A másik bűvös 30
Örökségvédelem újragondolva
2014 januárjától a műtárgyak védettségét, a műtárgykivitelt és a restitúciót is érintően módosult az örökségvédelmi törvény, majd nagyjából ezzel egy időben került nyilvánosságra a hír, hogy a Magyar Nemzeti Bank 30 milliárd forintot költhet magyar műkincsek visszavásárlására – akár külföldről, akár a magyar múzeumokból, ahol emblematikus, turistacsalogató művek is lehetnek nem megfelelő tulajdonjogi helyzetben. Az összefüggésekről Einspach Gábor kérdezte dr. Buzinkay Pétert, a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ – Műtárgyfelügyeleti Iroda vezetőjét.
Artmagazin: Mi a véleménye a MagyarvNemzeti Bank által elkülönített 30 milliárd forintról? Az eddig megjelent sajtóhírekből a Seuso-kincsek visszavásárlása, múzeumi letétek kivásárlása vagy a külföldre került, restitúció által érintett tárgyak hazahozatala is
körvonalazódhat.
Dr. Buzinkay Péter: Nagyon időszerű volt már ilyen állami pénzügyi keret kialakítása, nagyon fontosnak tartom. A műtárgyforgalomban mindig is volt olyan tárgy, amiről a szakmai vélemény egyértelműen állította: jelentősége okán közgyűjteményben a helye. Azt ugyan tudjuk, hogy az MNB nem közgyűjtemény, de az általa (vissza)vásárolt tárgyak állami tulajdonba kerülnek, és a kutatás, kiállítás, vagyis a tudomány és a közönség számára nyilvánvalóan hosszú távon is hozzáférhetőek lesznek. Műtárgyfelügyeleti munkánk során számos olyan műtárggyal találkozunk, melyeknél ugyanezt látjuk, a köztulajdon lenne az örökségvédelmi érdek. Nemcsak a műtárgykiviteli engedélyezésen bukkan fel nagy ritkán ilyen tárgy, hanem az általunk felügyelt, védetté nyilvánított mintegy 50 ezer műtárgy között is vannak ilyenek. Itt elsősorban a kulturális, eszmei jelentőségen túl külön szempont az elvándorlás veszélye. Egyes műtárgycsoportoknál (pl. külföldi eredetű műalkotásoknál) sajnos a magyar piac nem versenyképes. A hazai műkereskedelem és a magyar műgyűjtők már csak számuk és anyagi lehetőségeik miatt sem képesek a nagy nyugati piacokkal versenyre kelni. Fontos ebből a szempontból, hogy a Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Iroda gyakorolja a védett műtárgyak esetén az állam elővásárlási jogát. Ezt ugyan a hatályos jogszabályok alapján az MNB vásárlásainál nem lehet közvetlenül alkalmazni, de az együttműködés lehetőségeit érdemes lesz kihasználni, illetve a jogszerűség keretein belül továbbgondolni. Mindezek mellett azonban a harmadik feladatkörünkben remélünk nélkülözhetetlen segítséget: a műtárgyrestitúció terén számos esetben csak a pénzügyi háttér megléte esetén lehet sikert elérni. Az esetek egy részében ugyanis a jogi, hatósági eszközök már kevésnek bizonyulnak, vagy éppen a bírói döntés értelmében a visszaszerezni kívánt műtárgyunk fejében a jóhiszemű birtokost kártérítés illeti meg. De számítunk arra is, hogy a jogi, hatósági természetű restitúciós eljárásainkat a most megnyíló pénzügyi lehetőségekkel ötvözve nem egy visszaszerezni kívánt műtárgy esetében az állam (MNB) előnyösebb alkupozícióba is kerül. Röviden úgy is mondhatnánk, bízunk benne, hogy a restitúciós eljárásaink lezárásaként a most megnyíló MNB-keretek révén rendszeresen kerülhet majd fel a pont az i-re.
Mekkora összeget tudtak önök vagy a magyarországi közgyűjtemények az elmúlt években szerzeményezésre fordítani?
A Forster Központ (2012-ig Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) Műtárgyfelügyeleti Iroda hivatali, hatósági feladatokat lát el, saját gyűjteménye nincs. Ugyanakkor védetté nyilvánított műtárgyak esetén gyakorolja az állam elővásárlási jogát. E célra 2000-ben még 20 millió forintot különített el a költségvetés, majd az összeg folyamatosan csökkent, míg a 2007. évre már nem is volt erre előirányzott összeg. Ekkor ugyan még – más forrásból ide átcsoportosítva – megtörtént két Zsolnay kerámiaszobor megvásárlása, de ezt követően egészen a 2013. évig nem volt erre lehetőségünk. A tavalyi évben (majd hárommilliós értéken) egy különleges és
hiánypótló bútorgarnitúrát sikerült e jogcímen megszerezni a keszthelyi kastély berendezése számára. A 2014. évi költségvetésünk
tervezetében – hál’ istennek – ismét szerepel ez a keret, így bízunk benne, hogy adott esetben további állami gyűjtemények szá- mára is élni tudunk majd ezen jogosítványunkkal.
Az új múzeumi törvény bevezeti a nemzeti érdekű nyilvános gyűjtemény fogalmát. Mennyiben érinti ez a magángyűjteményeket, milyen előnyökkel járhat, ha valaki ezt a minősítést kapja?
Az új kategória kialakítását régóta szorgalmaztuk, mert tapasztalatunk szerint az évtizedekkel ezelőtt kialakított múzeumi és védettségi rendszer nem követte a gazdasági, társadalmi változásokat. A korábbi, 1990 előtti gondolkodásban ugyanis a múzeum állami intézményt jelentett, a magángyűjteményeket pedig védetté kellett nyilvánítani, hogy megfelelő felügyelet alatt legyenek. 1990 óta azonban számos, kulturális szempontból is kiemelkedő jelentőségű nem állami gyűjtemény jött létre, illetve került rendszeres nyilvános bemutatásra. Ezek számára azonban a jogi keretek nem voltak adottak: a szigorú feltételeket előíró múzeumi minősítésen nem mentek át, a védettség pedig nem jelentette a nyilvános, múzeumszerű bemutatást. (Arról nem is beszélve, hogy
a korábban a védettséggel járó kedvezmények is eltűntek.) Így az egyházi, alapítványi és magánmúzeumok, sőt utóbb már az önkormányzati gyűjtemények egy része is két szék között a pad alá került: az állam a működésüket, a kulturális életben betöltött szerepüket semmiféle módon nem ismerte el. Az új kategória ezt hivatott pótolni: a nyilvánosan bemutatott gyűjteményekre lett szabva, de a hivatalos múzeumi működéshez előírt kötöttségek nélkül. (Nincs előírt szakalkalmazott, heti többnapos nyitvatartási idő, szabványos leltárkönyv és éves jelentéstételi kötelezettség, sőt szakfelügyeleti ellenőrzés sem terheli.) Előnye lehet, hogy bármilyen állami, önkormányzati forrás igénybevételénél fel tud mutatni egy hivatalos igazolást, hogy itt nem(csak) egy megszállott ember talán kétes értékű hobbijáról van szó, hanem kulturális értékteremtésről, melyet közpénzekből is támogatni lehet. A jogalkotási folyamatban egyetértés volt abban is, hogy javasoljuk az NKA-s kereteknél is e célra pénzeket elkülöníteni, akár a korábbi közgyűjteményi keretek megosztásával is, hiszen várhatóan az új kategóriába kerülő gyűjtemények egy része a korábbi muzeális intézményi működési engedély elvesztését követően kerül majd át ide.
Változtak a kivitellel kapcsolatos szabályok is. Mi indokolta az értékhatárok bevezetését és mi volt az oka az 50 éves küszöb megmaradásának?
Az értékküszöbök bevezetését is régóta szorgalmaztuk, mert nyilvánvaló volt, hogy a régi „mindent engedélyeztetni” rendszert fenntartani nem lehet, de értelme sincs. Teljességgel életszerűtlen volt egy 2000 forintos, 80–100 éves grafikai lapnál vagy akár egy ilyen korú és értékű szenes vasalónál elvárni, hogy a tulajdonosa ha az országból ki akarja vinni, az eljárási díjjal és utánjárással együtt többszörösét fizesse ki a tárgy értékének. Ráadásul mindezt úgy, hogy az ilyen tárgyak esetében a kulturális jelentőséget még csak feltételezni is alig lehet, a védetté nyilvánítás szóba se jöhet. Az 1990-es rendszerváltás óta egyre nyitottabb, majd az EU-csatlakozással eltűnt határokon már az ellenőrzés is inkább csak esetlegessé vált. A műtárgykiviteli engedélyezési eljárás elmúlt éveit számba véve egyértelművé vált az is, hogy a minden 50 évnél régebbi műalkotásra és régiségre vonatkozó kiviteliengedélykötelességen egyszerűen túllépett az idő: nem tart(at)ható be, de értelmét sem látjuk, a „kiemelkedő jelentőségű és pótolhatatlan” kulturális javak a kiviteli engedélyezésen csak kivételesen bukkannak fel, évente engedéllyel kivitt több ezer műtárgy között talán egy vagy két esetben. Ugyanakkor a vámszervekkel kialakított együttműködésünk során azt is meg kellett tapasztaljuk, hogy a kiviteli ellenőrzésen lebukottak (külföldi turisták) nagy része csupán azért nem kért engedélyt, mert az benne fel sem merült, hogy ilyen alacsony értékű tárgyakkal bármi kötelezettsége adódna. Az új értékküszöbökhöz a mintát – nem titkoljuk – az EU-szabályozás adta: a 15 kategória műfaji, tartalmi meghatározása onnan ered, de az értékküszöböket – javaslatunkra – lényegesen alacsonyabban húzta meg a jogalkotó. Ez bizonyosan nem magas küszöb, magunk is inkább óvatosnak neveznénk. A későbbi tapasztalatok alapján természetesen, ha indokoltsága bebizonyosodik, nyilván lesz majd lehetőség a törvényben ezt módosítani és a küszöböket megemelni. (Az EU-szabályozásban megadott értékek módosítása is rendszeresen téma
a brüsszeli bizottsági üléseken.)
Mi a véleménye a hazai műtárgypiac elmúlt évéről? Milyen tendenciák figyelhetők meg?
A műkereskedelmet mi kívülről látjuk, így más a szemszögünk, más az érdekeltségünk. A piaci szereplők által is hangoztatott élénkülés jeleit örömmel láttuk mi is, ugyanakkor – a kiviteli engedélyezés számainak növekedése – nem feltétlenül örömteli, számunkra inkább még mindig a hazai vásárlóerő hiányát mutatja. A 2008 előtti évekhez képest továbbra is azt látjuk, hogy kevesebb védett tárgy kerül árverésre, ami nyilvánvaló jele annak is, hogy a piac még továbbra sem érte el a 2008 előtti szinteket. Ugyanakkor egyre erőteljesebben érzékeljük a nyomást, hogy a külföldön lényegesen magasabb árakon értékesíthető egyetemes képzőművészeti alkotások tulajdonosai a védettségben ellenérdekeltek. A tavalyi évben két bírósági döntésig is eljutott ilyen ügyünk volt, és mindkét esetben a bíró – elsősorban a szakértői vélemények megalapozottságát hiányolva – új eljárásra utasított. Ugyanezt a folyamatot látjuk az egyik nagy múltú bécsi aukciósház magyarországi térnyerésében is: a régi külföldi mesterek alkotásait folyamatosan szívják el a magyar piacról.