AZÉRT EZ MÉGIS EGY DARAB FA, MEG A LEKVÁR, AMI RAJTA VAN

Műtermi interjú Roskó Gáborral

Fáy Miklós

Fáy Miklós: Néztem, ahogy jár a kezed, és az jutott eszembe, hogy mintha a kezeddel gondolkodnál, vagy valami hasonló. Voltaképpen az a kérdésem, hogy a képzőművészet fejmunka vagy kézmunka? 

Fáy Miklós, Roskó Gábor
©Artmagazin

(Némi csend)

Roskó Gábor: Nem azért nem vágok rá valamit, mert rossz a kérdés, vagy nem tudom a választ, hanem mert ez fontos dolog. Egyik sem hiányozhat, az a legfontosabb. És ha a kettő nincs jó arányban, az nem jó. Ezért van – bár lehet, hogy ez rémisztő hülyeségnek hangzik –, hogy amikor valaki már nagyon intellektuális, az nem cselekszik.

Van olyan képzőművész, aki iszonyatosan ügyes, de ez nem segíti meg őt a bajban?

Van. Az ügyesség néha óriási csapda. Ha valakinek nagyon ügyes a keze... átéli, de aztán ezt föl kell dolgoznia, és őrületesen nagy hátizsák lesz. Mert ha jó adottságaid vannak, azon túl kell lépni. Van egy Paganini, és... és akkor most mi van? Az ügyesség meg a sebesség... Tele vagyunk olyan zenészekkel, akik mintha kitennék maguk elé a sakkórát, és az lenne a feladat, hogy gyorsan túllegyünk rajta. A fizikai adottság az nulla, semmi, túl kell rajta lépni, használni kell tudni.

Ez fordítva is igaz? Vannak képzőművészek, akik kétbalkezes szerencsétlenek? Mert azt érzem a képzőművészeten, hogy az azért elsősorban olyan tárgyi dolog. Végignézek a szobádon, tele van tárgyakkal.

De én vagyok ilyen. Nekem a tárgyak borzasztóan fontosak, ami elég nagy baj is amúgy. Néha kellemetlen már, de elszámoltam vele, megszenvedtem érte – még nem biztos, hogy eleget. Az egészet beemeltem abba, amit csinálok, mivel nagyon elfelejtős a kor, amelyben élünk. Ötperces infók vannak, és nagyon gyorsan lépünk túl mindenen. Valahogy nálam a kontinuitásnak ez egy formája.

Hogy elteszed a tárgyakat?

Igen. Hogy ezek itt vannak, mert valaki ezeket megcsinálta, foglalkozott velük. Én is szeretnék bekapcsolódni valahogy ebbe a folyamatba.

Van a számodra lényeges különbség abban, hogy ezt a tárgyat te csináltad vagy valaki más?

Ez a része olyan nagyon nem izgat. Ugyanúgy tudok gyönyörködni, sőt. Nem is tudom, talán irigykedni, hogy más is ügyes vagy nagyon ügyes, én meg mennyire ügyetlen vagyok. Az azért fel tud idegesíteni… Nem, nem igaz, spannolni tud, meg lelkesíteni.

Szeretnél ügyesebb lenni? Vagy elég ügyes vagy te magadnak?

Kétélű dolog. Úgy tűnik, mintha ügyes lennék, bizonyos értelemben, de soha nem voltam igazán ügyes. A gimiből például ki akartak vágni, hogy nem tudok rajzolni, vagyis meg akartak buktatni. Létezik a leképezésnek egy olyan formája, ami szerintem félreértés, de létezik, és néha az emberek azt gondolják, na ez úgy csillog, hogy az valami csoda. Mondjuk egy Van Dyke, a virtuóz festő, aki nem pepecsel, hanem grandiózus.

Azt mondtad, elfelejtős korban élünk. De tényleg? Az internet nem felejt, amúgy is állandóan konzerválunk, új múzeumok nyílnak a világban, a régieket is többen látogatják, mint ötven évvel ezelőtt. Mintha lenne az emberiségben valami ragaszkodás a tárgyakhoz.

Nekem ez elég felszínes. Az látszik, hogy a Mona Lisa előtt az egész világ ott hemzseg, de a vele szemben lévő képet meg sem nézik. Ez micsoda már?

Mihez kellene akkor ragaszkodni?

Az emberi tudáshoz. Az intelligenciához, amit fölhalmoztak. Legalább rácsodálkozni, nem is feltétlenül ragaszkodni. Egy picit megérteni, hogy mi történt, min vergődtek az elődeink.

A te munkádban akkor benne van a Mona Lisa is a maga módján, de a szemben lévő kép is?

Nekem vállaltan ez az életformám, hogy nem elfelejteni akarok, hanem megőrizni. De pont azt mondom, hogy ez az, ami nekem a mostani nagyon világias, nagyon materiális, nagyon elfelejtős világból hiányzik.

Műtermi részletek © Artmagazin

És akkor mit lehet tenni. Harcolni vagy elfogadni a helyzetet?

Ne érts félre, nem azt mondom, hogy ez teljesen rossz. Csak azt szeretném, hogy az értékrendszer, a szellemi összeadódás vagy a szellemtörténet is maradjon meg. Ne fedje be a por.

Azért nem értem, meg azért is kérdeztem, hogy lehet-e a fejed helyett a kezeddel gondolkodni, mert folyton az anyaggal vacakolsz. Ez egy nagyon materiális munka nem? Nagyon anyagi hozzáállás a világhoz.

Mi a kérdés akkor? Hogy miért zavar téged, ha valami nincs átlelkesítve. Vagy éppen ez a képzőművészet? Hogy nem bot és vászon, hanem zászló? Nem így van ez a világban? Nem ilyen egy hangszerkészítő is? A nyúlenyvvel foglalkozik, de amit kiad a kezéből, az olyan szellemi tartalmakat hordoz, amit esetleg ő közben végig sem gondol.

De a hangszerkészítő csak egy hegedűt csinál, aztán jön a hegedűs, és az tölti meg tartalommal.

Én nem így gondolom. Húszezer éve tart ez a folyamat, és a tudás ugyanúgy benne van a hegedűben, mint a festményben. Vannak emberek, akik ezt teszik hozzá a világhoz. Tárgyak által pakolnak bele valamit. Most nem tudom, mit, nem is érdekel nagyon ezt megfogalmazni. De enélkül nehéz volna életet élni, értelmes tevékenységet folytatni. Egy házépítő pallérról nem lehet azt mondani, hogy megállt a tudása a tégláknál, mert húsz generáció tudását hordozza. Ebben az anyag ugyanúgy benne van, mint a szellem. Abban a periódusban, amikor az ember ezt felülbírálja vagy intellektuálisan szemléli, szerintem nem lehet dolgozni. Mindenkinek vannak ilyen periódusai, a festőknek is (mert a festő is ember!), amikor ilyesmiken gondolkodik, de akkor nem lehet melózni, mert akkor az ember felülbírálja az anyaggal való kapcsolatát.

Amikor dolgozol, akkor nem érdekel, csak a piros, a kék, a fekete, de utána… vagy előtte…

Akkor már mindez be van építve. Az igazi nehézség egy kép készítésében, hogy ez mindig jelen van, nem lehet kizárni. Olyan, mint amikor a leves forr. Nem a tetején van a zsír, hanem benne. Benne van, nincs külön, nincs egy másik edényben, ott van a lábosban. Ha kihűl, akkor pedig ott van külön a tetején. Szóval a gondolkodás folyamatosan benne van a tevékenységünkben, ettől olyan tragikus a szakma, ettől lesznek a festők alkoholisták meg öngyilkosok, hogy mindig ott vacakol az agyadban, hogy mi ez az egész, amit csinálsz. Nagyon ritka az egyensúlyi állapot.

Műterem-részlet Böbe babával © Artmagazin

Mi az alapélményed, ha kész vagy egy művel?

Onnan tudom, hogy kész van egy mű, hogy már nincs hozzá közöm. Akár ki is dobhatnám. Nem dobom ki, nem vagyok elmebeteg, de befejeződött az őrlődés. Ez ennyi. Leszakadt, nem érdekel.

Az őrlődés kötelező elem?

Hogyne.

Vagy csak a tisztesség kívánja, tudnál őrlődés nélkül is létrehozni valamit.

Én nem. Biztos nem. Ha egy asztalt megcsinálok, akkor nem őrlődök. Vagy csak kicsit őrlődök, hogy milyen színe legyen. Könnyű beleesni a csapdákba. Könnyű elhinni, hogy ügyes vagyok. Abba bele lehet feledkezni. Jaj, hát nekem ez megy. Meg szeretik is. Meg is vették, mert volt rajta egy kis róka, frakkban. De nem akarok egész életemben frakkos rókákat festeni.

Hogy tudod magad ellenőrizni? Hogy becsületes munkát végeztél-e. Vagy ez már tényleg nem foglalkoztat?

Dehogynem. Nehéz rá válaszolni, nem tudom, hogy lehet ezt racionalizálni, mert ez tényleg leginkább érzés. A lelkiismerethez van köze. De ha azt mondanám, hogy lelkiismereti kérdés, hülyeséget mondanék, mert lehet, hogy tiszta a lelkiismeretem, amikor megfestettem négy négyzetmétert, de attól az még lehet rossz is, simán. Ez a nehéz benne, beleteszel milliónyi energiát... Német műtermekben lehet érezni, hogy méretekben gondolkodnak, kilókban. Vödörben keverik a festéket, öt kilót kevernek bele méregdrága festékből, amilyet életemben nem tudnék kifizetni, náluk meg ott áll beszáradva a vödrökbe. És akkor mi van? Semmi nincsen. Inkább arról van szó, hogy a bevitt munka mennyire lesz látható. Mi valósul meg az álomból, amit szerettem volna láttatni. Ezért nem leszek soha elégedett a saját képemmel, mert soha nincs az, amit az ember álmodik. Talán ne is legyen.

Ez okoz még szorongást, vagy megtanultad már kezelni?

Ezt meg kell szenvedni, meg kell tanulni. Ez a tanulás maga a szakma. Pont itt jön megint elő az anyag. Sokszor volt, hogy álmodtam egy képet, és azt akartam megfesteni. Részben oké, de azért ez mégis egy darab fa, meg a lekvár, ami rajta van. Zsíros lekvármaszat.

Egészen biblikus, amit mondasz. Van a sár, amibe beleköp a Jóisten, embert formál belőle, aztán van egy pont, amikor az ember önálló életre kel, és nem is azt csinálja, amit a teremtője szeretne.

Ez így van. Ez olyan terület, amiről nem merek… zavarba jövök tőle, de így van. Valami ilyesmiről van szó. Keramikusok szoktak erről beszélni, mert náluk tényleg a földről van szó, meg a tűzről.

Félsz valamilyen ítélettől? Nem az emberek ítéletétől, csak hogy majd mégis a fejedre olvassák, hogy nem ezt kellett volna csinálnod?

Ez is egy tanulás. Népmesei tanulságok, hogy a nyuszika ne legyen róka, a róka ne legyen nyuszika. Nekem ez lett leosztva, és ebben jó tanuló vagyok. A sakkot sakkal játsszák, ha le van téve egy sakktábla, nem azon gondolkodom, hogy hozok egy stukkert, és lelövöm a királynőt. Lejátszom. Ezt kaptam. Ha ez kevés... Nem gondolom, hogy kevés, nem vagyok enynyire álságos. Nem kevés, ebből kell tudni valamit kezdeni, a lehető legtöbbet ebben a rövid időben megcsinálni.

Rövidnek érzed az időt? Vagy azt érzed, hogy ennyi már megvolt, és még maradt is.

Így valahogy. Nem vagyok tragikus hős, sem fiatal zseni.

Hasonlítgatod magad másokhoz?

Nem, nem.

Senkihez?

A senkihez azért túlzás. De inkább szakmailag. Hogy hogyan csillog valami, hogy jön be a fény, vagy egy jó kis holland csendélet, ami kikerülhetetlen számomra, vagy egy Vermeer. Na az már extremitás, hogy egy darab vászon az, de hát kinek jut eszébe Vermeernél, hogy egy darab vászon? Senkinek. Esetleg a restaurátornak, aki megfordítja.