A 2000-es évekre már ez nem érvényes. A Várfok Galéria mégis azzal kereste meg 2004-ben művészeit, hogy Kieselbach Tamás gyűjteményéből válasszanak ki egy-egy festményt és annak valamely jellegzetességét inspirációs forrásként használva, készítsenek a mai kornak és saját nyelvezetüknek megfelelő reflexiót. A felkérés oka, puszta kíváncsiság: vajon mit jelentenek a már kanonizált modernek ma, hogyan építhetők be inspirációs forrásként kortárs alkotásokba, s ez milyen jelentéstöbbletet hoz, érvényes vagy hiteltelen alkotásokat szül. Olyan festmény-párokat kívántak bemutatni, ahol a legfontosabb kapcsolat klasszikus és kortárs között, a bennük megfogalmazódó minőségben lelhető fel, tehát kevésbé parafrázis, mint inkább valódi reflexió, tovább gondolás. Ezért határozta meg például a készülő képek méretét és a szemléltetés végett döntött úgy, hogy egy meglévő gyűjtemény anyagából történjen a választás. Ezzel egyszerre korlátozta és inspirálta az alkotókat, és felfedező sétára invitálta a látogatókat.

 

A létrejött festmények üzenete tehát nem keresés, nem önigazolási kísérlet, hanem például Szirtes János esetében múltra reflektálás. Szirtest a Mednyánszky képben a két kor (l910-es-2000-es évek) közötti oly nagy különbség ihlette meg: míg az I világháború harcai idillikus, romantikus környezetben, véresen komolyan játszódtak le, addig a ma harcai a civilek, a gyerekek bevonásával, szürke városainkban zajlanak. A mosolyhervasztó hatást mindkét művész a figurák és a környezet jelentése közötti különbséggel érte el. El Kazovszkij vagy feLugossy László reflexiói az eredeti jelentéseket, mint többlet tartalmat emelik be saját alkotásukba. feLugossy teljes egészében szerepelteti printjén az eredeti Gulácsy rajzot, csak fotomontázsszerűen rávetíti egy másik női figurára, de míg ő a saját oeuvre-étől független, azonban egyértelműen kortárs alkotást hozott létre, Kazovszkij olyan képet festett, ami teljes egészében a sajátja, amit tovább vitt a Bernáth grafikából, az pusztán a fekete-fehér színvilág, (egyébként idegen a festőtől) és a kollázsként felragasztott „prototípus".

 

A létrejött alkotások nagy része pusztán a formát, a témát teremtette újjá, írta/fordította át saját, mai nyelvére. Ami Rudnaynál ősz és összedobált csupaszság, az Királynál tél és fóliás rend, ami Klienél merev hölgy és leszálló repülő, Dániel Andrásnál, fotómodell és repülőszerencsétlenség, ami Mednyánszkynál gesztenyevirág-tanulmány, Csiszárnál az fotórealista százszorszép-kompozíció. Érdekes észrevenni, hogy hol találkozott ez a kiválasztott, pusztán formai „apropó" a művész igazi formanyelvével, gondolatvilágával, művész-létével: Regős István saját műalkotást hívott életre, bár ő követte leghűebben az eredeti képet (kompozíciójában, színvilágában), pusztán néhány fölösleges részletet hagyott el, mégis atmoszférájában hiteles Regős ipari-tájkép született (a mai szemlélőnek jobb interpretáció ez a témához, mintáz eredeti Klie festmény). Ugyanígy Csurka Eszteris apropónak használja Márffy aktját és bár átfordítva, de idézi az „eredeti" mozdulatot, valójában csak a téma érdekelte. Ezzel együtt, Csurka Eszter reflexiója a maga groteszkségével olyan ámulatot és ijedtséget vált ki bennünk, mint amilyet, a maga korában Márffy, a figura durva modellálásával, szenvedélyes ecsetkezelésével, a kissé robosztus test rézbarna színével ért el.

 

A kiállítást járva feltűnik az embernek, hogy míg néhányan valóban kreatívan és jó lényeglátással oldották mega „feladatot", vannak olyanok is, akiknek ez nem sikerült...

 

A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ DECEMBER 18-IG.