Talál, süllyed, szíven üt

Liget a lejtőn IV. rész

Legát Tibor

Végighajtani a Stefánián? Fából faragott kisföldalatti? Ferencjóska szigorúan cz-vel? 1896, te fénylő csillag? Ugyan már! Szórakozzanak mással!
 
Sorozatunkban ezúttal a Magyar Narancs újságírója idézi fel a Vidám Park hetvenes évekbeli hangulatát, de mivel Legát Tibor egyben a székesfőváros tömegközlekedésének avatott szakértője, így azt is felelevenítjük, mi köze van Sztálinnak a ligeti trolihálózathoz.
 
 

 
Legát Tibor édesapjával, 1969
 
A Városliget dicső múltját sikerült úgy megrajzolni, lefényképezni (hála Klösz Györgynek), hogy 120 év múltán is a krémes (nem bécsi, nem is francia) ízét érzi a szájában az ember, noha erről sem a rajzoló, sem a fotográfus nem tehet. Vannak a létező, illetve a már lerombolt épületek, mondjuk a Vajdahunyad meg az Ős-Budavára, illetve az az elképesztő modernitás, ami a millennium idején a Ligettel járt, a kisföldalattitól az első moziig. Csakhogy köztesnek ott van egész Budapest létrejötte, az a bizonyos „könnyű szülés”, amelynek csupán az egyik fontos epizódja az itteni megdicsőülés.
   (Tényleg, milyen az már, hogy a kisföldalatti [és a villamos] atyjáról, Balázs Mórról a mai napig nem neveztek el utcát Budapesten? Mert azt ne mondja senki, hogy kellett a hely Kocsis Sándor labdarúgónak vagy épp Elvis Presleynek, az „’56-os hős”-nek.)
   Más lapra tartozik, hogy ez a bizonyos ligeti megdicsőülés később hogyan váltott át cukros nosztalgiába, hatalmas sóhajtozásokba, boldogbékeidőközésbe, pláne olyanok szájából, akik nem is láthatták az aranykort, és ráadásul akkor, amikor a progresszivitásnak hírmondója sem maradt azon a vidéken. Mert mondhat bárki bármit, az elmúlt minimum 70 évben a Liget csak züllött és züllött és züllött, és nemcsak azért (persze, azért is), mert magától értetődően vált az olcsó népszórakoztatás terepévé.
   Kupivá. Viszont, mikor nem volt vonzó egy kupi? Majd pont a hetvenes években, a gyerekkoromban? Kit érdekelt, hogy addigra már olyan romlottá vált, mint a napon felejtett nyers hús? Engem ugyan nem!
   Nálunk, otthon állatkert olykor-olykor jöhetett szóba, persze csak hétköznap, a Vidám Park semmi szín alatt. „Oda a prolik járnak” – mondta apám, ahogy a Dagály strand, az Alfa mozi vagy a hűvösvölgyi Nagyrét kapcsán, és ezzel el volt intézve a dolog. Mentünk a Gellértbe, a Budakeszi Vadasparkba, Gül Baba türbéjéhez.
   De rokonok, a vidéki rokonok meg hozzánk jöttek.
 
Körhinta, 1962
 
   Sokan voltak, alig fértünk el, simán ágyat vetettek a parkettán, másnap meg... Naná, hogy nem a Halászbástyát akarták megnézni. Azóta sem tudom, miért nem hánytam az ölembe a dodzsemezés után, mindenesetre olyan zöld volt a fejem, hogy simán beállíthattak volna a szellemvasút csontváza mellé: avval az ábrázattal tényleg halálra ijeszthettem volna a velemkorú szerencsétleneket.
   Bezzeg a Zoli, az n-edik unokatesó, a nagyfiú, itt volt csak elemében! Amíg nekem a vérnyomásomat emelgették az orvosi szobában, ő a játékteremben rázta a csípőjét a flipper fölött. Ma valószínűleg vagyont fizetnének egy olyan tárcsás gépért. Akkora távolság volt a karok között, hogy három golyó is elfért volna, de akkoriban csak ilyenek voltak itt, az egyetlen pesti teremben. (A másik Budán volt, a Délinél.) Zoli ismerte a dörgést, tudta (de honnan?), mivel kell kidekorálni a flipper üveglapját: jobbra a söröskorsó, balra az égő cigi (már 14 is elmúlt, szakmunkásba’ járt), középen oszlopban a bélások (kétforintosok – a szerk.). Merthogy sorba kellett állni még ezért is, ahogy akkoriban mindenért, ám a kettestorony legitimmé tette a további játszmákat. Ez volt a jelzés, hogy foglalt a cucc még egy darabig, de aki a game over után a zsebében kezdett apró után turkálni, azt egyszerűen ellökték a gép mellől.
 
Állatkerti körút, háttérben a Vidám Park bejáratával, 1975
 
   Amúgy érdemes lenne egyszer utánamenni flipper szavunk etimológiájának. Szinte az egész világon pinballnak hívják, nálunk nem. A flipper magyarul „uszony”, és tény, hogy azzal is lehet csapkodni, igaz, másképp, mint a géppel. Ám szerintem inkább arról lehet szó, hogy a hetvenes évek elején vetítették nálunk az amúgy 1964–1967 között készült, Flipper című, amcsi tévésorozatot, amelyben a főhős palackorrú delfint nevezték így. És hát a pinball két „karja” nem pont olyan, mint a delfin orra? Amúgy hiába voltam a rosszullétig ráizgulva a Vidám Parkra, se akkor, se azóta nem nőtt a szívemhez – noha szívesen tettem volna apám ellenében. Tízszer, ha jártam ott, a legviccesebb emlék 1997-ből való, bőven felnőttként. Itt rendezték meg a Föld Napját, talán először Magyarországon, méghozzá a Horn-kormány környezetvédelmi miniszterével, Baja Ferenccel a főszerepben, aki ún. gyerekfórumot tartott. „A környezetvédelmi miniszter a helynek megfelelő öltözékben jelent meg, hintáslegényre vette a figurát: hónaljban vágó szövetnadrágot viselt metálzöld nadrágtartóval meg a helyszínen 600 forintért megvásárolható »Föld Napja – Zöldebb Földet!« feliratú pólót. Az első kérdés úgy hangzott, hogy »és a bácsi honnan jött?«, mire Baja Ferenc: Most majdnem otthonról jöttem. Voltam a televízióban, ott beszélgettünk egyet – majd látjátok holnap A Hétben – arról, hogy legyen-e az Őrségben nemzeti park vagy ne legyen az Őrségben nemzeti park” – írtam akkor, és így utólag sem tudom eldönteni, hogy mi volt a döbbenetesebb: Baja Ferenc mint környezetvédelmi miniszter vagy az, hogy volt valaha egy A Hét című tévéműsor, ami tényezőnek számított?
   
Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér) a Sztálin-szoborral, 1952
 
   Viszont lett nemzeti park az Őrségben – még címerállata is van, egy siketfajd –, és ez legalább annyira örvendetes, mint a Vidám Park pár évvel ezelőtti bezárása – tényleg nem frusztrációból mondom. Azzal, hogy Rákosiék 1950-ben államosították a vurstlit, a szocialista szellem vasútját szabadították az akkoriakra. Talán csak Szamuelyék 1919-es „Paint it Red” akciója1 volt ehhez mérhető abszurd, de az csak pár napig tartott, és különben is befigyelt a „korszellem”, vagyis a proletkult. Az ötvenes évek elején viszont szó sem volt divatról, inkább kényszerességről a hülyeségi vonalon. El tudja valaki most képzelni, hogy a hullámvasút alá a Kínai Népköztársaság életét bemutató tárlat került, hogy a panoptikumban természettudományi kiállítást rendeztek, hogy a viharvasút a különféle meteorológiai jelenségekkel való küzdelem demonstrációs terepévé vált, hogy a szellemvasúti rémisztgetést a régi és az új falu közötti különbségek bemutatójával pótolták és hogy az elvarázsolt kastélyból pedig az arisztokráciát kigúnyoló kiállítótér lett? Sőt! A néptáncműsorok, a divatbemutatók és a sportvetélkedők mellett az üzemi kultúrcsoportoknak is fellépési lehetőséget biztosítottak.
   Persze elég hamar – már ’56 előtt – nyilvánvalóvá vált, hogy így bizonyosan nem lehet szórakoztató (nevelő, átnevelő) proletárdiktatúrát csinálni, de a – már Kádár alatt történt – visszarendeződés után is elég gyorsan kiderült, hogy ilyen ócska cuccokkal itt nem lehet soha Disneylandet játszani. (Aztán mégis lehetett egy darabig.) A legnagyobb gáz mégis az volt, hogy a Vidám Park a rendszerváltás után is köztulajdonban maradt (a fővárosé lett), ám ezt legfeljebb az „adófizetők pénze” sínylette meg, a Városliget „imázsa” már aligha.
 
Vidám Park a Siklóval, 1975
 
   Mert nemcsak a Vidám Park államosítása volt az egyetlen gesztus, ami a Ligetet levitte kutyába. Például a trolibuszok előbb érkeztek. Ugyan semmi bajom a trolival mint tömegközlekedési eszközzel, hiszen csendes, környezetkímélő stb., ám azzal, hogy a Városligetben, 1949. december 21-én, pont Sztálin 70. születésnapján, és direkt ezért 70-es számmal jelent meg először, sokkal több volt, mint egy közlekedési eszköz csatasorba állítása. Senki nem tud arról meggyőzni, hogy az a sok-sok vadállati gesztus, ami az elkövetkező években érte a Városligetet, nem ezzel a szerencsétlen ruszki trolival rajtolt, merthogy ez még nem is Ikarus volt, hanem egy 100 százalékosan szovjet termék, úgy hívták: MTB-82, pont úgy nézett ki, mint egy amerikai busz, de mégsem volt pont olyan.
   Rákosiék pedig nem érték be a nettó barbarizmussal, a templomrombolás (Regnum Marianum – 1951) csupán felvezetése volt annak, hogy a Dózsa György útra rákenhessék a szürke több mint ötven árnyalatát, és az ún. Felvonulási térrel megvalósuljon a legvacakabb birodalmi pornográfia, ami túl kevés a hardcore-hoz (lásd 1957. május 1.), ám túl nagy luxus parkolónak. Na, meg azok a szobrok! A ledöntött Sztálin (Mikus Sándor, 1953), az elszállított Lenin (Pátzay Pál, 1965) vagy a Tanácsköztársasági emlékmű, ismertebb nevén „Apa, loptam egy kabátot!” (Kiss István, 1969)2 a Városliget kétségtelen „munkásmozgalmi vonatkozásai” dacára is csúnya tájsebek voltak, puszta dekorációk egy évben egyszer, május elsején, a felvonuláson.
 
Szellemvasút, 1975
 
„Lökd meg a kecskét”, 1975
 
   De ha csak ezek a tájsebek lettek volna! A Fővárosi Nagycirkusztól kezdve reggelig sorolhatnám azokat az úgy hagyott vagy elcseszett építményeket, amelyek ugyanúgy ott vannak még most is, ahogy a vállalhatók. Vannak köztük a halálraítéltek, a Közlekedési Múzeum, a Petőfi Csarnok, de sok-sok évtizeden át ezek éppúgy a Liget megtestesülései voltak, mint a Széchenyi fürdő vagy az Állatkert, úgyhogy hátrébb a cukros nosztalgiával!
   Különben is, mit panaszkodom? Végeredményben le is betonozhatták volna az egészet. Ehhez képest? Nézzék csak meg, hogy mennyi öreg fát meghagytak! Szóval, lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Nyugalom, még lehet.
 
A háború utáni első trolibuszvonal átadása a Városligeti fasorral szemben, GMC Citybusz szovjet troliváltozata, 1949
 
 
• • •
 
1 Amikor is többek között a Hősök tere szoborkompozíciója, középen Marx gigantikus szobrával és az Andrássy út házai tetőtől talpig vörös drapériába burkolóztak a május elsejei felvonulásra, lásd: Révész Emese: A múltat végképp eltörölni, helyett legalább gyorsan elfeledni. A Tanácsköztársaság május elseji ünnepségének dekorációi, Artmagazin 2013/2, 8–13. o. – a szerk.
2 Ma mindkét szobor, a Mikus ’56-ban ledöntött Sztálinjából megmaradt csizmákkal együtt a budatétényi Memento szoborparkban látható – a szerk.