SZKÁROSI ENDRE: ERRŐL TUDNÉK ÍRNI

Bernát András – A táj konfigurációja

Hajdu István

A festészet egyik nagy paradoxona a modernség korától kezdve a megtekinthetőség, az elérhetőség, az eredeti-reprodukció viszonylat haszon-veszteség mérlege. Evidencia az a hatás-, minőség- és élménybeli különbség, amely egy eredeti alkotás megtekintése során érzékelhető ahhoz képest, amit a legkiválóbb reprodukció nyújtani tud. 

Az egyre minőségibb könyvnyomtatás azonban jóval szélesebb körben teszi hozzáférhetővé a műalkotás egyfajta, méretben és valőrökben egyaránt redukált, mégis lényegi kivonatát – így a tájékozottság, az emberi látás és összefüggés-teremtés gazdagabb kontextualizáltsága a vizuális és általában a szellemi kultúra fejlődését, érzékenyebb artikulációját teszi lehetővé. Nem beszélve arról, hogy az érdeklődő szemlélő előbb-utóbb egyre biztosabb gyakorlatot szerez az eredeti és a reprodukció közötti különbség értelmezésére, így tapasztalata, szerzett rutinja képessé teszi őt a reprodukció alapján is bizonyos virtuális kiegészítésre az eredeti dimenzióinak irányába. Ezért nagy dolog akár csak egy katalógus kézbevétele; különösen egy életmű-reprezentáns, minőségi könyvkiadványé, amely – a szükségszerűen redukált technikai térben – egységében teszi hozzáférhetővé az életművet a szemlélő olvasó számára, aki ilyen élménnyel az eredetik vonatkozásában legfeljebb életmű-kiállításokon találkozhat, akkor is csak úgy, ha az épp lakóhelyén látható, vagy pedig éppen ott jár, ahol a kiállítás. Ezért is bír különös jelentőséggel Bernát András – A táj konfigurációja című életmű-kötete, amelyet a Paksi Képtár jelentetett meg. A művész ún. fejlődésének, vagyis szemléletének és eszközrendszerének mind mélyebb és gazdagabb kibontakozását érzékelheti az olvasó-szemlélő, valamint azt is, hogy az ilyen kibontakozásban milyen szerepet játszik a kezdetek időszakának fogékonysága, szemléleti nyitottsága, ugyanakkor a művész belső szellemi fegyelemre (koncentrációra?) való készsége. A Bernát festészetét figyelemmel kísérők szeme előtt (persze képzeletben) ott vannak az élményszerzés különböző stációi, (esetleg visszatérő) pillanatai, egyfajta tapasztalati folytonosság, amelyet egyrészt a személyes intellektus, másrészt az időben keletkező és kibontakozó művek impulzusai tartanak elevenen. De még az ő számukra is tartalmaz komoly, rendszerszintű kiegészítést, fogalmilag nélkülözhetetlen kontextualizálást az a két kiemelkedő szöveg, amely Bernát festészetében – „minden kényszer nélkül” – eligazít. Hajdu István tanulmánya egyrészt a hetvenes évek végétől máig tartó, kvázi-kortárs művészet kontextusában, másrészt a „világfestészet”, vagyis a vizuális létértelmezés egyetemes összefüggéseiben értelmezi Bernát festői szemléletét és praxisát. Ilyen értelemben megvilágító erejűek képi és koncepcionális képzettársításai olyankor, amikor kifejezetten képpoétikai összefüggésekről van szó. Turner, illetve Mondrian munkásságának, illetve festői elveinek tágas terébe helyezve jobban véljük érezni a Bernát által képzett dinamikus szín- és fény-tereket. Már ebből is kitetszik, de még világosabb fény derül a kortárs magyar művész következetes kutatói alapállására, amikor Mednyánszky megfigyeléseinek felidézésével az optikai kutatások előzetes tapasztalatai is érzékelhetőek lesznek az életmű összefüggéseiben. A másik páratlan szövegdokumentum az a technikai és intellektuális értelemben is revelatív párbeszéd, amelyet a pályatárs Károlyi Zsigmond folytat Bernáttal. Károlyi nemcsak szakmailag képes folyamatosan értelmezési tereket nyitni Bernát festészetének, hanem kifejezetten koncepcionális síkon is az alkotó együttgondolkodás mesterének bizonyul. Így lesz képes maga Bernát is a technikai kérdések vonatkozásában részletekbe menően, ugyanakkor az anyag és a látvány dichotómiájában a nyelvi sík igényei szerint is pontosan beszélni saját festészetéről. Nincs sok értelme verbálisan próbálkozni Bernát festményeinek értelmezésével, felidézésével. „Táj és perspektíva konceptuális absztrahálása”, „kéz és anyag bensőséges találkozása”, írja Hajdu, de nem sokkal később hozzáteszi: „verbalizálhatatlan színmezők sugárzása”. S valóban, Bernát évtizedek óta a figuratív és az absztrakt határát átjáró, azokat egymásba átmozgató festészete, mely – amint arra ő maga hívja fel a figyelmet – a fénybeesés változó perspektívái miatt képes a nézőt mozgatni a kép előtt, aligha fogható meg másfelől, mint – Fehér Dávid szavaival – „a felmérhetetlen kutatása”, az „imaginárius térörvények” dinamikája által folyamatosan mozgásban tartott „képtektonika” tereiből.
„Absztrakt romanticizmus”, írja Hajdu, s én a homlokomra csapok. Nem véletlenül rogyadozom évtizedek óta Turner és Mednyánszky festészetét látván.
Bernáttal 1987-ben találkoztam először, személyesen és festői munkájával is, amikor egy, a Knoll Galéria által hat festő számára szervezett linzi kiállításra, Hegyi Lóránd hívására, a festőcsapattal utaztam. Nézegettem a lassan helyükre kerülő képeket, közben Hegyi megkérdezte, nem írnék-e valamelyik festőről, konkrétan ajánlotta is az egyiket. Néztem, néztem, de nem kaptam tőle impulzust. Mentem tovább, körbe, aztán az egyik képnél megálltam. Úgy éreztem, ehhez tudna lenni közöm. „Erről tudnék írni”, mondtam Lórinak, „ez kié?”. Akkor mutatott be Bernátnak. Azóta, amennyire tőlem telik, figyelem festészetének alakulását, és képei, az a sugallat, amit bennem keltenek, mindig inspirál, és úgy érzem, személyes közöm van hozzájuk. Az általa tartósan kialakított festői technika első revelációjaként megjelenő képei szinte magukba húztak: ezek a „szőrös képek” egyre mélyebb, sötét és pazar tereket nyitottak előttem. Absztrakt és érzéki kettőssége engem is folyamatosan foglalkoztatott, kiterjesztett költői munkámban, mióta az eszemet tudom. A metafizikus absztrakció. A tárgytól indulva, és tőle nem elszakadva kibontani a tereket. A jel nyelv, a nyelv létezés. De megfelelő szinten az absztrakció is újra föltárja a konkrétat: ezért húznak be tereikbe, olykor az örvény erejével, András festményei. Ő visszafelé absztrahál, akár egy Rorschach-teszt: nem a látható teret vonja ki az érzékelés ismert formái közül, hanem a dinamikusan mozgatott nonfiguratív formákba a nézővel hallucináltatja bele a látható emlékképeit. Önképem és -tapasztalatom szerint én is hasonló utat járok: nem a meg- levőt bontom ki a nyelv tágas terébe, hanem onnan indulva vélem felfedezni a valóság eddig nem ismert alakzatait. Csúszunk, repülünk, mozgunk, megkapaszkodunk: kép- és nyelvtektonika. Verbális-vizuális ikrek lennénk?

Hajdu István: Bernát András – A táj konfigurációja, Paksi Képtár, 2017, 259 oldal, 15 000 Ft