A Londoni Magyar Kulturális Központ (Hungarian Cultural Center/HCC) 1999 óta működik London egyik legmozgalmasabb negyedében, a Covent Gardenben. A nevet adó piacon kívül a londoni színházak is többnyire erre találhatók. A HCC is egy színház, a Strandról nyíló Vaudeville Theatre hátsó szárnyában kapott helyet. A színház épületét 1869–70-ben C. J. Phipps tervezte. Tizenkilenc évvel később ugyanezzel az építésszel kívül-belül átalakíttatták a színházat, majd 1925-ben Robert Atkinson tervei alapján átformálták és kibővítették. Ekkor húzták fel a kis szűk hátsó utca, a Maiden Lane felé eső részt is, úgynevezett „Adamesque” stílusban.

Jovánovics Tamás installációja

Adameszknek azokat az épületeket hívja a szaktudomány, amelyek az „Adam Style” vizuális kódjai alapján épültek, de jóval később. A stílus Robert Adam skót építészről kapta a nevét, aki miután éveken keresztül tanulmányozta Itáliában az antik, illetve reneszánsz építészetet, 1758 és 1785 között London legfelkapottabb építésze lett. Az akkori London palladiánus – vagyis neoreneszánsz – jellegéhez képest Robert Adam a klasszikus motívumok újraértelmezését, illetve szabadabb, lendületesebb és mondjuk ki: csicsásabb felhasználását proponálta. A végeredmény egy majdnem rokokóba hajló, a színeket és a dekorációs elemeket fokozottan, gátlástalanul alkalmazó stílus lett. A szobák falai általában különböző színűek (rózsaszín, olajzöld, türkizkék, okkersárga), a mennyezetek is különböző sokszögű és -síkú boltozatok, a dekorációs motívumok az antik görög vázáktól a helyi mitológiák motívumain át a szecessziót megelőlegező organikus absztraktig terjednek.

Az „Adam Style” persze nem forradalmi fordulat az építészettörténetben – hisz nem elvetette, csak módosította a klasszikus elemek használatát –, mindenesetre az egyik első olyan vizuális-kulturális próbálkozás volt Angliában, amely nem szimplán régmúlt, dicső idők felelevenítésén, hanem a maga korára reflektáló, azt újszerűen alakító-formáló építészeti filozófián alapult. Robert Adam szintén az elsők közé tartozott a tekintetben is, hogy az építészetre mint Gesamtkunstwerkre tekintett; az alaprajztól kezdve a kamrakilincsig mindent maga tervezett meg, de még a szőnyegek és függönyök szabásmintáját is ő készítette.

Jovánovics Tamás installációja

Az „Adam Style” felett aztán gyorsan újra elszállt az idő, a tizenkilencedik század angol konzervatívjai számára formailag túl burjánzónak és identitásában túl heterogénnek számított, a modernek szemében pedig a par excellence művészeti dekadenciát testesítette meg.

Az, hogy 1925-ben mégis újra felélesztették a stílust a HCC-nek most otthont adó épület kedvéért, csakis egyfajta dacos provincializmusnak tekinthető. Ekkoriban Európa egyéb mértékadó tájain már bőven a modernizmus határozta meg a haladó kulturális nyelvezetet (De Stijl, Bauhaus stb). Ehhez képest egy tizennyolcadik századi utánérzés utánérzését produkálni nem is reakció, inkább vicc.

Jovánovics Tamás installációja

Erre a viccre, erre a teátrális „Adamesque” épületre való reakcióként fogalmazódott meg Jovánovics Tamás kiállítása a HCC-ben. A kiállítás címének első fele – Geometrical Secession – reacting to an Adamesque Interior (Geometrikus Szecesszió – egy Adamesque belső térre reagálván) – a „Szecesszió” szó kétértelműségével játszik. A „Secession” csak a nagybetű miatt utal angolul a szecesszióra, hisz Angliában sokkal inkább az „Art Deco”-t használják a stílus megjelöléseként. Ellenben használják a „secession” szót a hétköznapi „elszakadás”, „kiválás” értelemben. Jovánovics Tamás esetében a „geometrikus elszakadás” ugyanannyira érvényes, mint a „geometrikus szecesszió”. Lássuk, miért is.

Geometrikus elszakadás – hisz Jovánovics festményei általában – és az adott térben különösen – geometrikus szilánkoknak, virtuális architektonikus töredékeknek hatnak. A Marcus Berrett című munkát egy ajtókeret „vágja el”, a Foi Na Cruz című pedig egy sarokba fut bele. A kisebb méretű, nehezen fotózható színes ceruzás művek pedig lebegésükkel állnak ki a fal síkjához képest.

És geometrikus elszakadás a kifejezetten az adott tér által inspirált, az egész termet behálózó, egyszerre monumentális és vizuális nyelvezetében leheletfinom központi installáció is. Jovánovics a terem központi elemét, a csillár feletti nyolcszögű-kör alakú stukkó-dekorációt „szakította ki” újabb „geometrikus szilánk” módjára vizuálisan a mennyezetről a térbe. Ez a fából készült forma 200 egyenletesen elosztott spárga által feszül ki a mennyezet és a padlószint között. Installációként, illetve térrajzként is értelmezhető, hisz a spárgák egy új, szabályosan görbülő síkot rajzolnak ki a térbe. Ez a részben valós, részben virtuális, enyhén görbülő sík formailag pont a talajszint lapos síkszerűsége (ugye a padló a legvadabb rokokós és szecessziós terekben is lapos) és a mennyezet rokokós girbegurbasága közé ékelődik, nemcsak térbeli elhelyezkedése révén, de formai nyelvezetében is. De azt is mondhatnánk, hogy amennyire az „Adam Style”

Jovánovics Tamás installációja

a reneszánszhoz képest kileng a formai túlburjánzások (rokokó, kvázi-szecesszió) felé, annyira billenti vissza a mérleget Jovánovics Tamás intervenciója a redukció, illetve a minimalizmus „monumentális visszafogottsága” irányába.

És geometrikus szecesszióról is beszélhetünk – hisz Jovánovics Tamás a formai burjánzás, a kulturális előképektől való részleges elszakadás és a Gesamtkunstwerk iránti hajlam alapján Robert Adamban a szecesszió előfutárát látta. Egyértelmű „hommage à szecesszió” a lépcsőházban található London Calling című, több darabból álló – vagy inkább szétálló – festmény, de ha belegondolunk, az egyenes spárga-vonalai ellenére térgörbét kirajzoló, a mögötte lévő plafont vizuálisan egyszerre felszabdaló és egységesebbé tevő installáció, illetve térrajz is legalább annyira szecessziós, mint minimalista.

És geometrikus Szecesszió – hisz annak ellenére, hogy a szecesszió elsőre a kacskaringós formák szélsőséges használatán alapszik, legalább annyira jellemző rá a geometrikus elemek „megtáncoltatása” is, mint Gustave Klimt képeinek hátterében vagy Victor Horta épületeinek egyes részletein.
Formák – valósak és virtuálisak –, stílusok – adottak és hipotetikusak – vetülnek dogmamentes módon egymásra Jovánovics Tamás kiállítása által a HCC tereiben. Szándékosan relatív, „linkelt” munkák ezek, melyek sosem önmagukban kívánnak érvényesek lenni, hanem mindig az adott térrel kölcsönhatásban tesztelgetik kölcsönös vizuális és kulturális határaikat.

James Putnam