A fotográfia leple alatt

Tények és észrevételek egy fotódokumentáció kapcsán

Stenczer Sára

„A kémkedés barátok közt egyszerűen elfogadhatatlan”, mondotta tavaly Angela Merkel. Idén nyáron azonban kiderült, hogy a német Bundesnachrichtendienst sem tétlen, és szorgosan szkenneli a baráti országokat. A német titkosszolgálat már évek óta építgetett pr -stratégiája így a legjobbkor teljesedett ki: építészetileg egy gigantikus szerverekre hasonlító, új berlini épületkomplexum képében, másrészt, a művészet égisze alatt, a Martin Schlüter fotográfus nevével fémjelzett fotódokumentáció formájában. 

 
Martin Schlüter: Nacht schlafen die Spione (Éjjel alszanak a kémek), 2014, Sieveking Verlag
 
Reinhard Gehlen, Wehrmacht-tábornok, a Fremde Heere Ost, vagyis a szovjetek megfigyelésével megbízott titkosszolgálat vezetője 1945. szeptember 20-án érkezett meg az Amerikai Egyesült Államok földjére. Gehlen, mielőtt májusban feladta volna magát az amerikaiaknak, mikrofilmeket és egyéb dokumentumokat ásott el az Alpokban vízhatlan dobozokba zárva, s ezzel nemcsak saját, de sok más náci társa életét is megmentette. Már első kihallgatása során felajánlotta tudását és kicsempészett dokumentumait a katonai vezetőknek, akik hamar elérték, hogy a háború végeztével Európában információs források nélkül maradt Egyesült Államok különböző szervei szemet hunyjanak háborús bűntettek felett, és új állást és életet biztosítsanak a volt tábornokon kívül még sok, a náci felsővezetéshez tartozó embernek.
   Gehlent már 1946-ban visszaküldték az NSZK-ba azzal a megbízással, hogy készítse elő az USA hadseregének európai hírszerző szolgálatát és találja meg ehhez a megfelelő embereket. Mint a szovjet birodalom katonai stratégiáit részleteiben ismerő személy, saját hivatalt hozhatott létre, amely egyrészt az amerikai katonaság, másrészt, 1947-es megalapítása után, a CIA alá tartozott. Tömegesen foglalkoztattak itt egykori SS- vagy Gestapo-alkalmazottakat, hivatkozva a célterületek ismeretére és korábbi szakmai tapasztalataikra. Fókuszpontjukban eleinte a szovjet hadsereg mozgásainak megfigyelése, később természetesen az NDK-t érintő adatszerzés állt. 1956-ban az egyszerűen csak Gehlen-Organisationként emlegetett szervezetből alakult a névadója által 1968-ig vezetett Bundesnachrichtendienst (BND), az NSZK külfölddel foglalkozó, a mai napig működő titkosszolgálata.
   A szervezet központja Bajorországban, München déli külvárosában, Pullachban kapott helyet. A sors iróniája, hogy a 68 hektáros terület beépítését eredetileg Martin Bormann, Hitler személyes titkára, pártjának első embere indította el, s hozta létre rajta a többek között Sonnenwinkelnek nevezett, az árja ideológia életmódját reprezentálni kívánó mintatelepet. A komplexum már a háború alatt a külvilágtól elzártan működött és titkos találkozóknak biztosított helyszínt. A harmincas években készült épületeket Roderich Fick tervezte, és még ma is külügyi vendégek fogadására, bizalmas tárgyalások, közös étkezések lebonyolítására szolgálnak.
   A harmadik évezred elején döntött úgy a német állam, hogy a hozzávetőlegesen 6000 alkalmazottat foglalkoztató BND-t Berlinbe költözteti, az image-váltás fő jeleként első lépésben megszabadulva a terhes építészeti örökségtől. Az új arculat a transzparencia fogalmára épül, az átláthatóságra: a korunkban oly sokat emlegetett szó használatától talán ravasz módon azt várhatják, hogy elfeledteti a múlt és a jelen zavaró momentumait és zászlaja alatt egy megfigyeléseket végző hivatalból még rokonszenves Big Brother is lehet.
 

Martin Schlüter: A BND-központ Pullachban sorozatból
Titkos helyszín Pullach mellett. Egy »Signal Intelligence (SIGINT)« irányítóterem. Világítás bekapcsolva


   Az új berlini komplexum, melynek az eredeti tervek szerint 2011-re kellett volna elkészülnie, a mostani becslések szerint a költözéssel együtt összesen másfél milliárd eurót emészt fel (az összeg háromszorosa a hivatal éves költségvetésének, jóval meghaladva az eredeti pénzügyi terveket). Éles ellentét, hogy míg az NSA kutatói például a messzi Hawaiion dolgoznak, addig a BND a főváros központjában, a kormányzati negyedtől nem messze lévő területre költözik. Nem véletlen, hogy Kelet-Berlin lebontott népstadionja, a Stadion der Weltjugend helyére került épületről szóló közlések mind azt hangsúlyozzák, hogy a 14 ezer ablakkal, szinte áttetsző homlokzatokkal feltűnő épületegyüttes a BND új filozófiájának jelképe.
   A hivatal megújulásának gondos alakítgatása az átköltözés révén egy másik kitárulkozási pontot is megengedett: több fotográfus is engedélyt kapott a pullachi központ dokumentálására. Elsőként Andreas Magdanz1 (sz. 1966) tölthetett el 2005-ben fél évet a titkosszolgálat külső és belső területein. A minden alkalommal hosszú kutatásokat folytató, sorozataiban Németország történelmének kényes eseményeit és helyszíneit előhívó fotográfus természetesen felügyelet mellett, de elmondása szerint teljesen szabad kezet kapva több száz analóg, fekete-fehér fotográfiát készített a helyszínen. Ebből vaskos könyv készült, de furcsa módon hiába jelent meg a BND megalapításának 50. évfordulójára, pár újságcikken és néhány kiállításon kívül nem keltett nagyobb visszhangot. Talán mert Magdanz gondosan komponált, elmúlást propagáló képei leginkább egy nekrológra hasonlítanak? S mert a BND ügyei éppen nem voltak napirenden a sajtóban? (Tíz éve még az volt a terv, hogy 2011-re teljesen kivonul a területről addigi használója.)2 2013-ban a Süddeutsche Zeitung is publikált egy kisebb sorozatot, Alessandra Schellnegger képeivel,3 de idén maga a BND vette kezébe a projektet. A Sieveking Verlag, valamint a Versicherungskammer Kulturstiftung együttműködésével professzionális stratégiát alkalmazott: a pullachi komplexum dokumentálását egy fiatal, de az egyik legnagyobb amerikai hírügynökség által ratifikált fotós, Martin Schlüter4 (1977) gondjaira bízta, s az általa készített sorozatot intézményi résztvevőkkel a kortárs művészet közegébe emelte.
   Schlüter tökéletes választás volt. A fotográfus amellett, hogy a CNN 2012-ben nemcsak az év fotósának, de újságírójának is megválasztotta, megrendelésre készült munkáiról is ismert, megbízható szakember. A fent említett díjat valóban főhajtásra késztető, Schweigen im Schnee – Kindesmissbrauch an der Beringsee (Csend a hóban – gyermekmolesztálás a Beringtengernél) 5 című sorozatáért vehette át. Ebben az alaszkai Saint Michael lakosaités környezetét 2010-ben lencsevégre kapó Schlüter meghatóan szemlélteti azt a botrányt, amely alig tíz éve látott napvilágot: a 60-as, 70-es években eszkimó gyerekek százait molesztálták katolikus papok. A fotókon egy tönkrement generációt láthatunk, soha fel nem dolgozott, mélyre temetett traumákkal, s a képekhez tartozó rövid szövegek a tényekkel és személyes történetek felvillantásával az elkötelezett riportfotográfia mintapéldájává emelik a sorozatot.

A BND-központ Pullachban sorozatból. Új épületrész, egy a 110-es épület régi konferenciatermei közül, melyet már csak ritkán használnak. A bútorokon és szőnyegpadlón látható nyomok a múltban való rendszeres igénybevételről tanúskodnak.
 
A BND-központ Pullachban sorozatból Új épületrész, a BND-Soshin-Do-Csoportjának gyakorlóterme

 

   A Martin Schlüter új sorozatát bemutató müncheni kiállítást természetesen a BND elnöke, Gerhard Schindler vezette be, többször nyomatékosítva a projekt különlegességét és művészeti jellegét, azt is megemlítve, hogy most nyitották meg először fotográfus számára a helyszínt, és hogy Schlüter 14 éjszakán át dolgozhatott. 6 A beszéd (amely meg is hallgatható a kiállításon) lényege persze főként az, hogy az intézmény vezetője a nagy nyilvánosság előtt is védelmébe vehesse hivatalát, és a németek biztonságának érdekeit hangsúlyozva felsorolja az utóbbi évek több sikeres hadműveletét, illetve ismételten felhívja a figyelmet a folyamatos terroristaveszélyre.
   Így az elkészült, 160 képből álló sorozatot szemlélve nekünk is megengedhető, hogy figyelmünket hagyjuk kicsit elkalandozni. Főként ha felismerjük, hogy a transzparenciát itt is a szervezők vezérlik: a projekt kapcsán a sajtóanyagon kívül eső információkat s a mindenhol elérhető tíz válogatott képnél többet lehetetlen megszerezni. Vagyis a kiállításon látható kápráztató minőségű, egy és másfél méteres nagyítások – térhatást fokozó akrillemez mögött – hiába sugallják a bennfentességet vagy a titkosszolgálat kitárulkozását, és a mellettük látható megannyi vitrinben elhelyezett nosztalgikus kém-alkalmatosságok is hiába hangsúlyozzák az archív- és dokumentum- élményt, az informált néző azért könnyedén az éjszaka leple alatt készült képek „mögé láthat”.
   Az emberábrázolást nélkülöző, tökéletes kompozíció és technika7 szülteképek persze rendkívül szórakoztatóak: a puritán hitleri helyiségektől a rendetlen irodákig, a lehasznált és szűkös edzőteremtől a legújabb technikai központig, az őrkutyák napirendjétől a kihalt éjszakai külső felvételekig tényleg bejárhatjuk a hatalmas komplexumot. A 007-es világának természetesen híre-hamva sincs itt, a főként a német újraegyesítés előtti korszak atmoszféráját sugalló képek inkább sajnálatot váltanak ki, mint megbecsülést az akciódús életű hősök iránt. Szinte együttérzést keltenek, retródíszletbe bugyolálják a munkatársakat nélkülöző, fantomszerű állapotot, s végeredményként a BND önátvilágításának eszközévé válnak.8 A kiállítás, a könyv, illetve az ezeknek köszönhető médiamegjelenések ismerete után felmerül a kérdés, miről is szólhat ez a dokumentációt a címében hordozó munka? A fotó „bizonyíték” konnotációja, s a sorozat képei által sugallt válaszok (és leginkább kérdések) vajon hogyan értelmezhetők a megfigyelés uralta világunkban? Van bármilyen közük a titkosszolgálat volt központjában készült képeknek a valósághoz? Belső terek, munkahelyek leképezése által milyen információk érhetőek el számunkra a világ egyik legsikeresebben működő információgyűjtésre és feldolgozásra specializálódott intézményéről? Egyszóval mi az, amit megtudunk? Mi itt a dokumentumfotó alapját kötelezően meghatározó issue? Tulajdonképpen továbbra is a BND szándéka a mérvadó: nagy volumenű, jól látható, a széles tömegekhez is eljutó népszerűsítő kampányról van itt szó, ahol régi betonfalak mögé rejtett environmentek megmutatásával felelnek a titkosszolgálat aktivitását érintő aggályokra. A valójában még félinformációkat sem hordozó képek a BND által forszírozott, a demokráciához erősen kötődő fogalom, az átláthatóság illúzióját keltik, díszítésként pedig tökéletesen hangzanak a dokumentum, nyitott ajtók, különleges művészeti projekt, 14 ezer ablak szavak.

A BND-központ Pullachban sorozatból Új épületrész, az őrkutyák beosztása

A BND-központ Pullachban sorozatból Új épületrész, IT-Központ (Információ- és Adatfeldolgozó Központ. A szerz.)

   A stratégia mindenesetre jól irányzott, főként az idén augusztusban kiszivárgott információk fényében, miszerint a némettitkosszolgálat lehallgatta több amerikai felsővezető telefonbeszélgetését,Martin Schlüter: Nacht schlafen die Spione
(Éjjel alszanak a kémek), 2014, Sieveking Verlag és a hetvenes évek óta komoly megfigyelés alatt tartja Törökország kommunikációját. A legnagyobb botrány mindemellett még sokkal súlyosabb, a tavaly Edward Snowden által nyilvánosságra hozott akták szerint a BND és az NSA szoros együttműködésben dolgoznak és adatok milliárdjait engedték (feltételezhetően engedik) át egymásnak, mindkét ország törvényeit az alapjogok szintjén sértve. Természetesen mindez persze már nem a vitrinekben látható tárgyakkal és nem is papíron, fotográfián, mikrofilmen történik, hanem végtelen kábeleken vándorló bitek segítségével.
   Visszatérve a fent említett projekt médiumára, a hagyományosan értelmezett fotográfiára, egyértelműsíthető, hogy az elvesztette rangos helyét az információszerzés magas szinteken működő rendszerében, s így művészi formájában tökéletes eszközzé vált arra, hogy egy titkosszolgálatot szimpatikussá tegyen. Kérdés azonban, milyen jövő áll így előtte, hiszen digitális formájának mára tökéletesen hibrid, s így mindenhova beszivárgó állapotát éppen az információszerzés igényeinek és a tudomány fejlődésének köszönhette. A világ megváltozott, de csak kis részben a fizikailag felfogható része. A google-glass lassan észrevétlen lesz, s az egész internetre átplántált lét, az azon folyamatosan keletkező igazságokról éppen a röghöz kötött valóságokkal lehet a figyelmet elterelni. A fotográfia megmutat és eltakar egyben, lepel önmaga is, s Schlüter éjszakákon át készült sorozatában a tárgyi láthatóság akkumulációja így kettős lepelként fedi be a német titkosszolgálat titkait.
    2014 tavaszán Edward Snowden a TED-nek adott interjút.10 Mindez egy titkos helyszínről irányított robot segítségével volt lehetséges, ez biztosította a tökéletes kommunikációt a riporterrel és a nézőközönséggel egyaránt. Maga az esemény is, de leginkább Snowden mondanivalója talán a legtökéletesebb ellenpontja a BND arculati kampányának: az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a valóságban ők a jogokkal rendelkező userek, az internet állampolgárai, akik privát szférájának sérthetetlenségét tökéletesen figyelmen kívül hagyják a szolgáltatók és a titkosszolgálatok a „terrorizmus elleni harc” és a „transzparencia” címszavai alatt.


A BND-központ Pullachban sorozatból Új épületrész, Kémialaboratórium. Egy természettudós irodája. Balra egy szendvics látható – itt nemrég még dolgoztak.

 
Martin Schlüter: Éjjel alszanak a kémek (Nacht schlafen die Spione).
2014, Sieveking Verlag.
A BND-Központ Pullachban. Martin Schlüter fotódokumentációja
(Die BND Zentrale in Pullach. Fotodokumentation von Martin Schlüter).
 
Andreas Levers: BND, Berlin
 
• • •
 
1 http://www.andreasmagdanz.de/
2 Azóta kiderült, hogy nem zárják be a pullachi központot, nem is csoda, jelenleg a környéken az NSA épített új állomást.
3 Fotos aus der BND-Zentrale – „Hallo, hier Pullach”, Süddeutsche Zeitung, 2013. július 11.
4 http://www.martinschlueter.com/
5 A fotóriport a Magazin MARE-ban jelent meg először 2011 áprilisában. (http://www.emergemag.com/2011/09/schweigen-im-schnee/)
6 Martin Schlüter személyes e-mailjében leírta, hogy ő választotta az éjszakai időpontot, éppen azért, hogy a „kétkedés képeit” készítse el, s felhívja ezzel a figyelmet: „ne hidd el amit mondanak neked”.
7 Hasselblad H-System, Phase One-Back, állvány. A felvételek pusztán a helyszínen adott világítással készültek.
8 Szintén október 5-én zár be, de a koppenhágai Nikolai Kunsthalban az a kiállítás, ami a Stasi Secret Room címet viseli és Daniel & Geo Fuchs fényképein keresztül mutatja be, Schlüterhez hasonló megfogalmazásban az NSZK Állambiztonsági Minisztériumának kiterjedt hálózati rendszerét kiszolgáló helyiségeket. http://www.nikolajkunsthal.dk/en/udstillinger/daniel-geo-fuchs
9 Ugyan Angela Merkel, mikor tavaly kiderült, hogy az amerikaiak lehallgatják mobiltelefonját, úgy fogalmazott, hogy „a kémkedés barátok közt egyszerűen elfogadhatatlan”.
10 http://www.ted.com/talks/edward_snowden_here_s_how_we_take_back_the_internet