Sejthető, hogy egy művészettel foglalkozó periodika befogadójának vannak – akár tudat alatti – elvárásai, amikor belefog egy műkritika elolvasásába: a cikk kínáljon fel például egy vagy több értelmezési lehetőséget, vágjon rendet a látszólag kusza jelenségek között. Mit tegyen azonban a szerző, ha a bemutatandó kiállítás olyan heterogén műfajokat ölel fel, mint (ahogy ez a sajtóanyagban olvasható) az installáció, a szobor, „a wunderkammer, a sorozat, az enteriőr, a szemléltető ábra, a modell, az életkép, a dioráma, vagy ezek illusztrációi és dokumentációi”, nem beszélve a „tárgyak és szereplők” sokszínűségéről?

Bár lehetséges, hogy nem az interpretátorban van a hiba: hisz ha – mint azt a székesfehérvári kiállítás címe is mutatja – a világ a feje tetejére állt, ha a rend helyett a kiismerhetetlen folyamatok mátrixa, a káosz uralkodik, akkor a rendteremtés szándéka eleve kudarcra van ítélve.

Maga az alkotó is ellene megy struktúraképző elvárásainknak. Művészetének lényege az abszurd, a groteszk, s munkáinak többségét látva a befogadó kénytelen megtapasztalni azt a frusztráló állapotot, amikor a közhelyekre támaszkodó logika megbicsaklik. Amit cserébe kap, az a humor, az önfeledt nevetés és az a lehetőség, hogy ettől kezdve más fénytörésben tekinthet a valóságra. Bár a zavarkeltés szemlátomást Gerhes egyik célja lehet, mégis korábbi kiállításaiban az egyes sorozatok jóval összetartóbbnak tűntek. Nem csak az 1997-ben készült e és é volt ilyen – melyben az említett betűket nevükben viselő képzőművészek pózoltak különféle jelek társaságában, vagy a 2000-es Second hand, ahol maga a művész bújt egy-egy valóságos vagy fikciós férfitípusra jellemző ruházatba. Vagy idesorolhatók a Grätzer József SICC című munkájának képrejtvényei által ihletett, 2001–2002-ben készült fotóművek (köztük a LuMu gyűjteményét gazdagító T megtalálása) és akár a 2004-es Letakart harcosok (amely ma a MNG Jelenkori gyűjteményének tulajdona). Úgy tűnik azonban, hogy a Székesfehérváron kiállított anyag egységessége nem feltétlenül a művész szándéka szerint forgácsolódik kisebb morzsákra, hanem talán mert az „új kutatási eredmények” bemutatása mellett tovább él a 2008-as sorozat (Sok természet) képi világa, megspékelve kihagyhatatlannak ítélt, öncélú, bár szórakoztató gegekkel (ilyen például az a videó, melyen műhóesésben egy apró kutyamodell forog megállás nélkül).    

Transzmutáció

Amikor Carl von Linné 1735-ban megalkotta Systema Naturae című munkáját, valójában ugyanarra a jelenségre válaszolt, mint a francia enciklopédisták: a robbanásszerűen táguló világ egyre több információt, adatot és ismeretet hozott felszínre, melyeket – már csak az átláthatóság és rendszerezés iránti igény miatt is – hierarchizált kategóriákba, egymással összefüggő rendszerekbe kellett rendezni. A lelkesedés, hogy az értelem diadalmaskodhat a hit felett, hogy a csekély tudású ember a saját eszközeivel birtokolhatja a világot a mai napig meghatározza az emberi gondolkodást – csakhogy a természet sokszor fityiszt mutat az efféle elképzeléseknek. A gombákat például korábban a növények közé sorolták, de ma már tudjuk, hogy sejtfelépítésük és anyagcseréjük miatt közelebb állnak egyes állatokhoz (például a galléros ostorosokhoz), és külön rendszertani osztályt alkotnak. S mivel az emberiség maga is az állati létből lépett egyet előre a fejlődésben, miért ne lehetne elképzelni a gombák ilyesfajta evolúcióját? Gerhes kicsiny porcelánszobrán (Megérteni egy kis életet) egy antropomorfizált gombát láthatunk, amely éppen a nadrágját tolja le. A transzmutálódott kalapos lény szemlátomást a beleit kívánja kiüríteni, miközben formás fenekét fordítja a néző felé. Mesebeli figurának túl vulgáris, de szépen demonstrálja a biológiai folyamatok felsőbbrendűségét az értelem felett. Vagy vegyük a legendás óriási emberszabásút, a Himaláján kóborló jetit – egyik példányának óriási skalpját egy nepáli kolostorban őrzik, s létezését bizonyítja, hogy lábnyomait évente fedezik fel lelkes „kutatók” –, nos, ez a havasi főemlős is felbukkan a művész egyik fényképén. A múzeumi kötéllel körbekerített hegyi lény (aki figyelmesen megvizsgálva punnyadt szőrmebundának tűnik) rezignáltan várja a csodára éhes közönséget – azokat az élénk fantáziájú fajtársakat, akik áhítatosan képesek elidőzni például egy-egy vértanú szent gyermekkori koponyája felett. A kiállításon még egy emberré változott tárgy is látható: a tárlat arcát adó, a térben „lebegő” óriási fekete gömbfej (Bolond világ). A felületen felismerhetőek bolygónk földrészei, az antropomorf hatást pedig az elnagyolt arcvonások, a kalap és a hatalmas pipa biztosítja. A kissé didaktikus megoldást árnyalhatja, hogy a fej kísértetiesen emlékeztet a Totó-emberkére (vagy egy képrejtvényre), s ily módon értelmezhetjük a Földdel szerencsejátékos módjára kísérletező emberiség karikatúrájaként is. 

Kulturális relativizmus

Gerhes újabb munkái egy kurrens témával, a „kollektív megismerés és tudás alakulásának reprezentációs formáival”, a rendszerváltás utáni jelenségekkel és kulturális relativizmussal foglalkoznak. Ezekhez a művekhez az alkotó magyarázó feliratokat helyezett el, feltárva keletkezésük okát. Két fekete-fehér-szürke sávos zászló – Gerhes intenciója szerint – a romániai forradalom nyomán megváltozott nemzeti lobogóra utal, amely így hasonlatossá vált Csád zászlajához. Azonkívül, hogy a nemzeti önazonosság szimbólumának megváltoztatását az utóbbi húsz évben számos érdekes munka tárgyalta, sőt több országnak van legfeljebb a sávozás mikéntjében eltérő zászlója, különösebb nehézség nélkül hozhatunk fel más megtörtént abszurd eseményeket – gondoljunk csak az újonnan létrejött szlovák államra, amely első nekifutásra a pár száz kilométerre található Szlovénia rövidített országjelét választotta sajátjának. Hasonlóan elnagyolt ötletnek tűnik az indonéz lakáskultúra egzotikus fekete szobrainak fehérre festése is, hiszen a tárgyak nem autentikus alkotások, hanem már eleve „kulturális” fogyasztásra szánt giccsek. Az ősmagyar kultusz és a keresztény hit káros összefonódását kárhoztató 2009-es püspöki körlevél ihlette a Nimród-oltár című fotómunkát. A (már egyes korábbi Gerhes-művekben is együtt szereplő) kereszt és agancs mellé mécsesek, lámpaburák, dobókockák és művirágok kerültek egyfajta „szent” összevisszaságban. A népi hagyományban még a múlt században is kimutatható volt az ágas-bogas szarván ezer misegyertyát viselő patás állat képe, a csodaszarvas. Ez némileg érhető, hisz a magyarság mitikus ősét üldöző két testvér apját, Ménrótot már a XIII. században Kézai Simon azonosította a bibliai Nimróddal, a bábeli torony feltételezett építőjével és a hatalmas vadásszal. A pszeudó-oltárt azonban sajnos felülírja a mai magyar valóság: a villámhárítós nemezkalapban fokosra akasztott nejlonszatyorral, nyakukban kereszttel metrón közlekedő honfitársaink vagy az Ősmagyar Táltos Egyház által felállított fakereszt a Föld szívcsakrájának (nem mellesleg Attila hun király birodalmának) közepén, Dobogókőn.

Valóság és fikció

A változó kulturális rendszerek, eszmék, nemzeti önazonosságok és szimbólumok világába „kiránduló” Gerhes igazi erőssége azonban a fotónak mint médiumnak, a cím és a kép kapcsolatának és az ezekhez kapcsolt elvárásoknak a felülírása. Tóth Attila vagyok olvasható egy férfi portréja alatt, a kis asztalkán heverő könyvnél pedig: Könyv, amibe belekerültem. Ki biztosít azonban bennünket arról, hogy a valóság egy részének leképezése megfelel a valóságnak – már amennyiben van ilyen? Megismerhető, rendszerezhető-e a valóság – vagy épp olyan, mint a kiköltözéskor ottfelejtett tárgyak kusza halmaza (Az értelem esélye)? S ha van az életben magasabb rangú rendszer, mégis miért oly Érthetetlen az élet, mint a fejre állított koponya? Az az élet legnagyobb hibája, hogy meghalunk. Error, elsötétül a monitor – de a végső kikapcsolás előtt előkúszik egy valóságon túli, gyönyörű és megrázó fotó: Apám lába – rekonstrukció.       

Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, Országzászló tér. Nyitva: március 15-ig