Hamar munka sosem jó? – Az Aba-Novák-vállalkozás margójára

Markója Csilla

Képzőművészeti könyvkiadásunk a derűs látszat ellenére valójában siralmas állapotban van. Vegyünk egy példát: a világban mostanság mindenütt Goyát ünnepelték. Idén van halálának 180. évfordulója, Madridban művészete árnyasabb, Bécsben és Berlinben derűsebb oldalának szenteltek komoly katalógusokkal megtámogatott kiállítást. Míg Európában sorra jelennek meg a Goyával foglalkozó könyvek, hazánkban csak a Szépművészeti spanyol tárgyú kiállítása és egy művészeti folyóirat különszámai hívhatták fel rá a figyelmet.

 

Esztergomban rendezett grafikai kiállítását a médiaérdeklődés teljes hiánya övezi. (Én is szinte véletlenül tévedtem oda: az üresen kongó termekben ízlésesen elrendezett, bambergi magánygyűjteményből származó lapjainak amúgy is elég rejtélyes és igazából magyarázatot igénylő címeit néhány esetben túlságosan szó szerint sikerült lefordítani, pedig Goya maga is kommentálta ezeket a műveit, így a címek többértelműségéről első kézből értesülünk. De Goya kommentárjai magyar nyelven nem hozzáférhetők, de miért is lennének, amikor a grafikai sorozatai sincsenek kiadva, sőt jelen pillanatban egyáltalában nincs a magyar piacon egyetlen Goyával érdemben foglalkozó könyv sem, leszámítva a Taschen inkább csak vizuálisan értékelhető Goya-kismonográfiáját.)

Vajon miért nem látnak fantáziát a kiadók Werner Hofmann 2003-ban több nyelven megjelentetett Goya-könyvének lefordításában, amikor ez a mű mintapéldája az egyszerre tudományos igényű és a nagyközönség számára is fogyasztható művészmonográfiának? Vagy miért nem adta ki senki Robert Hughes Goya-bestsellerét, amely a Spektrum televízión filmformátumban is már nézők tömegét hódította meg? Az elmúlt két hónapban egy internetes gyorslista tanúsága szerint tucatnál több művészettel kapcsolatos könyv jelent meg Magyarországon. Ezekből én egyet nem vennék meg magamnak. Akkor tulajdonképpen kinek és mit állít elő ma a magyar művészeti könyvipar?

A könyvpiacot momentán az igénytelen szövegű, sok esetben trehányul fordított és szerkesztett licencek uralják. A művészeti témájú könyvkiadást lényegében a Corvina, a Kossuth és a Vince kiadók fémjelzik, az oly ígéretesen induló Enciklopédia kiadó sajnos kiszállt a versenyből. Mióta megélénkült a műkereskedelem, igény mutatkozik a piacon magyar művészmonográfiákra: szomorú, de ez csak festészetet jelent. Erre a piaci igényre két sorozat született válaszképpen: a Corvina Magyar mesterek és a Kossuth Híres magyar festők sorozata. Ezek egyike sem nevezhető még csak kismonográfiának sem. A Kossuth és az MNG által közösen jegyzett könyvekre nem sok szót érdemes vesztegetni, a kiadó hozzáállását világosan jelzi, hogy az internetes áruházukban a Ferenczy- vagy a Lotz-albumok mellett nincs feltüntetve a szerző neve, még a részletes könyvleírásnál sem. Pedig a szerzők – feltehetően egy ráfordítás-minimalizálási terv részeként – a Magyar Nemzeti Galéria dolgozói közül kerülnek ki, amiképpen a képanyag is főként onnét származik – ami persze eleve jelentősen lecsökkenti a mozgásteret.

Ezt vélhetőleg a „legkisebb befektetés mellett legnagyobb haszon” nem túl rokonszenves üzleti elvének köszönhetjük. (Talán az igénytelen külső és a reménytelenül szűkre szabott lehetőségek okozzák, hogy még az MNG emígy soron kívüli lehetőséghez juttatott munkatársai sem tolonganak azért, hogy részt vehessenek ebben a vállakozásban, legalábbis erre utal, hogy van szerző, aki három albumot is jegyez.) Sajnos a Corvina kétszer ennyiért sem nyújt sokkal többet. A kábé nyolcoldalas bevezető még kismonográfiának sem elég, a vizuális megjelenítés, a tördelés nem túl igényes, a szerzők listáján a könyveket már a rendszerváltás előtt is ontó háziszerzőn kívül minden rendű és rangú auktor előfordul: a nevek olvastán szerkesztői koncepcióra nem lehet következtetni.

A mélyrepülés, amelyet ez a sorozat is jelez, nem a rendszerváltás után kezdődött, hanem a szakképzett és felelősségteljes tanácsadók és szerkesztők, Zádor Anna és Dercsényi Dezső, Körner Éva, Nagy Ildikó és általában a művészettörténészek eltűnésével a könyvszakmából. Mintha senki nem maradt volna, akinek az igényes művészeti könyvkiadás ambíciója, valódi célja volna: szűk látókörű tudományellenesség és a totális hozzá nem értés uralja a terepet. Ez a tudományellenesség szintén nem új keletű, kezdődött a lábjegyzet-fóbiával, folytatódott a lektorok száműzésével, majd az olvasószerkesztők és végül a korrektorok mellőzésében tetőzött. Magam is foglalkozom könyv- és folyóirat-kiadással, így pontosan tudom, hogy a piaci viszonyok és szabályzók mily kevéssé kedveznek manapság a minőségi munkának.

De hogy ezen a kicsi magyar piacon is lehet közel ugyanannyiért jót is csinálni, azt éppen recenzióm tárgya, a Molnos Péter és a Népszabadság Kiadó által jegyzett Aba-Novák-kismonográfia bizonyítja. Csakis a kiadók felelőssége, hogy a 4-5000 forintos lélektani határ felett is vásárlóképes, meghatározott méretű művészetbarát célközönség számára ezért a pénzért mit nyújtanak. Ez a réteg ugyanis jobb híján mindent megvesz, ami szép, színes, középvastag és a megismerni (birtokolni stb.) vágyott festő neve áll rajta. A kiadókon múlik, hogy ezért a pénzért a minél nagyobb profit reményében egy pár oldalas bevezetővel ellátott életrajzot vagy egy akár tudományos igényű monográfiát adnak át az olvasónak. Akkora az igény művészmonográfiára, hogy ha nincs más, a célközönség bármiféle albumot vagy könyvnek látszó tárgyat megvesz.

Egy olyan könyvpiacon, mint az osztrák, Kokoschkáról, Schieléről, Klimtről a pár lapos ismertetőtől a vaskos monográfiáig bármilyen méretű kiadványt megtalálunk. De ez csak a nemzetközi sztárokra vonatkozik, az igénytelenebb szuvenír-füzetek célközönsége nyilván az emlékeket gyűjtő turista, nem a honi közönség. Ha viszont a bécsi műkereskedők által preferált osztrák művészetet nézzük, pár lapos albumkákkal nemigen találkozunk. Schindlerről, Tina Blauról, Mollról vagy Amerlingről tudományos igényű monográfiák vannak forgalomban, nagy, színes, drága könyvek, melyeket sok esetben a kereskedők adnak ki vagy támogatnak. Nálunk ugyanaz a farizeus és mohó szellem lengi át a könyvkiadást, mint ami a kereskedelmi tévécsatornákat jellemzi. Azzal a felkiáltással, hogy ez kell a népnek, olcsón előállítható vizuális bóvlit szállítanak a pénzünkért, olyat, amit csak kínunkban, jobb híján nézünk. Nem a tévécsatornák és könyvek közönsége az igénytelen, hanem azokkal van a baj, akik nem hajlandók minőségi tartalmakat előállítani, meg azokkal, akik megnehezítik, vagy legalábbis nem könnyítik meg ezen tartalmak előállítását.

Aba-Novák Vilmos műtermében, 1930-as évek eleje
Aba-Novák Vilmos műtermében, 1930-as évek eleje

A Vince kiadónak volt egy jó kezdeményezése: a Taschen licence alapján egy magyar Taschen-sorozatot képzeltek el magyar művészekről, de ugyanabban a csinos köntösben. Az ötlet kiváló, de a megvalósítás sajnos elmaradt. Tetszik vagy nem, tudomásul kell venni, hogy egy ilyen vállalkozás tőkeigényes, és szükség van hozzá a fentebb említett hozzáértésen kívül fotósra és adminisztrátorra, aki a képek és jogaik megszerzésében segíti a jó esetben művészettörténész szerzőt. Ez ugyanis, félreértés ne essék, nem a szerző dolga. Nyilván úgyis mindenki mindent megtesz a siker érdekében. A lábjegyzet pedig nem valami cifra, közönségriasztó sallang, hanem annak az alapfeltétele, hogy a könyv részt vehessen bármilyen (nem csupán tudományos!) diskurzusban. Nem hiszek abban, hogy éppen a művészmonográfiák területén olyannyira szét kellene választani a tudományost a közönségbaráttól. Épp a műgyűjtés miatt is e tárgyban az érdeklődés közös és alapos. Nem hinném, hogy bármely vásárló, akinek amúgy van 10 000 forintja egy albumra, azért tenné azt vissza a polcra, mert meglát benne egy jegyzetet. A lábjegyzet az ellenőrizhetőség és a továbbgondolhatóság, egyáltalán, a kutathatóság alapfeltétele. Az az információ, amelynek nincs a forrása feltüntetve, nem információ, hanem ex cathedra kijelentés, amelyet vagy elhiszünk, vagy nem. Lehet lopott gondolat éppúgy, mint felelőtlen állítás. Az egésznek nincs sok értelme, ha egy másik ember nem kapcsolódhat hozzá semmilyen módon, nem vitathatja, nem járhat utána, nem egészítheti ki. A lábjegyzet elhagyása szerintem egyet jelent az olvasó semmibevételével. (Persze a korrekt hivatkozás nemcsak a grafikusokat megőrjítő futó lábjegyzet formájában képzelhető el, a diszkrét vizuális közlésre számtalan mód van.)

Az is nyilvánvaló, hogy egy 900 oldalas tudományos szakmonográfia nem feltétlenül közönségbarát. De nálunk ilyenek már nem is nagyon születnek. Mert hogyan is születhetnének: a szakma egyetlen tudományos kiadói fóruma, az Akadémiai Kiadó mióta külföldi tulajdonoshoz került, már nem látja el kielégítő módon feladatát. A fentebb említett profi kiadókon kívül ilyen luxusra, úgy tűnik, senkinek nincs pénze, a hébe-hóba megjelenő komolyabb kiadványokat presztízsből vállalja be egy intézmény vagy magánszemély. Így például az MNG presztízsét erősíti Buzási Enikő Mányoki-monográfiája, és az Enciklopédia kiadó elkötelezett hozzáállásának volt köszönhető Jávor Anna Kracker-monográfiája. Nyilván egyik vállalkozás sem hajtott túl nagy anyagi hasznot, de ilyen könyvek nem is születnek túl sűrűn ahhoz, hogy ne kellene és lehetne őket akár áldozathozatal árán is megbecsülni.

A műkereskedelmi és a tudományos szféra együttműködése az eltérő érdekek miatt a világon sehol sem zökkenőmentes. De máshol nem is magától értetődő, hogy egy aukciósház vezetőjének a szokásos műkereskedői machinációkon túlmutató kultúrpolitikai és ahogy ő maga megfogalmazta, kánonrevíziós elképzelései legyenek. Magyarországon mindig minden másképp van, gondolhattuk a rendszerváltozás utáni években, amikor művészettörténész végzettségű műkereskedők nagy ambíciókkal léptek be a piacra. Hirtelen megjelent egy nagy és a művészet dolgai iránt elkötelezett tőke, mely úgy tűnt, a tudományos problémák iránt sem érzéketlen. Az első néhány szezon aukciós katalógusai szinte euforikus bizonyítékai voltak a hirtelen kitörő együttműködésnek, több tucat művészettörténész vetette rá magát a lehetőségre, igényes képelemzések születtek, mindenki örült és úgy tűnt, mindenki jól jár. Lapszerkesztők reménykedtek abban, hogy az NKA által különben szürreális módon elvárt önrészeket sikerülhet a jövőben előteremteni, tudósok álmodtak arról, hogy évtizedes kutatómunkájuk gyümölcsét végre méltó módon tálalhatják, múzeumi szakemberek reménykedtek akadálytalanabb műtárgymozgatásban. Sokan remélték, hogy megbízást, vagyis lehetőséget kapnak könyvírásra.

Az első időkben úgy tűnt, hogy a tudományosan és vizuálisan egyaránt igényes művészmonográfia közös érdek. Egyes galériák, például a Missionart, magukénak éreztek ügyeket, például Nagybányáét: ők azon kivételek közé tartoznak, akikre ma is lehet számítani. Mások, például Virág Juditék, Gergely Mariann Kádár-monográfiájával új, példamutató sorozatot indítottak útnak és nehezen hozzáférhető műkincseket tettek közzé kiállítás és könyv formájában egyaránt A legígéretesebb mecénásnak és partnernek a magyar művészet egészéről határozott víziókkal rendelkező Kieselbach Tamás tűnt. Két hatalmas kötete koncepciózus és pompázatos bemutatása ezeknek a vízióknak, óriás műtárgyanyag gondolatilag és vizuálisan egyaránt igényes elrendezésben, melynek közzétételével mindannyian felbecsülhetetlen értékű ismerethez jutottunk.

A valószínűleg veszteséges, de annál nagyobb presztízsű vállalkozást jó néhány szép és fontos kiállítás és kötet követte. Mindezek alapján joggal lehetett reménykedni az együttműködésben. (Egyébként ugyanez a jelenség érhető tetten a múzeumi szféra egyes elemeinek menedzselése esetében. A megakiállítások hatalmas nézőszámot vonzottak, de talán nem véletlen, hogy az MTA Művészettörténeti Bizottsága inkább a többéves, komoly tudományos előkészületeket igénylő tárlatokat díjazta az Év Kiállítása kategóriában. A jelzés nem annyira a rendezőknek, mint a tendenciának szólhatott: a minőségi országimázst és a múzeumok új, különben kívánatosan közönségbarát tálalását paraszthajszál választja el a gyorséttermi brand-menütől. A helyzet sajnos nem az, aminek a felek beállítani igyekeznek és aminek eleinte látszott: a konfliktus nem, vagy nem csupán a konzervatív, akadémikus művészettörténész-szakma és a friss szellemű, praktikusan gondolkodó, rugalmas és nyitott újítók között áll fenn. Igen nagy a résztvevők felelőssége, hogy megtalálják-e végül a megfelelő arányokat és kommunikációs csatornákat a tudomány és a menedzsment, a szakma és az üzleti szempontok között.)

Ha tehát az előbb a könyvkiadás mai állapota felől nézve Molnos Aba-Novák-könyvét a Corvina-albumok típusa elé helyezve, mint követendő, pozitív példát mutattam be, a remélt tudományos monográfia-kiadások szemszögéből nézve ugyanezt, nem mentes a kompromisszumoktól. Molnos Péter, a kiemelkedő tehetségű fiatal művészettörténész munkája – köztes pozíciója folytán (a műkereskedelem környékén tevékenykedik) – pont az ütközőzónába került. Műve, a könyv és a kiállítás, noha minden dicséretet megérdemel, mégis állatorvosi lójává vált egy olyan problémának, amit ideje lenne talán megbeszélni.

A hiányzó kérdések. Molnos Aba-Novák könyvéről és a MODEM kiállításáról
Állítólag Németh László nevezte egyszer a kisregények divatján gúnyolódva a szerinte megúszós könyveket „gyorsregényeknek”. Molnos Batthyány- és Aba-Novák-kismonográfiája között alig egy év telt el. Van, akinek ennyi információ már elég is ahhoz, hogy leírja a szerzőt, azzal a felkiáltással, hogy még Lázár Béla sem írt meg évente egy magyar művészmonográfiát. Mások a Batthyány név hallatán tették be az ajtót, a szakma avantgárd kánonokon felnőtt része hallani sem akar a műkereskedők által divatba hozott nevekről. (Pedig a dolog messze nem ilyen egyszerű. Batthyányt már az aukciós boom előtt felfedezte a Studio 1900 Galéria, nem mint elsővonalbeli értéket, de mint olyat, aki más, kevésbé emlegetett nevekkel együtt azért színesíti a korszak palettáját, és meggyőző kiállítást is rendezett művei szerepeltetésével Talányok címmel.)

Molnos Batthyány-albumának szinte egésze alapkutatásnak nevezhető, teli izgalmasabbnál izgalmasabb kordokumentumokkal, amiket Molnos tett első ízben közzé. Könyvei – mind a Batthyány, mind az Aba-Novák – terjedelemben a Corvina-albumok és a nagymonográfiák közé esnek, kismonográfiának nevezhetnénk őket, de mondjuk a Taschen sorozatát messze felülmúlják mind alapkutatások, mind küllem terén. Ami miatt itt „gyorsmonográfia”-ként szerepelnek az az, hogy esetükben a szerző műkereskedelemben szerzett – nem lebecsülendő – tapasztalatain és ismeretein túl néhány hónapos-egy éves intenzív kutatómunkárol beszélhetünk (hogy ez sok-e vagy kevés, nagyban függ attól, mit is várunk valójában ezektől a könyvektől). Maga a szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy ezek nagyközönségnek szóló, kedvcsináló művek, amiket nem fair tudományos monográfiához hasonlítani.

Molnos célja az volt, hogy a tárgyalt művészeket és műveiket emberközelbe hozza, ahogy ő maga mondta, „érzelmi viszonyt” szeretett volna gerjeszteni a művek és a szemlélők között, és közérthető, olvasmányos módon szeretett volna ismereteket közölni. Ezeket a célokat a szerző nem csupán elérte, de túl is teljesítette. Az Aba-Novák-könyvben van alapkutatás és minden eddiginél több művet tartalmazó oeuvre-jegyzék, és az életrajzot példaadó módon kis keretekben források egészítik ki. Egy kollégám „érzelemteli Saur-szócikknek” nevezte, emígy utalva az életrajzok tárgyilagosságára és megbízhatóságára, az értékelés hiányára, ugyanakkor a szerző azon vágyára, hogy a művészt megszerettesse az olvasókkal. Aba-Novák esetében ez a vágy egybeesett a leszármazottak érthető rehabilitációs szándékaival. Amely így abba a nagy áramlatba illeszkedik, ami a Horthy-éra újraértékelését tűzte ki célul, az esetek nagy részében azonnal átesve a ló másik oldalára.

Gerevich Tibor III. Béla udvaroncai között (Részlet Aba-Novák párizsi világkiállításra készült pannójáról)
Gerevich Tibor III. Béla udvaroncai között (Részlet Aba-Novák párizsi világkiállításra készült pannójáról)

Molnos finoman egyensúlyoz: nem ítélkezik, de nem is hallgat el semmit. A művész mögé felskicceli a római iskolát éppúgy, mint a nagy hatalmú művészetpolitikus, Gerevich Tibor alakját, az állami és egyházi murális megbízások történetét szervesen együtt tárgyalva a táblaképfestészettel. Mégis, az embernek az az érzése, hogy ez a magától értetődőség valamiképpen az Aba-Novák-probléma sterilizálása. Egyfelől a depolitizálás szándéka paradox módon az egyoldalú politikai újrahasznosítás malmára hajtja a vizet, másfelől a hatalomhoz való viszony árnyaltabb megközelítése éppenséggel a művek elemzésére hathatna megtermékenyítően. Ha P. Szücs Julianna a római iskoláról írott alapvető könyve esetében a háttér kidolgozása némiképp mintha a figurák és művek rovására történt volna, Molnosnál éppen fordított a helyzet. Aba-Novák olyan erőteljes, életteli, plasztikus figuraként lép elénk, aki mögül mintha hiányozna a valódi háttér a hazai és a nemzetközi kontextussal, a vonzások és választások, a függőségek és kényszerűségek hálózatával.

Bármennyire tárgyilagos az életrajz, Molnos könyve mégsem lexikonszócikk. Nála a függőség helyett az autonómiára, a narratív, elbeszélő jellegről (és emígy részben a hatalom reprezentációjához kötődő) ikonográfiáról a festői értékekre került a hangsúly. Ez a koncepcióváltás indokolható és érthető, még akkor is, ha nehéz elkülöníteni az üzleti érdekektől. És épp itt van a probléma gyökere, ugyanis bármennyire pazar kiállítású is ez az album, bármennyire zseniális munkát végzett is Fákó Árpád a megjelenítés terén, bármennyire dicséretes és követendő is a könyv felépítése, terjedelmi és üzletpolitikai okokból ez a könyv sem lett, mert sajnos nem is lehetett fóruma a koncepcióváltás igazi, tudományos igényű megindoklásának.

A problémafelvetések hiánya így olyan igénybejelentéssé teszi Molnos könyvét, melyet ugyanakkor elég nehéz megvitatni az érvek és a bővebb tényanyag híján. Pedig jogos és érdemi kérdés lehetne, hogy miért esik Aba-Novák néhány Horthy-ábrázolása szigorúbb megítélés alá, mint Bernáth és Szőnyi az ötvenes években kifejtett munkássága? Miért nagyobb a mai napig a Gresham ázsiója, mint a római iskolásoké? Egyáltalán, római iskolásnak tekinthető-e Aba-Novák, aki talán a legkevésbé szervilis az ösztöndíjasok között? Hogyan alakult viszonya az irányzatot menedzselő professzorhoz, Gerevichhez? Ahhoz a Gerevichhez, aki kortársai között római nőügyeiről, Mussolini szeretőjéhez, Sarfatti asszonyhoz fűződő intim viszonyáról éppúgy elhíresült, mint az egyházművészet megújítása terén tett egyidejű erőfeszítéseiről? Gogolák Lajos a hagyatékában maradt emlékiratában nem kevés gúnnyal úgy emlékezik meg Genthon István a római Collegium Hungaricum élére történő kinevezéséről, mint ami teljes egészében Gerevich kényúri kedvétől függött:

„Genthon Istvánt Gerevich Tibor protekciójára kinevezték a római Collegium Hungaricum igazgatójának, a baromi hülye kispolgár Koltay-Kastner Jenő kiebrudalása után. Koltay körbejárt Bpesten és hivatalos körökben folyton beszélt Gerevich Tibornak a Coll. Hungaricum magyar női ösztöndíjasait érintő praktikái és kürett-ügyei részleteiről, azután arról is, hogy a luxuriózus tanári-igazgatói lakás szalonasztalai fiókjában nemcsak kártyát, hanem elszáradt prezervativumokat is találtak, vagy hogy Gerevich Tibor a pápává lett Cecchi kardinális márványfürdőkádjában »mosca-t« játszott (a játék leírása sajnos nem tűr nyomdafestéket – M. Cs.). Mindezt Gerevich Tibor az ő jelentős pápai, fasiszta és magyar királyi kapcsolataival mégsem tűrhette, Koltay-Kastner Jenő eltávolíttatott és Pécsett lett tanár. Genthon Istvánnak pedig meghagyta Gerevich, aki közismerten teljesen amorális életművész volt, hogy hagyjon fel most már léha életével és zsidó kapcsolataival, nősüljön meg és legyen végre rendes ember, és ez így is történt.”

Mint közismert, Genthon ezek után búcsúszó nélkül hagyta el zsidó barátnőjét. Mindez nem meglepő Gerevich programjának ismeretében, aki már 1920-ban így fogalmazott: „A magyar műveltség Szent István óta keresztény műveltség volt, melynek folytonossága akkor sem szakadt meg, amikor romboló álkultúrák rést ütöttek rajta.” Hogy a romboló álkultúrák alatt mi mindent lehet még érteni, világosan jelzi a program végefelé a sommás ítélet: „Budapest bevette és tömjénezte Zuttot, Gombaszögit, a Rippl-Rónai irkarajzait és a Nyolcakat csakúgy, mint Szép Ernőt és Szomoryt, s fölényesen megmosolyogta Benczúrt és Szabolcskát. (…) felületességével, tradíció nélküliségével, cinizmusával sok jobb sorsra érdemes tehetséget rontott meg, s inficiálta a vidéket is.”

Tekintve, hogy Gerevich élete egyik utolsó tanulmányát Benczúr művészetének szentelte, kiemelve, hogy a „hivatalos világ, a kormányzat, testületek, a legmagasabb körök fel egész az uralkodóházig elhalmozták kitüntetéssel és megrendeléssel”, az „udvari művészet”-problémakör továbbra is megkerülhetetlen. Nem sikerült felülírni Perneczky 1967-ben leírt sorait sem: „Sokkal formálhatóbb tehetséget kapott Gerevich Aba-Novák Vilmosban, aki kezdetben a fiatal Szőnyi (s rajta keresztül az aktivisták) grafikáinak stílusával indult, de csakhamar a könnyebb és felszínesebb dekorativitás felé fordult.

A hivatalos megbízatásoknak Aba-Novák plakátszerű dekorativitása, amely korlátlanul bírta a méretek növelését is jobban megfelelt, mint bármi, ami akkor Magyarországon képzőművészet volt. Kezdetben ugyan az ő munkái is túl moderneknek tűntek a hivatalos fórumok szemében, a római iskola megszerveződése után azonban Gerevich tekintélye egész súlyával Aba-Novák mellé állt, mert meglátta benne az egyházi és állami megrendeléseket egyaránt teljesíteni tudó, harsányan monumentális dekoráló művészt.

Aba-Novák Vilmos: Francia-magyar történelmi kapcsolatok, pannó az 1937-es párizsi világkiállítás pavilonjához
Aba-Novák Vilmos: Francia-magyar történelmi kapcsolatok, pannó az 1937-es párizsi világkiállítás pavilonjához


Részlet egy Aba-Novák levélből:

"18-án levelezéseket feladtam, ezeket Le Havre-ból küldik haza. Kitűnő alvó éjszaka után átgondolom az előző napot: megjelent egy Gábor László nevű fiatal magyar, aki Wienben élt, megy Pittsburgba - portrézni. A Deutsche Kunst et. Dekor-ban néhány tájképe repr.-va. Nem éppen értéktelen, de ilyen nívó Pesten 300 is volt. Nem volt minden meghatottságtól mentes az, ahogy Bartók, Gábor festő és a New Yorki magyar bor-üzlet tulajdonosának a húga mindhárman zsidók - hogy egymásra találtak - 3 magyar zsidó! - Anélkül, hogy akarnák, viszik szét a magyarságukat. Szídják a zsidókat? Marhaság! Ez a fajta nem konspiratív, de persze mert van annyi esze, hogy szeret jól és könnyen élni, hát ez a nehezebb mozgásúaknak nem tetszhetik.Megható volt, amint ez a három ember együtt volt. Mint lepkék, akik potrohukon viszik a virágport perfektuálva ezzel a virágoknak emberek előtt felett kétes értékű ivartalan szaporodását. - Ilyenek a magyar zsidók! Magyar kultúrát felszedve, szétszélednek és viszik magyarságukat."

Aba-Novák a harmincas években szép karriert futott be pannóival és freskóival, amelyek virtuóz grafikai erényekkel tűntek ki, de már tartósságuk, műves megmunkálásuk kevésbé volt tökéletes. A freskók a rossz technikai kivitel miatt azonnal hullani kezdtek, mintegy szimbolizálva, hogy az egész »monumentális« művészet mennyire csak díszlet, modoros álarc a kor valóságos problémái előtt.” Bár Molnos is közli a dokumentumot, melyben Aba-Novák Gerevich a jászszentandrási freskók átdolgozására tett „javaslatát” visszautasítja, továbbá egy olyan levelet ki is tett a kiállításon, melyből világosan kiderül, hogy Aba-Novák egyáltalán nem volt antiszemita, a viszony elemzése annál is fontosabb lenne, mivel abból, hogy Aba-Novák (a Fränkel-Szalonon keresztül) Kállai Ernővel, a progresszív modern művészet Berlinből épphogy csak hazatérő kritikusával íratja meg gyűjteményes kiállításának előszavát, arra lehet következtetni, hogy még 1936-ban sem egyedül a gerevichi programot tartotta vonzó alternatívának.

Mikor Auschwitz felől nézvést sommásan fasisztának tartjuk ezt a korszakot, megfeledkezünk arról, hogy az ötvenes évekkel ellentétben a Horthy-érában voltak választási lehetőségek és volt sajtószabadság is. Például a Képzőművészet című erősen konzervatív, jobboldali folyóiratban nem csupán a római iskolások szerepeltek rendszeresen, de Szőnyiék is, a Tanácsköztársaság alatt oly erősen kompromittálódott Kernstok pedig elméleti cikkel jelenhetett meg ugyanott. És Kállai Ernő is tudta publikálni azt a kiállításkritikát, amelyben, csupán két évvel az emlegetett – és Molnos által külön keretben idézett – katalóguselőszó után a következőket bírta írni a nemrég még meleg szavakkal méltatott festőről:

Aba-Novák Vilmos: Csíkszeredai vásár, 1935, MNG
Aba-Novák Vilmos: Csíkszeredai vásár, 1935, MNG


„Aki Aba-Novákot a maga igazi keretében és aránylag legjobb formájában kívánja látni… az nézze meg a Csíkszeredai vásár c. vásznát. Éles, de nem mély szemre való megfigyelés. Zsánerszerűség, jó adag humoros ízzel. Kedélyes komázás a néppel. Bámulatosan virgonc rajz, csattanó színkontrasztok. Hallatlanul rutinos technika. De hol van itt a nagyratörő római stílus? Az egésznek inkább illusztratív jellege, semmint képformája van. Az ábrázolás tarka nyüzsgéséhez, a csupa ügyes fogáson végigfickándozó elevenséghez csak a kis vagy legföljebb középméretű vásznak valók. Ha ez a stílus fali méreteket ölt, akkor elnagyolt, nyers fintorok és rángások halmaza lesz belőle. Így például a párizsi kiállítás magyar pavilonjának Aba-Novák festette fali képei e tekintetben egyenesen borzalmasak voltak. Despieu, a tiszta klasszikus francia hagyományok mai nagy szobrászmestere állítólag azt mondta ezekről a falfestményekről, hogy »íme, ez az igazi magyar festészet«. Minek tekintsük ezt az ítéletet? Vajon elismerésnek-e vagy gyilkos iróniának? Hiszen köztudomású, hogy külföldiek az ételt általában még ma is annál magyarosabbnak tartják, mentől vörösebben, sűrűbben és csípősebben van teleszórva paprikával… Mi sajnos az új freskófestészet körül a legjobb akarattal sem látunk egyebet, mint rendkívül ügyesen megszervezett propagandát és egy kétségtelenül meglévő, reprezentatív szükséglet ihlettelen kiszolgálását, tehát konjunktúrát… Ami pedig különösképp a monumentalitást illeti, úgy annak mai, erőszakolt kultuszát a mindenfajta jelvényű és színezetű állami parancsuralmak jellegzetes művészetpolitikai velejárójának tartjuk. Jobb volna, ha szabad magyar emberségünket az ilyen felfuvalkodott festői és plasztikai pátosztól lehetőleg megkímélnők.”

Aba-Novák tehát nem elsősorban a Kádár-éra értelmezési kísérleteivel szemben szorul védelemre, hanem már a 30-as évek magyar progressziója meghozta róla a maga ítéletét, amely ráadásul nem csupán a mindig, minden korban a megbízók reprezentációjától függő muráliákra vonatkozott. Ez az ítélet Aba-Novák művészetének azon oldalára, a „festői érték kontra elbeszélői véna” problémájára is értendő, melyet Molnos ismét nem annyira tematizált, mint inkább a magyar műkritika legjobb hagyományaihoz méltó érzékletes műleírásaiban és legfőképpen a debreceni MODEM-ben rendezett gyönyörű kiállítás révén bemutatott. Bár a MODEM vezetéséből meglepő módon hiányzik a kollegialitás (nem csupán a művészettörténészek általában, de az AICA-igazolvánnyal rendelkező műkritikusok sem juthatnak be csak úgy, annak dacára, hogy ki van írva: sajtóigazolvánnyal ingyenes a belépés) a kiállítás és az azt kísérő katalógus igazán frenetikus vizuális élménnyel kárpótolja a lépcsőházban már felpaprikázott, pedig csak munkáját végezni kívánó látogatót.

Eszerint akinek szeme van a látásra, az láthatta, okosan berendezett és szakértő szemmel bevilágított termek során át, milyen virtuóz birtokosa is volt a technikának ez az ízig-vérig temperamentumos, nagy formátumú festő. Mégis, a képek láttán is igazat kell adnunk P. Szücsnek, aki 1994-es, a Népszabadságba írt cikkében talán a mindmáig legpontosabb, legérvényesebb leírását adta az Aba-Novák-problémának:

„1919-es pályakezdésétől 1928-as befutásáig ő a nagy reményű fiatal tehetség. 1929-es római ösztöndíjától 1934-es első falképeinek befejezéséig ő az ügyeletes zseni, a kultúra botrányhőse, a Kritikai Hang hiteles letéteményese. Az 1936-os állami megbízásoktól 1941-ben bekövetkezett haláláig (és még pár évig) ő a kurzus exportképes vezéregyénisége, a velencei biennálé mindmáig egyetlen aranyéremmel jutalmazott festője, az akkori nép-nemzeti modern jobboldal látványtervezője. 1949-től 1960-ig a nevét kiejteni, műveit látni, a mérleget elkészíteni majdnem lehetetlen. 1962-től posztumusz emlékkiállításától a rendszerváltásig annyira van a szellemi élet köztudatában, amennyire a kétfrontos politika azt kicentizi. 1991-től, az MDF-kultúrpolitika kiteljesedésétől rehabilitációja programszerű. Tematikai okokból lemeszelt falképeit gyorsítva tisztítgatják, múzeumi raktárakban porosodó pannóit ki-kiállítják, az állandó nyilvánosság előtt szereplő műveinek számát megduplázzák.”

Hozzátéve, hogy a „nagy reményű fiatal tehetség” érzésem szerint legjobb műveit éppen akkor alkotta, amikor válságban érezte magát. Az „árkádiás” kezdetek után a római tartózkodások elején, a Trattoria körül festett vázlatok, például a Mérges Giovanni olyan, a monumentalitás, a festői összefoglalás iránti érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, mely később, a monumentálisnak szánt, de az elbeszélésben fuldokló, zsúfolt muráliák esetében szinte éppen a visszájára fordulni látszik. Mi történt közben Aba-Novákkal, a Borozók és Borivók, a Felsőbányai patakparton vagy a Fény nagyszabású festőjével, aki oly jó ritmusérzékkel, oly nagy harmóniában tudta egyesíteni a kubizmus és az expresszionizmus formakincsét, az Árkádia-festők klasszicizáló formakultúráját a szimbolikus tartalommal?

A Fény című kép láttán József Attila gyermekkoromban szinte mágikus rigmusként ismételgetett sorai jutottak eszembe a nagyratörő fejedelemről, aki palotája kapujára akarta lehozatni a napot, „mint óriás tüzes lakatot”: „S míg sürgött irtózva, serénykedett / a dolgos népek megdöbbent zöme, / kisült a vetés, kigyúlt a város, / kicsordult a nap lángos özöne. / Mint zuhatag, hullt alá a tűz. / Állva száradt el a fejedelem. / S a hétszáz ékes palota helyét elfoglalta / az őserdő egy hűvös éjjelen.” A nap izzó hatalma, a transzcendens előtt érzett babonás félelem árad ebből a monumentális Aba-Novák képből, ahogy a parasztok szinte meggörnyednek a sugárzó égbolt súlya alatt. Ehhez fogható művet hiába keresünk a továbbiakban a termekben. Bár a dekoratív erdélyi sorozatban is születtek remekművek, gondoljunk csak a Tehenek vagy a Kompátkelés című képek kicsattanó festőiségére, Aba-Novák művészetét sem a mesélőkedv, sem a látványosság nem menthette meg. Molnos maga is érezte ezt, a legszebb, központi terem főfalára helyezte el a Kieselbach-felfedezte Fényt, és a Trattoria-sorozatnak is külön falat szánt.

Molnos vizuális érzékenységét, jó ízlését és szemét dicséri ennek a gondosan felépített kiállításnak minden zege-zuga, a tematikus kis beugróktól kezdve egészen a hamisításokkal foglalkozó érdekes teremig. És ez a kiállítás mégis minden írott szónál nyilvánvalóbbá teszi Aba-Novák tehetségének elaprózódását, amelyet a nagy falképek paradox módon inkább csak siettettek. És ez az a pont, ahol a festő műve elválaszthatatlanul hozzátapad a róla lehámozni kívánt politikumhoz, a hatalom és a művészet viszonyának megkerülhetetlen problémájához. Mert vajon nem függ-e össze mégis az Aba-Novák-képek egyre zsúfoltabb, burjánzóbb dekorativitása azzal a „horror vacui”-val, azzal a tartalmi kiüresedéssel, amit a programhoz való igazodás, az elköteleződés jelentett számára, még akkor is, ha közben minden eszközzel megpróbálta megőrizni autonómiáját?

Mintha ugyanaz a félelem, mely parasztjait a földre görbítette, munkált volna benne akkor, amikor tábláit sűrűn, szinte résmentesen, az egyik saroktól a másikig színekkel és formákkal töltötte ki. Mintha rémült gyerekként ólomkatonák falanxával kívánta volna magát és vérbő, életigenlő, vitális e világi paradicsomát megóvni a leselkedő árnyaktól. Ólomkatonái cirkuszi figurák, jámbor állatok, névtelen paraszti hősök voltak, mégsem tudták megvédeni. Még cirkuszképei sem emelkedtek igazán szimbolikus erőre, pedig azokban nagy művészi érzékenységgel igyekezett tematizálni a csillogó felszín és a mélyben lappangó űr őt minden ízében meghatározó, feloldhatatlan dilemmáját, melyre plasztikus és vonzó személyiséget sejtető sorai utalnak. Ha Kállai Ernő két év alatt, 1936 és 1938 között beérő csalódását megérthetnénk, talán többet tudhatnánk meg ennek a valóban nagy formátumú festőnek a mefisztói drámájáról is, mely a piacképes, az újgazdag palotákat ma borsos árért díszítő festmények felől nézvést egyre kevésbé látható.

És amit szinte szimbólumszerűen fed el a kiállítás címében található szlogen a „barbár zseniről”. Ezt állítólag Picasso mondotta volna a Despieu és Kállai által annyira lesajnált párizsi világkiállítás nemzeti pavilonjának pannói láttán, azok zsüroraként. Túl azon, hogy józan ésszel eléggé nehezen elképzelhető, hogy ezek az archaizáló és didaktikus történelmi tablók, melyek a magyar–francia kapcsolatokat voltak hivatottak az állami igényeknek megfelelően reprezentálni, épp a közismerten extrém szabadságigénnyel rendelkező Picassót bűvölték volna el, az egész történet ama Mihalik Sándortól származik, akinek közismert legendagyáros-mivoltát Genthon állítólag bökversben örökítette meg. Persze ez is csak városi (szakmai) legenda. Az viszont nem, hogy tényleg volt valaki, aki Aba-Novák művészetét írásban is elismerően „barbárnak” nevezte. Ez a valaki nem más volt, mint Elek Artúr. De hol van szegény Elek reklámértékben egy Picassóhoz képest?

És itt kell ismét szót ejtsünk azok felelősségéről, akik ezeket az életműveket újra felfedezik és bemutatják nekünk. Azok felelősségéről, akiknek megvannak az anyagi eszközeik ahhoz, hogy akár többéves kutatómunkát is megtámogathatnának. Rajtuk is múlik, hogy kellően mély, problémaérzékeny elemzések révén történik ez meg, vagy, mint az elején említettem, gyorséttermi tálalásban.

Molnos szándékosan tartózkodik könyveiben az ítélkezéstől. Más azonban az ítélkezés, más az értékelés és más a problémafelvetés. Egy monográfia nem kell hogy feltétlenül értékeljen, de akinél van mit újraértékelni, ott ez is feladat lehet. A hangsúly azonban nem is az értékelésen van, hanem a problematizáláson és a kérdésfeltevéseken. Például Mednyánszky művészete sokkal nagyobb mértékben függ össze a nemi identitásával, mint a hatalomhoz való viszonyával. Mindenkinek megvan a maga daimónja, és Mednyánszky daimónja a test kontra szellem problémája, az Aba-Nováké viszont az üresség kontra tartalom (propagandisztikus tartalom, ahogy ő maga meg is fogalmazza valahol). Mivel Aba-Nováknak sorstémája, élettémája a hatalomhoz való viszony, hiszen a kezdeti útkeresés után kiemelkedő tehetségét ez mozdította el az ismert irányba, szerintem ennek tárgyalása még egy művészeti albumnak is feladata lehet. Feladata lehet, de ez kétségtelenül elhatározás és megrendelői igények kérdése.

Molnos mindent megtett, amit ilyen keretek között, ennyi idő alatt, ilyen terjedelemben meg lehetett tenni. Munkája kismonográfia-kategóriában példaértékű, könyvét mindenkinek csak ajánlani tudom. Világos felépítése, élvezetes stílusa, formabontó struktúrája, forrásainak világos bemutatása, ragyogó képanyaga megkülönbözteti a könyvesboltok elemzett kínálatától. Az, hogy szerzőjét most kritika érheti, éppen azoknak a képességeinek és annak az igényességének köszönhető, mellyel szétfeszítette a közönségcsalogató album vagy a száraz és igénytelen életrajz kereteit. Ha könyve nem az egyedüli lenne ma a piacon, ha készülne már valahol a tudományos igényű monográfia, ha valaki már ott állna a vártán, hogy megfinanszírozza, egy szó sem érhetné a ház elejét. De így sajnos, bármennyire igazságtalan is ez, mégis tőle várjuk a választ arra a végső Kérdésre, amelynek tárgyát a Galaxis Útikalauz Stopposoknak így foglalja össze: „az Élet, az Univerzum, meg Minden”. Reméljük, hogy következő művében meg is kapjuk, ha nem is a választ, de legalább a kérdéseket.

Artmagazin 2008/4. 25-34. o.