Nóra jelenti: Összefüggő kertek

Winkler Nóra

Winkler Nóra

Londontól kétórányi és elég szép autókázással lehet eljutni Goodwoodba, a Cass Sculpture Foundation szoborparkjához. Wilfred Cass, az alapító, Berlinben született, egyik nagybátyja Paul Cassirer, Európa legfontosabb impresszionista kereskedője volt, de találni a családfán kiadót, iparost és filozófust és egy agysebész nagypapát is. Fiával, Markkal harminc éve indított vállalkozásukat az Image Bank UK-t, amely az angol reklámipart látta el képekkel és filmekkel 2001-ben vette meg a Getty Images. Emellett többek közt vegetáló elektronikai cégeket vásárolt fel és pofozott ki, beszállt, majd eladott egy művészellátó bolthálózatot és segített elindítani a Special Olympics UK-t, ami mentálisan sérült emberek számára szervezett atlétikai programokat és sportolási lehetőségeket. ’92-ben aztán kiszállt a sokféle üzletből és tevékenységből, nyugdíjazta magát és feleségével Londonból Goodwoodba költöztek. Fiatal művészettörténészeket vettek fel, felállítottak egy tanácsadói hátteret és létrehozták a jótékonysági alapítványt, amely a kortárs brit szobrászattal foglalkozik.

Képzeljünk el egy harsogó zöld erdőt, ligetekkel és fasorokkal, a tájba intelligensen beültetett épületekkel. Fa és üveg, természetes fénnyel világított fogadóépület. Itt vár minket Wilfred. Nyolcvanhárom éves, puha szürke gyapjúkardigánja kicsit a dereka alá ér, fehér ingben van és izgatott. Büszke, ahogy mesél, élénk a szeme, viccelődik. Alapítványa folyamatosan ad megbízásokat a kiválasztott szobrászoknak, van köztük teljesen kezdő és olyan nagyágyúk is, mint a tavaly teljes parknyi kiállítást csináló Tony Cragg vagy Anthony Gormley.

Mark Firth: Primary Sections, 190 cm magas
Mark Firth: Primary Sections, 190 cm magas

Az elmúlt másfél évtizedben 160 szobor fordult meg a parkban, 120 alkotótól. Az üzleti modell nagyon szimpla. Felkéréskor kapja meg a művész a szobor tervezésének és öntésének költségét fedező támogatást, megnyugodhatunk, ez ott is ügy, sok ötlet azért nem valósul meg, mert alkotója képtelen a költségeit finanszírozni. Ha a munkát megveszik, az ár nagyobb része az alkotóhoz kerül, az alapítvány pedig visszakapja a befektetését, fedezi a működési költségeit, és újra beforgathatja a következő megbízásba. A szobrokból miniatűrök is készülnek, ezeket is meg lehet venni, illetve egyfajta térbeli dokumentációja is annak, ami az évek során létrejön és megfordul a terebélyes fák alatt.

Wilfred szereti, amit csinál. Büszke rá. Szereti bejárni a parkot, végignézegetni a miniatűröket, a terület lenti határáról visszapillantani a fogadóépületekre, és biztos rá is jól hat, hogy okos harmincas munkatársakkal egyeztet az üvegfalak melletti asztalok körül. Szerintem viszont ami őt igazán mozgatja, izgatja és megtölti, az az üzlet. Persze Bayer Zsolt erre rögvest ugrana, hogy ugye-ugye, ez az, na erről beszélünk, de igaziból most nem is az az érdekes, hogy ebben mennyi pénzt lehet amúgy értelmesen, mások javát is szolgálva keresni, hanem az üzletben levés, mint állapot. Hogy túl nyolcvan hosszú éven, iskolákon, szerelmeken, cégeken, ügyvédeken, feleségeken, mérlegeken, utazáson, családon és kutyákon, ezt a kardigános bácsit rögtön kiveszi a bácsi-sorból, ha érzi, hogy a kereslet-kínálat, a dealmaking, a vevők szervezése és szerződéskötések világa még mindig az övé is. Ettől élnek úgy a szemei.  

Szanaszét szélednek a látogatók a parkban, úgy alakul, hogy Wilfred eljön velem sétálni. Megható, ahogy nagy gumicsizmájában járkál a ropogós zöldben, naponta kétszer körbesétálja a parkot, figyeli a látogatókat, gondolkodik, kombinál. Azt hiszem, minden egyes szobornál megkérdi, na, mit szólok. Mindig megbeszéljük. Közben kicsit fújni kezd a szél, ezért ő visszacsattog a házba a kabátjáért, nem akar meghűlni, mondja. Meséljek neki Budapestről, szobrászokról, köztéri installációkról és gyűjtőkről. Cserébe elmondja, hogy télen, ha leesik a hó, milyen nyugalmas lesz a táj – amúgy is az. Kérdem, itt, a házukban szoktak-e lenni a nagy karácsonyok? Itt, mondja, de neki már sok, hogy minden évben új unokái születnek, képtelenség ennyi gyereket megkülönböztetni meg számon tartani a neveket és hogy kinek ki a kedvenc rajzfilmfigurája. Így kvaterkázunk nevetgélve a zöldben, néha elered az eső, aztán eláll, mesél valamit, aztán csak nézelődünk csendben egy darabot.

Sean Henry: Catafalque, 280 cm magas
Sean Henry: Catafalque, 280 cm magas



Artmagazin 2008/5. 18-23. o.