BALATONI KIS TOSZKÁNA

Borsos Miklós tihanyi birodalma

Mádl Janka

Én pedig […] nagyot szippantottam Tihany szabad ege alatt, s kövekből, márványokból megraktam a kert végében kis bástyámat.”
 

A Lechner Tudásközpont fotóarchívumából nemrég előkerült egy fekete-fehér fénykép, amely Borsos Miklóst tihanyi kertjében, készülő szobrával örökíti meg. A tihanyi műteremház sajnos nem látogatható, így csak fényképek és a ránk maradt emlékezések alapján képzelhetjük magunk elé azt a nagy gonddal tervezett, mediterrán hangulatú kertet, amelyben szobrok álltak különleges délszaki növények között és mindehhez háttérként a pannon táj szolgált. Borsos Miklóst fiatalkorában tett utazásai során nemcsak a reneszánsz mesterek művészete ihlette meg, hanem az olasz és francia vidékek szépsége is, így aztán később feleségével megteremtették a maguk mediterrán hangulatú, bensőséges kis birodalmát a Balaton partján. A páratlan fekvésű és gazdag történelmi múltú Tihany mellett 1942-ben köteleződtek el, a nyarakat ekkortól terméskőből épült házukban és az ahhoz tartozó kertben töltötték; itt érezték magukat igazán otthon.

 


Borsos Miklósék háza Tihanyban © Lechner Tudásközpont Fotótára


Borsos Miklós Vénusz születése című szobortorzójával a tihanyi kertben © Lechner Tudásközpont Fotótára


A világháború pusztításait követően 1948- ban újjá kellett építeniük a házat és újratelepíteni a kertet. Aztán az évek alatt a ház és a hozzá tartozó birtok szép lassan megduplázódott. Borsost büszkeséggel töltötte el, hogy otthonuk úgy épült, mint az olasz családi házak: ahogy bővült a család – Borsoséknál a szobrok és a dédelgetett növények száma gyarapodott – annak megfelelően építettek hozzá újabb helyiségeket vagy kertegységeket a meglévőkhöz. Nagyon szerette emeleti piros gerendás alkotószobáját, amelyben egy hárfa is helyet kapott, és amelynek kiszélesített ablakából csodálatos kilátás nyílt a kertre és a távoli füredi öbölre. Noha a kapuban két, a művész által faragott mogorva kőkutya őrködött, az ide érkezőket mindig barátságos légkör, bensőséges hangulat fogadta. A kert Borsos felesége, Kéry Ilona (a művésznek és barátaiknak „Buba”) munkájának gyümölcseként szó szerint kivirágzott. „Minden gondunk, örömünk Tihany volt. Bubának a kert megnyitotta egy önálló, nemes és valóban művészi tevékenység kimeríthetetlen lehetőségét. […] Minden szál füvet, fát, rózsát, cserjét nagy gonddal ültetett; a kút helyét is tüzetes megfontolás után jelölte ki.” Kéry Ilona rajongott a kertjéért, szakszerűen ápolta, megtanulta a növények latin nevét, megismerte botanikai sajátosságaikat. Sokat kísérletezett, amíg kitapasztalta melyek azok a fajták, amelyeknek éppen a tihanyi talaj, éppen az a fény, éppen az a kertfal melletti árnyék vagy lejtő volt alkalmas a tökéletes fejlődéséhez. „Kezdetben volt vagy háromszázfajta növényem, ma már csak száz-százhúszféle van” – írja a hetvenes évek elején megjelent könyvében. „A növény is olyan, mint az ember, a hasonlókat szereti maga körül, és nem szeret egyedül lenni.”
Sokan csak „a diósi arborétum” (Diós Tihany egyik településrésze) néven emlegették a kertet, ahol színpompás növények között, fák árnyékában rendszeresen verődtek össze a barátok, a 20. század szellemi életét meghatározó alkotótársak egy kis beszélgetésre, borozgatásra, közös zenélésre. Gyakori vendég volt itt többek között Déry Tibor, Egry József, Németh László, Illyés Gyula. Borsosék ajtaja mindig nyitva állt barátaik előtt, akikkel gyakran játszottak „itáliásat”: felosztották a félszigetet itáliai fejedelemségek szerint, az ő portájuk a reneszánsz varázsú Toszkánát képviselte. Kitüntetéseket adtak egymásnak, ünnepségeket rendeztek, a fejedelmek „pénzverdei” tevékenységét pedig a művész érméi jelentették.
Néhány kivételtől eltekintve ebben a paradicsomi környezetben született Borsos Miklós összes kőszobra: nőalakok, madarak, portrék, mitikus figurák. Itt munkálta meg 1959-ben egyik legszebb, legegyénibb művét, a fotón látható Vénusz születése című márványtorzóját. „Áldhatja szerencséjét Tihany, hogy mihelyt ki lehet menni a szabadba, Borsos Miklós kalapácsa itt csattog, versenyben az első énekes madarakkal” – írta hetvenéves barátja tiszteletére Illyés Gyula.
Intuitív művész lévén, Borsos előkészítő vázlat vagy tanulmány nélkül, mindig közvetlenül a kőből alakította, faragta ki szobrait. „Kiteszi a kőtömböt egy kerti tisztás szélére az ég alá, a napfény tüzébe, legfeljebb egy nagy levelű birsbokor ad délben egy kevés árnyékot, és ott faragja egyenesen a kőbe az elgondolt fejet vagy alakot” – mesélte felesége.
Nála, jellemzően, minden esetben az adott mű tartalma határozta meg a választott anyagot, amelynek tulajdonságait is a kifejezés szolgálatába állította. A fehér márványt – ahogyan a Vénusz születése esetében is – előszeretettel használta női szobraihoz. Torzójában az egymásba olvadó formák szépen csiszolt felülete, simasága és kidolgozottsága, az anyag természetes színe és erezete testesíti meg az időtlen női szépséget.
Nyáron a kert végében lévő fészer (a „bikaistállónak” nevezett műterem) előtti terepen faragta ki szobrait, a kész művek elhelyezéséről pedig felesége gondoskodott, akinek ehhez is remek érzéke volt. Így aztán a tihanyi ház környezetében természet és művészet kivételes harmóniája valósult meg; a kert pedig szép lassan szoborparkká alakult.
Borsos önéletrajzi írása is rávilágít arra, hogy a tihanyi kert nem csupán élettér, hanem műhely és menedék is volt számára. Amikor az Iparművészeti Főiskolán tanított, sóvárogva gondolt békét jelentő balatoni otthonukra. „Ahogyan Jónás rühellé a prófétaságot, én úgy a tanárságot. Ő a sivatagba, én Tihanyba vágytam, hol köveim vártak rám.”