapesti Szépművészeti Múzeum és a bécsi Kunsthistorisches Museum nagyszabású közös kiállítása, amely az Osztrák–Magyar Monarchia és Japán közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel 140. évfordulójáról emlékezik meg. A Treasures of the Habsburg Monarchy címet viselő tárlaton szereplő 116 remekmű változatos keresztmetszetet ad az európai képző- és iparművészetről a Habsburg császárok korában. Noha a válogatás nem korlátozódott a Habsburgok által uralt területek művészetére vagy a Habsburg-ház által favorizált mesterek alkotásaira, a két múzeum gyűjteményeinek történetéből és karakteréből adódóan a kiállítás mégis meglehetősen pontos képet ad a 16–19. századi Ausztria és Magyarország művészeti ízléséről is. Sajnálatos persze, hogy a magyar művészet a szemléből szinte teljesen kimaradt – az egyetlen kivétel Munkácsy bécsi Ferenc József-portréja.

A kiállítás első helyszíne Japán legnagyobb presztízsű kiállítási intézménye, a tokiói National Art Center volt. A Kisho Kurokawa által tervezett hatalmas high-tech épület 2007-ben nyitotta meg kapuit, összesen 14 000 négyzetméternyi, variálható kiállítási térrel, könyvtárral, konferenciatermekkel, étteremmel és kávézókkal. Japánban mindez nem megalomániát jelent, hanem valós igényt elégít ki: aki rendszeresen olvassa az Art Newspaper éves látogatószám-adatait, tudja, hogy a japánok a világ legnagyobb kiállításfogyasztói, nálunk szinte elképzelhetetlen számokat produkálva. A National Art Center eddigi leglátogatottabb kiállítását, a 2007-es Monet és örökségét 76 nyitvatartási nap alatt 704 420-an látták, és ezzel az év második legvonzóbb kiállítása lett a világon (nota bene: az első és a harmadik helyet a helyi konkurencia, a tokiói Nemzeti Múzeum vitte el). Az osztrák–magyar kiállítás ezt a számot természetesen nem hozhatta, de 394 000 látogatója a harmadik legmagasabb szám az intézmény történetében. És minden bizonnyal a Gerbeaud is jó üzletet csinált, hiszen erre az időre igazi bécsi–pesti kávézó is költözött a kiállítás mellé, amelyben osztrák társai mellett a pesti cukrászda termékei is helyet kaptak.

A második helyszín épp ellentéte az ultramodern elsőnek: a kiotói Nemzeti Múzeum az ország egyik legnagyobb tradíciójú múzeuma, amely 1897-ben nyitotta meg kapuit. Az időszaki kiállítások helyett itt a múzeum rendkívül jelentős saját gyűjteményére esik a fő hangsúly, és horribilis látogatószámokra sem kell számítani – noha az első hétvége napi 4700 látogatója sem kevés. A kiállítás itt kissé más elrendezést követ, mint az első helyszínen. Ami ott epilógus volt, abból itt prológus lett: a kiállítás azokkal a japán műtárgyakkal nyit, amelyeket Mejdzsi császár küldött ajándékképpen Ferenc Józsefnek a diplomáciai kapcsolatfelvételkor – közöttük egy pazar százlapos albummal, amely a legkiválóbb kortárs japán festők műveiből állt össze. Ugyanakkor a tokiói kiállításon még a bevezető szerepét betöltő osztrák uralkodóportrék sorozatát – Hans von Aachen II. Rudolfjától F. X. Winterhalter egész alakos Sissijéig, amely mellé a bécsiek a romantikus mítoszt is sikerrel exportálták Japánba – Kiotóban megerősítették Velázquez pazar bécsi infánsportréival, valamint az uralkodói páncélok együttesével, és ezt a szekciót helyezték a nagy központi csarnokba.

A kiállítás gerincét a tradicionális módon, nemzeti iskolák szerint rendezett hetvenöt festmény alkotja. Ezeknek kétharmada Bécsből, egyharmada pedig Budapestről érkezett, ami a japánok számára élvezetes bemutatót jelent, számunkra azonban tanulságos összevetés is. Közös gyökereink és a kezdetektől szoros kapcsolataink ellenére a két gyűjtemény karaktere erősen eltérő. A Kunsthistorisches tipikus 16–18. századi uralkodói képtár maradt a mai napig, rendkívül markáns súlypontokkal, ahol a preferált mestereket és irányzatokat klasszikus főművek páratlan bősége képviseli, más korszakok viszont szinte teljesen hiányoznak. A Szépművészeti ezzel szemben sok különböző forrásból egybeforrt, enciklopédikus teljességre törekvő gyűjtemény, talán kevesebb egyetemes főművel, de elsőrangú és jellegzetes képekkel minden fontos irányzatból, a súlypontok pedig inkább a 19. századi műgyűjtés ízlését tükrözik. A két gyűjtemény így ragyogóan egészíti ki egymást – a szembesítést talán érdemes lenne egyszer nálunk is megvalósítani.

Az első három terem az itáliai festészetből ad kóstolót – Habsburg-szemüvegen át, vagyis Firenze és Róma mellőzésével, Velence és Nápoly kiemelésével. A kezdőpont Raffaello ifjúkori, budapesti portréja, ahol még Perugino és rajta keresztül, áttételesen Memling hatása uralkodik. (A portré közvetlen előképe, a Francesco delle Opere képmása Peruginótól ez időben épp Budapesten látható – szerencsétlen eset, hogy az időpontok egybeesése miatt végül nem kerülhetett a két kép egymás mellé.) Luini pesti Szent Családja Leonardo művészetét idézi fel, majd sorban jönnek a velencei cinquecento pompásabbnál pompásabb főművei: Giorgionétól az álomszerűen gyengéd Fiú nyílvesszővel, Tizianótól a korai Il bravo és az érett kori Isabella d’Este mellett a Szépművészetiben letétként őrzött, magángyűjteménybe tartozó Madonna Szent Pállal, Lorenzo Lottótól a misztikus ragyogású Madonna szentekkel, Paris Bordontól a bizarr Mars, Venus, Victoria és Ámor, Moronitól a keresetlenül egyszerűnek ható, valójában rendkívül rafinált Contarini-portré, Veronesétől a fényűző eleganciájú Judit vagy Tintorettótól a szinte metafizikus erejű Krisztus ostorozása. Az utóbbival párban kiállított késői Tintoretto, a Herkules kiűzi a faunt Omphalé ágyából önmagában is megtestesítője az osztrák–magyar(–velencei) közös múltnak: a képet – amely talán II. Rudolf császár számára készült – 1932-ig a Kunsthistorisches Museumban őrizték, amikor is a Monarchia felbomlását követő műkincsosztozkodás keretében átadatott a Szépművészeti Múzeumnak. A barokk periódus hasonlóan impozáns névsorral vonul fel, de itt immár a budapesti képek dominálnak: Strozzitól az Angyali üdvözlet, Tiepolótól a Madonna hat szenttel, Riccitől a Vénusz és szatír, Bellottótól a Piazza della Signoria. Azért ide is jutott pazar főmű Bécsből: Cagnacci letaglózóan érzéki képe, a Kleopátra halála.

A spanyol szekció Velázquez infánsportréinak átcsoportosításával kétségkívül veszített valamit erejéből, ám a világszerte méltán ünnepelt budapesti spanyol gyűjteménynek köszönhetően itt is sorjáznak a remekművek: El Greco Angyali üdvözlete, Ribera Szent Ference, Velázquez Étkezőkje, Murillo Szent családja, Goya Caballero-portréja. A német festészetet többek között három Dürer- és két Cranach-mestermű képviseli. Külön fejezetet szenteltek – a katalógusban otakunak, vagyis fanatikus kultúrarajongónak titulált – II. Rudolf udvari művészetének: a manierizmus eme utolsó nagy fellángolását Spranger és Hans von Aachen körmönfont voyeur-erotikája, Savery sejtelmesen misztikus tája, Vredeman de Vries fantasztikus architektúrái szemléltetik. A németalföldi rész ismét csak sokat sejtet a két gyűjtemény eltérő karakteréből: a Habsburg-uralom alá tartozó, katolikus Flandriát képviselő diadalmas Rubensek és Van Dyckek döntően Bécsből érkeztek, míg a protestáns Hollandia fegyelmezettebb, higgadtabb művészetét jórészt az e területen is ámulatba ejtő gazdagságú budapesti gyűjtemény mutatja be, Heda, a két Ruisdael vagy épp Hondecoeter remekművei által – igaz, a csúcspont, Rembrandt Olvasó Titusa Bécs hozománya.  

A kiállítást záró két terem – a szó szoros értelmében – fejedelmi iparművészeti anyaga ismét csak arra emlékeztet minket, hogy a Kunsthistorisches Museum teremtő elve nem a felvilágosodás rendszerezési kényszere, hanem az uralkodói kincstár eszménye volt; Bécs tehát nem az izolált szakmúzeumok városa, még ha fizikailag el is válnak az egyes egységek. Pazar ötvöstárgyak, féldrágakő edények, márványintarziák érzékeltetik a Habsburg-kincstár ragyogó gazdagságát. Vannak azonban olyan tárgyak is itt, amelyek talán kifejezetten azért szerepelnek, hogy a néző rácsodálkozhasson a japán művészettel való valamiféle távoli szellemi rokonságukra, egyfajta öntudatlan rezonanciára. A zürichi Hans Heinrich Rollenbutz 1750 körüli apró szatír-faragványa szinte japán netsuke is lehetne, és van valami kifejezetten japános az 1600 körül készült kis kerámiabékában is.

Artmagazin 2010/ 1. 42-44.o.