„A jó üzlet a legjobb művészet” – idézi a londoni Tate Modern új kasszasiker kiállítása a kereskedelmi képzőművészet legnagyobbját, Andy Warholt. A Pop Life: Egy anyagias világ művészete című kiállítás rögtön megnyitása után a médiafigyelem középpontjába került.

Keith Haring: Pop Shop (rekonstrukció eredeti tárgyakkal a Tate Modernben), Keith Haring Foundation, New York © Tate Photography

A hatóság lezáratta azt a termet, ahol Richard Prince fényképe volt kiállítva a tízéves, meztelenül pózoló Brooke Shieldsről. Bár a későbbi színésznő erotikus kislányképe okkal váltotta ki az erkölcsrendészet tiltakozását, sokkal botrányosabb művek is akadnak a tárlaton. Az inkriminált fotó egy Playboy-kiadványból lett kifotózva mint a fogyasztói társadalomhoz fűzött ironikus lábjegyzet. A kiállításon szereplő művészek a konceptuális Prince-nél rendszerint sokkal féktelenebbül lubickolnak a konzumvilág szépségeiben. Az alaphangot a kései Andy Warhol adja meg, televíziós produkcióival és sötétben fluoreszkáló drágakő-festményeivel. Erre kontráznak rá legjobb tanítványai (és felfedezettjei), a graffitifestő Jean-Michel Basquiat és Keith Haring.
Haring híres boltját, a Pop Shopot – ahol a művész aprópénzért árusította munkáit, a sugárzó bébis pólóktól a hűtőmágnesekig – a kurátorok rekonstruálták az egyik teremben. Martin Kippenberger híres berlini galéria-kocsmájának hangulatát viszont csak egy hűvös fotórealista festmény és pár plakát idézi meg. A tragikus sorsú graffitis fiúk és az öntörvényű német punkművész után következnek a dollármilliókban fürdő populáris művészet igazi nagyágyúi. Jeff Koons földi mennyországot idéző együttesével van jelen: középen giccses hiperrealista szoborként bújik össze egykori kedvesével, Cicciolinával, körben az aktus minden apró – 18 éven felülieknek való – részlete megtekinthető széles vászonra kinyomtatva. Az ezredforduló milliárdos üzletemberművészei se maradhattak ki a kiállításból, akik hatalmas műteremmel és asszisztensek hadával dolgoznak. Szerepel Damien Hirst formaldehides akváriumban álló, aranypatás fehér borjúja, a Hamis bálvány – az óriási vagyont biztosító orvosi installációk és pötty-festmények között. Hirst ázsiai párja, Takashi Murakami is nagy teret kapott a kurátoroktól, duzzadó mellű, manga stílusra hajazó szobrától kezdve az egész falat beborító óriásképregényig. A dúsgazdag művészsztárok mellett megjelentek a ’90-es évek frivol fenegyerekei is. A kurátorok előkeresték a két vagány brit nőművész, Tracey Emin and Sarah Lucas 1993-as londoni pólóboltjának relikviáit, míg Gavin Turk a pisztolyos Elvis pózába merevedett önarcképével hódol Warhol-mester előtt. Felfújható krómozott nyúl-lufi, kortárs művésszé vált pornósztár, preparált lótetem és gyerekjáték méretű klasszikusok rágógumival. Minden, amit a képzőművészet elmondott a popkultúra, a fogyasztás, a sztárkultusz és a konceptuális művészet kapcsolatáról a nyolcvanas évektől kezdve. Hol gunyoros, hol vágyakozó tónusban.

Tate Modern, London
2009. október 1 – 2010. január 17.

Artmagazin 2009/ 5. 58-59.o.