„Mindnyájuk lelkéből a táj hangulata igen érzékenyen verődik vissza. Ez a hangulatfogékonyság eleinte egyoldalú volt: ábrándosságra hajló, fiatal kedélyüket csak a szomorkás alkonyatok és bánatos esték elhalkuló, magukba fulladó színei ihlették meg, a teljes napsütés hangos életörömét akkor még nem ismerték. A decrescendók hangulata ülte meg a tájsugallta kompozíciókat is” (Réti István)
2000. november 28-án, a Nagyházi Galéria 59. árverésén került kalapács alá Ferenczy Károly egy 1907-ben Nagybányán festett tájképe. A katalógusban Bertalan kert. Napos címmel szereplő mű az akkori aukciós árak közül kimagasló összegért, abban az évben a negyedik legmagasabb leütésen kelt el; a licit négymillióról indult, és 24 millió forintnál állt meg.

Egy napilap szerzője akkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kép „Genthon István reprodukciója segítségével egyértelműen azonosítható”, illetve hogy a festmény „több mint fél évszázados lappangás után” bukkant elő. Az árverés katalógusában a kép mellé írt rövid tanulmány további lehetőséget ad a kép – Genthonnak a festő fia, Valér által összeállított Ferenczy-oeuvre-katalógusán alapuló – azonosítására: e szerint Ferenczy „a Bertalan kertet megörökítő két képe, az itt látható napos, illetve a Bertalan kert. Borus mind Ferenczy Valér, mind Genthon István képjegyzékében lappangóként van nyilvántartva. Utóbbit azonban fotó alapján Genthon reprodukálta, lehetővé téve a jelen kép egyértelmű azonosítását a jegyzékben felvett Bertalan kert. Napos című alkotással.”
A következő lépésben nézzük hát meg az említett két képjegyzéket. Ferenczy Valér édesapja műveiről összeállított oeuvre-katalógusában a következőket találjuk: „94. Bertalan kert. Borus. 91x105. Nagybányai csupazöld kert fehér házzal, amelyben akkor Bertalanék laktak. (…) Közép-időszak. Werheimer Adolfnál. 95. Bertalan kert. Napos. Ugyanaz a motívum erős napsütésben. Méret kb. azonos. Kohn Imrénél.”
Genthonnál az 1907-ben készült Ferenczy-képek között 218. számon szerepel egyszer a Bertalan kert (mindenféle jelző nélkül; „o. v. kb.90x105 cm. Nagybánya. Erős napsütésben. Bp., egykor Kohn Imre tul., lappang”), majd az 1908-ra datált festmények között 226. számon – ugyancsak jelző nélkül, ugyanazzal a címmel – a kép „párja”: „Bertalan kert, o. v. 80x88 cm. Nagybánya. Zöld fák közé elbújt ház borús éggel. J.l.j.: Ferenczy K. Bp., egykor Wertheimer Adolf tul., lappang”. Ez utóbbi festmény – mint erre a Nagyházi Galéria katalógusa is utalt a náluk árverezett napos kép azonosításával – fekete-fehér reprodukcióban szerepel is a kötetben (101. kép).

Ferenczy Károly: Bertalan kert. Napos (1907) Olaj, vászon, 94x103 cm, j. n.

Azt mindenesetre rögtön láthatjuk, hogy a galéria katalógusának szövegével ellentétben Ferenczy Valérnál még szó sincs a képek „lappangásáról”, hiszen az ő listája mindkettőt határozottan egy-egy tulajdonoshoz köti, illetve hogy a Valér és a Genthon által megadott képméretek között némi eltérések mutatkoznak. Emellett Valér az egyik, a borús kép keletkezési idejét meglehetősen „nagyvonalúan” adja meg, a másikét sehogy (ennek ellenére Nagyházi katalógusa a napos kép esetében azt írja, hogy „Valér szerint a kép 1907-ben készült”), míg Genthon már pontosabban datál, és nemcsak képjegyzékében, de tanulmánya szövegében is: „A Bertalan kert (1907) emlékét (…) Valér könyve mentette meg, elég nagy méretű, erősen napsütéses festmény, mely (…) soha nem volt kiállítva vagy reprodukálva.” Majd kicsit később: „Lefestette a Bertalan kertet újból (1908), ezúttal borús világításban, a ház teteje alig látszik a sok zöld fa közé bújtatva” . E szerint tehát – annak ellenére, hogy Valér sorszám szerint előbb veszi jegyzékbe a borús képet, s majd csak ehhez képest nevezi „ugyanaz a motívum”-únak és „kb. azonos” méretűnek a napos változatot – ez az utóbbi, tehát a napsütötte Bertalan kert készült előbb.
„Nagybányára érkezve azonnal munkához látott (…) – írja Ferenczy életpályáját felvázoló tanulmányában Genthon, s rögtön rá is tér a festő egyik itteni legfontosabb témájára: – Nem sokkal utána készülhetett a Borús táj (Plestyor – 1896) című monumentális tájképe (…), Ferenczy nagybányai képeinek első darabja, s egy hosszú sorozat méltó kezdete.” A nagybányai tájjal való találkozásáról és annak a művészetére gyakorolt hatásáról maga Ferenczy is beszámol egy 1903-as önvallomásában: „A nagybányai gazdag természettel való communio közben fejlődtek ki bennem azok a művészi aspirációk, amelyeknek a hatása alatt az utolsó 7-8 évben dolgozom: az egész természetben való gyönyörködésből fakadó vágy annak reprodukálására. Mint kifejezési mód, törekvésem koloristikus naturalismus synthetikus alapon.” És sem a táj festőre tett hatása, sem az ebből fakadó művészi törekvés a következő években nemigen változik. Ferenczy – a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanári állásának elnyeréséig – minden idejét Nagybányán tölti, de később is visszajár a család Petőfi utcában lévő lakásába nyaranta, a főiskolai szünetekben, s keze alól sorra kerülnek ki a remekebbnél remekebb „nagybányai tájképek, naposak, borúsak” . Ferenczyt ugyanis – mint ahogyan a nagybányaiakat általában – a táj kétféle „megvilágítása” egyaránt izgatta: „Nagybányához nem lett (…) hűtlen, nyaranta egész sor tájképet festett ott, melyekben majd a napsütéshez tér vissza, majd a borús hangulatokhoz” – írja Petrovics Elek is , aki a folytatásban szinte minha a Bertalan kertről festett képpárról szólna: „a táj fölépítése, vonalainak, tömegeinek ritmusa fogta meg szemüket s képzeletüket: a motívum kiválasztásánál s a tájrészlet kivágásánál az érdekes tömeg- és folteloszlás mérlegelése (…) Ez a módszer a nagybányai művészek természetkivágásainak, a régifajta mesterséges képelrendezés fogásai nélkül, a festői egység mellett bizonyos művészi zártságot, céltudatosságot adott.” Ami pedig a két, szinte tökéletesen azonos „természetkivágású” festmény fényhatásai közti különbséget illeti, a Rétitől idézett „decrescendós hangulatú” kezdetek után „Ferenczynél már 1900 körül (…) fellép a napfény ragyogása, amelyet eddig meglehetősen elkerült, ettől kezdve azonban mind nagyobb mértékben (…) kiaknáz. Nem a luminista érdeklődése vette rá erre, nem a levegő jelenségeinek és hatásának az impresszionista festészet szellemében való kutatása vonzotta; a napfény sokkal inkább volt szemében a dekoratív folthatásnak egyik tényezője, amelyben új eszközt fedezett fel sajátos szerkesztési módja számára. Nem a feloldott formákkal, a levegő rezgésével és mindent egybe olvasztó hatásával köszönt be nála a napfény, hanem mint a színek erejének fokozója lép fel, erőt és ragyogást kölcsönözve a megvilágított foltoknak, amelyekkel az élesen elváló, sötét árnyékokat állítja szembe” – írja a festőről (és szinte egy az egyben a napos Bertalan kertről készült képről) Petrovics . „Itt, ezekben az években ömlött át művészetén – függetlenül Európától – az impresszionizmus hulláma, majd ezzel kapcsolatban az erős napfény, mint festői feladat és öröm, hogy aztán mindjárt a képszerűség szolgálatába állíttassék” – mondja ugyanerről Réti . Petrovics pedig más helyen a mind a két képre – és persze még oly sok más Ferenczy-alkotásra – annyira jellemző színhasználatot emeli ki: „Ferenczy (…) évszaka a tavasz, mely pezsgésbe hozza a természetet, s a lángsugarú nyár, éltető hevével, ragyogásával. A zöld szín az, mely képein számos változatban uralkodik (…). Ferenczy a zöld szín felvirradt költészetének leghívebb dalnoka. Különösen szereti a tűző napfénytől áthevített, üdén zöldellő tájat, melyre sötétkék ég borul, vele élénk dekoratív egésszé egyesülve.”
Ám a napsütötte képek, a ragyogó színű, szikrázó fényben fürdő tájak mellett, azokkal párhuzamosan – mint láttuk, már a nagybányai kezdetektől fogva – folyamatosan ott vannak Ferenczy munkásságában a borús időben készült, „tompább” alkotások is: „Petrovics Elek finom és találó észrevétele szerint: művészetének periódusai, összefonódva fizikai életével, szinte az évszakok törvényszerűségével következnek egymásra. A hasonlatot folytatva: (…) a »lángsugarú nyár« még – látszatra – ontja hevét, de valami lappangó fáradtság, titkos kedvetlenség lopódzik festészetébe, öntudatlan sejtelem, hogy valami, ami még van, vissza már nem tér – alig észrevehetően közelg az ősz” – írja az életút és a festői munkásság ezen érdekes párhuzamáról Réti . S ennek a lelki és – főleg – művészi „kettősségnek” talán éppen ez a képpár a legszemléletesebb példája: az 1907-es napos Bertalan kert és az utána egy évvel megfestett borús változat; ugyanannak a „természetkivágatnak” kétféle hangulatú, ragyogó, illetve felhős egű, merőlegesen sugárzó, illetve szórt fényű, árnyékos, illetve árnyéktalan, vakító, illetve tompább színekkel történt megörökítése – Ferenczy Károly szinte egész tájképfestészetét magába sűrítő, látványos és tanulságos művészi „kísérletének” két szorosan összetartozó darabja.
A két, Genthon szerint soha ki nem állított, sokáig lappangó „iker-képből” azóta az egyik, a napos, már nyilvánosságra került: a bevezetőben említett árverés katalógusában reprodukálva 2000 ősze óta bárki megtekintheti. A másik, a borús, Wertheimer Adolf után (1943-tól már biztosan) Mestitz Lajos gyűjteményében volt (talán nem véletlenül egy másik, szintén ugyanilyen hangulatú, pár évvel későbbi Ferenczyvel, a Genthonnál ugyancsak reprodukált Borús ősz a Pliszánál című képpel együtt), előbb 1947-ig Pesten, majd – a tulajdonos emigrálása után – Zürichben . Valamikor az 1980-as évek közepén, Mestitz Lajos halála után aztán a Bertalan kert. Borús is újra hazatért – s azóta itthon várja, hogy hátha egyszer végre (talán először a magyar képzőművészet történetében?) napos „párjával” együtt lenne látható valahol.

2007/3. 70-73. o.