Ha egy képzőművész tollat ragad, hogy alkotásairól és önmagáról írjon, az a veszély fenyeget, hogy értelmezni kívánja saját munkásságát, vagy elfedni inkább, még homályosabbá tenni a folyamatot és a végeredményt. Rainer nem így ír. Szövegeinek jelentős része épp olyan, mint a rajzai, képei, egyetlen széles gesztus, néha az automatikus írás modorában, néha rebbenő vonal, néha sűrű firkahegy. A témák legtöbbször magáról az alkotásról szólnak, de - mint egy interjúban kifejtette - az alkotást mindig kiegészíteni, telíteni akarta, lett légyen az Klimt, Schiele, vagy Van Gogh műve, a szövegek a Rainer-képek összefirkált (értsd kiegészített) változatai.

 

Rainer radikális ellenalkotónak, polgárpukkasztónak, debatteurnek tartották sokáig. Mára megszelídültek a vélemények. Az alkotó azonban következetes. Nem azért, mert így kell cselekednie (ilyenként vált idollá), hanem mert radikalizmusa nem valami ellen, hanem valamire - a teljesség kiegészítésére, az általa vélt hiány kitöltésére - irányult.

 

 

Példás pontossággal vázolja fel például ujj festményeinek keletkezéstörténetét: „...1973 nyarának egyik vasámapján érett meg az idő. Néhány trükkel koncentráltan dühös és izgatottan elszánt kedélyállapotba hergeltem magam. Kezdődhetett a pofozkodás. Segédem egymás után rakta elém a rajztáblákat. Én céloztam, eleinte csak az egyik, csakhamar mindkét kezemmel, és odacsaptam.... Ami a gesztusok önmagukban való dokumentálását illeti, vagyis, hogy egyetlen ütéssel, tapogatózással, egyetlen mozdulattal teremtsek elő egy képet, nos, az ehhez szükséges koncentráció pillanatnyilag meghaladja az erőmet." (Megérett az idő, 1974)

 

Mégis, nem ezek a leírások, dokumentumok és áldokumentumok teszik izgalmas olvasmánnyá Arnulf Rainer írásait, hanem azok a képek, jelenetek, amelyek egy magát nyíltan kiszolgáltatottnak mutató művész érzékeny-érzéki jelzései. „Az arcok, amelyeket régebben rajzoltam, mind teli voltak lehetetlen ráncokkal, hamis barázdákkal, kitalált hangsúlyokkal. Ezeket hiányoltam a fotókon. Aztán, amikor az arcomra festettem őket, és úgy mentem sétálni, akkor új embernek magam..." (A bennem rejtőzködő emberek, 1975)

 

 

Furcsa művész Arnulf Rainer. Könyvének bemutatóján álmos és fáradt, kissé megtört embernek mutatkozott, olyannak, akit inkább untat, mint érdekel a nyilvánosság. Vonzalma a szokatlan helyzetekhez, a másféleséghez itt ezen a múzeumi könyvbemutatón egy szolid professzor fiatalkori játékának tűnt (mint megjegyezte, nem szereti hallgatni írásait, mert azok fiatalkorának vétségei). A róla készült portréfilmszkeccsben (rendezte Nagy T. Katalin) azonban egészen felvillanyozva nézegette a Fővárosi Ideg- és Elmeklinika egykoron volt ápoltjainak alkotásából rendezett múzeum anyagát. Rámért, a különcöt, a lélek különcségei bizonyosan érdeklik (e múzeumi anyaggal közös bemutatót tervez). Akár Franz Xaver Messerschmidt barokk torzképeit alakítja át, egészíti ki, akár meghökkentő fotókat változtat meg (halottak, Krisztus-arcok), mindegyre azt kutatja elmélyült agresszivitással, miként válhat elevené a holt, támadhat fel a már lepecsételt klasszikus, milyen eszközök segítségével lehet a semmi ürességét kitölteni eleven foltokkal. „A kövületek grafizmusai sok mindenek lehetnek a metaforái, de mindig annak lehetséges formái, amit az eleven élet inspirál." (Kifejtett, kiásott holmi (kövületek), 1993) 

 

 

Hogy mennyire nagyhatású, mennyire korszakos, vagy korszakon túli művész Arnulf Rainer, azt eldönteni nem tisztünk, s különben is, minden avantgárd előbb-utóbb klasszikussá szelídül. Ám Rainer rajzait, képeit nézni, szövegeit olvasni kétségkívül különlegesen érdekes élmény. Elevenséggel tölti el nézőjét, olvasóját, némi gyermeki kedélyt és sok filozófiát csempész a hétköznapokba. És tölti, feltölti a hiányt rendületlenül.