Migráció

Műtermi beszélgetés Iski Kocsis Tiborral

Erdősi Anikó

Kevés kortárs festőművész fordul olyan következetesen és elkötelezetten aktuális társadalmi kérdések felé, mint a fiatal generációhoz tartozó Iski Kocsis Tibor. Jól körülhatárolt festményciklusokban gondolkodik, a szociális érzékenység és a fotóhűségen alapuló kiváló festészeti technika mégis koherens egésszé fűzi össze sorozatait. Legutóbb, Ökoturizmus című sorozatában az ember és természet viszonyát manapság legjobban leíró jelenséggel, az ökológiai egyensúly felborulásával foglalkozott. Most egy másik, legalább annyira releváns társadalmi probléma, a globalizáció és a háborúk hatásával küzdő egyén önazonosság keresésének kérdéseit vizsgálja.
 

ISKI KOCSIS TIBOR: Sára 2 (részlet) 2004
Olaj, vászon, 71 x 41 cm
 
Kik ezek a gyerekek?
 
Afgán, grúz, iraki menekültek, akiket 2002-ben a debreceni menekülttáborban fényképeztem.
 
 
Mi indított arra, hogy felkeress egy menekülttábort?
 
2001 őszén, az afgán konfliktusok idején Bécsben találkoztam egy háborúellenes civil kampány képeivel. A hírek által én is egyre jobban belehelyezkedtem a háború által generált sorsok, főleg a gyereksorsok kérdésébe. Rájöttem, hogy ez a terület nagyon érzékeny számomra. Az európai uniós csatlakozás aktualitása szintén újabb gondolati csatornákat nyit meg az együttéléssel és a multikulturalizmussal kapcsolatban. Ezek mindennapi kérdésekké váltak, és most felerősödnek nálunk is.
 
ISKI KOCSIS TIBOR: Habeb 2 2004
Olaj, vászon, 71 x 41 cm
 
 
Függetlenül az uniótól, a különböző etnikumok jelenléte régóta jellemző minden nyugati nagyvárosra.
 
Igen, mégis napról napra élesebbé válnak a menekült létet, a kisebbségi kérdéseket, a toleranciát érintő problémák. Az egész jelenséget a gazdaság, a politika és a katonai logika generálja, de az egyén szintjén nincsenek stratégiák az ebből adódó konfliktusok feloldására, arra, hogyan lehet feldolgozni az így megváltozott élethelyzetet.
 
 
Miért csak a gyerekekről készítettél felvételeket?
 
Talán, mert nekem is kisgyermekeim vannak, de azért is, mert a gyerekek azok, akik a legkönnyebben képesek alkalmazkodni, asszimilálódni. Ők egyesíthetik a most még összeegyeztethetetlennek tűnő kultúrák elemeit. Itt nőnek fel, és reméljük, dönthetnek majd arról, hogy hazamennek-e Irakba, Afganisztánba, vagy itt élik le az életüket. Mindenesetre - ha egyelőre szimbolikusan is - már most összekötik a különböző „világokat".
 
 
ISKI KOCSIS TIBOR: Nazir 2 2004
Olaj, vászon, 71 x 41 cm
 
 
A keleti ember viszonya, az emberábrázolás tekintetében is gyökeresen különbözik a nyugatiétól. Hogy fogadtak a terveddel a táborban?
 
Amikor kikristályosodott, hogy mit akarok, a Belügyminisztériumtól kértem engedélyt, hogy fotózhassak a táborban. Sulyok Miklós segítségével egy napig fotóztuk a gyerekeket. Számítottam rá, hogy nem mindenki fog beleegyezni, hogy a gyerekét egy idegen lefényképezze. Elmondtam, hogy ki vagyok és mi a szándékom, és meglepően nyitottak voltak. Talán azért is, mert azzal, hogy elindultak Nyugatra, vállalták, hogy közelednek az itteni világhoz. Persze így is volt olyan, aki nem engedett felvételeket készíteni.
 
 
A portrék kompozíciója objektív, dokumentarista szemléletet tükröz. Olyanok, mint az igazolványképek, vagy a nyilvántartási képek.
 
Elfogadom azt, hogy nyilvántartás. Mivel ez egyben figyelmet, számbavételt is jelent. A ruha, a hajviselet, az arcvonásokmind egy kódrendszert rejtenek, de a képek festésénél elsősorban a gyermek személyiségére koncentrálok.
 
ISKI KOCSIS TIBOR: Taha 2 2004
Olaj, vászon, 71 x 41 cm
 
 
A Liget Galériában Identitás I. címmel már 2003 tavaszán bemutattad a fotókat. A gyerekek portréit most egy az egyben megfestetted, miközben reprodukciókon és utazások során élőben is a reneszánsz portréfestészet emlékeit tanulmányozod. Miért? Hogy viszonyul ez a két műfaj, a sorozat két része egymáshoz?
 
Alapvetően festő vagyok, de fontos, hogy mindig fotó alapján festek. Az a célom, hogy minél hitelesebben képezzem le a látványt. Ez megegyezik a nyugati festészettörténet törekvéseivel, de nem azt az illúziót akarom kelteni, mintha a látvány valóság lenne, hanem azt, mintha fotó lenne. A vizuális befogadást illetően ugyanis mára a fotó lett az alapélményünk. A valóságos látványt agyunk néha önkéntelenül összekeveri a naponta látott számtalan fénykép vizuális információjával. Napjainkban a fotó hitelesebb, mint a valóság. A képeimen ábrázolt gyerekek és a személyes sorsukkal képviselt társadalmi jelenségek, problémák reálissá, közelebbivé válnak a néző számára. Nekem egészen személyes viszonyom alakult ki ezekkel a gyerekekkel a műteremben töltött hónapok során, megszerettem őket.
 
 
Ízig-vérig festészetet művelsz, mégsem esztétikai, hanem konceptuális alapokon.
 
Meggyőződésem, hogy a festészet egyik továbblépési lehetősége, hogy konceptualizálódik. Csak azokkal a jelenségekkel tudok lelkesen foglalkozni a festészetemben, amelyek személyesen érintenek. De ez nem csak egyszemélyes kérdés. Amikor külföldre utazom, gyakran érzem, mennyire jó, hogy tartozom valahova. Ez az érzés rendkívül fontos az egészséges élethez. Idegen közegben az identitás tulajdonsággá válik, és efelett nem lehet átsiklani.

Az „Identitás" című festménysorozat 2004. április 20-tól május 29-ig látható a Deák Erika Galériában.