Egyiptológiából írtam a szakdolgozatomat, de már abban is az európai művészetre gyakorolt hatását vizsgáltam. Dolgoztam a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztályán, a pártközpont kulturális osztályán. Megismertem a mindenkori kortárs magyar művészet színe-javát, ahogy közelről tapasztaltam a kultúra kézi vezérlését is. Aztán jött a Magyar Nemzeti Galéria, ahol terveim szerint ez az utolsó ciklusom, 69 éves leszek, amikor letelik, abban a korban pedig már nyilván rosszul szelektál az ember, és a szelleme sem feltétlenül friss.

 

 

 

Azt gondolom, hogy az elmúlt években rendkívül sokat dolgoztunk. A Magyar Tudományos Akadémia az elmúlt időszakban kiosztott tizenegy Opus Mirabile-díjból kilencet nekünk ítélt. Ha dinamizálni kell, akkor még többet dolgozunk. A MNG összesen százezer műtárgyat őriz, ennek egy része mozgásban van. Mi látjuk el az államigazgatást, a közintézmények falain található alkotások is a mi gyűjteményünkből származnak. Persze ebben a százezer tárgyban van dokumentum, gyűjtési hordalék, hagyaték is. Célunk, hogy a következő ciklusban még több tárgy legyen látható és hozzáférhető. Újrarendeztük a 20. századi kiállítást, Mednyánszky-kiállításunkat etalonnak tekinti a múzeumi szakma, ráadásul példaszerű nemzetközi összefogás eredménye volt. A tanulmányraktár kialakításával pedig mozgásba hozzuk az eddig be nem mutatott darabok jelentős részét is.

 

 

 

Az újításoknak határt szab, hogy a múzeum „alapmodulja" a műtárgy. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy a modern kommunikáció és az elektronikus feldolgozó- és információs rendszerek kikezdték a merev konzervativizmus védősáncait. Talán éppen ez a kétoldali meghatározottság jelöli ki az aktuális cselekvési program gondolati alapját: a múzeum csak értékalapú szakmai megnyilatkozásokra vállalkozhat, s megnyilvánulási eszközrendszere a kor kommunikációs struktúrájához kell hogy igazodjék. Továbbra is vallom, hogy hozzáférhetővé kell tenni a gyűjteményeinket, dokumentumainkat, tudományos eredményeinket. Működésünk a jövőben is minden tekintetben az alapértékre, a műtárgyra támaszkodik. Kiindulópontunk, hogy ami már a gyűjteményben köztulajdonként megvan, az meg is maradjon. Ebben az összefüggésben az elkövetkező időben felértékelődik az állagmegőrző, restauráló munka.

 

 

 

A költségvetésünk kb. 800-850 millió forint, ennek nagy részét a központi költségvetésből kapjuk, de ebből is például 2003-ban 120 millió forint a kötelező bevétel. Ezt egészítik ki a szponzorpénzek. Ebből az összegből tartjuk fenn az épületet, de a jelentős rész bérre és közterhekre megy el.

 

Szerzeményezésre meglehetősen kevés jut, a pályázatokkal, szponzorálással összesen évente átlagosan 40-50 millió forint. Vásárlással pályázhatunk a Nemzeti Kulturális Alaphoz is. Utoljára egy jelentős Klimó Károly-képet vásároltunk NKA-pénz igénybevételével.

 

 

 

Nem gondolom, hogy olyan kollégáim vannak, akikre nincs szükség. Folyamatosan cserélődik a galéria személyi állománya, váltáskor olyan embereket veszünk fel, akik nyitottak az új évezred kihívásaira. A tartalomszolgáltatók versenyében az általunk őrzött gyűjtemény alapján a magyar kultúra egyik területén - a képzőművészetén - a Magyar Nemzeti Galéria az egyik legnagyobb adatszolgáltató. Többszintű lehet ez az adatszolgáltatás. Lehet egyszerű leltár, adatokkal; lehet kiállítások tartalmát visszaadó feldolgozás közreadása; lehet műveket bemutató kiadványok digitalizálása, lehetnek „saját-program" bemutatók. A kommunikációnak ebben a szeletében az úgynevezett virtuális tárlat versenyez a valódi kiállítással, még ha az eredetiség és a konkrétság nüansznyinál talán valamivel több különbsége meg is marad. Éppen az lesz a feladatunk, hogy a gyűjtemény és kiállítások sokféle célt szolgáló rögzítésén túl arra is legyen szellemi kapacitásunk és erőnk, hogy a különbözőség és használhatóság tekintetében szellemi alapozást dolgozzunk ki, és ennek alapján építsük fel az adatok tégláiból ismeretek épületét. Az adatszolgáltatásban elsősorban az internetre támaszkodunk, de ez nem azt jelenti, hogy művészettörténészeinket informatikusokra cseréljük, hanem azt, hogy szakembereink sajátítsák el a szükséges ismereteket.

 

 

 

Utódot nem nevelek, hiszen a vezető kiválasztás pályázat útján történik. De állítom, hogy a galériában jelen pillanatban is dolgozik 8-10 olyan ember, aki alkalmas lehet a főigazgatói poszt betöltésére öt év múlva. Azt azért tudomásul kell venni, hogy a főigazgatói munka mellett nem lehet tudományos munkát folytatni, ez sok mindenkinél szempont. Nyilván most azért nem pályáztak, mert a szakma úgy gondolja, hogy talán jól végigcsinálom még ezt az öt évet. Biztosítom a megfelelő munkafeltételeket a kollégáknak, hagyok mindenkit dolgozni -persze ennek feltétele, hogy ők is megférjenek velem és a kollégáikkal. Tisztességesen kérni alapkövetelmény nálam, természetesen ez magammal szemben is fennáll, nem a munkaidőt kérem számon, hanem a határidőt. Ezenkívül elvárom, hogy a kollégák ne hallgassanak el információt, illetve a tévedését mindenki ismerje el, s főként ne titkolja el.

 

 

 

Szerintem kevés! A következő tavasszal nagyszabású Munkácsy-kiállítást szervezünk. A galéria anyaga mellett magyar és külföldi magángyűjteményekben található műveket állítunk ki, köztük sok olyat, amely még nem volt itthon látható. A 19. századi kiállítást egyébként a közeljövőben újrarendezzük, ez most nem érinti a Munkácsy- és a Paál László-termet, amelyek átalakítása a következő évek feladata. Nem veszünk le képeket azért, mert éppen nem divatosak. Mi lett volna, ha a múzeumok az ötvenes években szemétre dobták volna az akkor értéktelennek minősített darabjaikat?! A részleg egyébként túlterhelt, innen kölcsönzik a legtöbb tárgyat, és ami az én hibám, hagytam, hogy túl sok legyen a 19. századi anyagra támaszkodó kiállítás.

 

 

 

Tény, hogy kicsit leült az állomány a ciklus vége felé, a pályáztatás előtti időszakban. Azt kell mondanom, hogy ízlésbeli problémák vannak néhány kollégámnál. Húsz éve harcolok a celluxos kiragasztások, az igénytelenség ellen. Van kollégám, aki úgy véli, hogy ki sem kellene a cédulát tenni. Lehet, hogy el kellene választani a feladatokat, és felvenni egy embert „gondnoknak", de ezt csak egy művészettörténészi státus rovására tudnám megtenni - ha találnék egyáltalán a közalkalmazotti fizetésért megfelelő embert.

 

A helyszín kifejezetten rossz, hodályok vannak, nem termek. A belsőépítészet komplexebb probléma. Vannak szerzői jogi kérdések. A teljes átépítés a gépészeti problémáktól kezdve egy egész sor költséget vonzaná. Egyébként az a véleményem, hogy itt szolgálatot kell egy belsőépítésznek csinálni, nem önmegvalósítást, ilyen embert pedig nehéz találni. A katalógusaink közül is azok tetszenek nekem, amelyeket nem grafikusok csinálnak, hanem műszaki szerkesztők.

 

 

 

 

Minden héten végigmegyek, természetesen a raktárakba ritkábban jutok, aminek a szigorú biztonsági protokoll is oka. A büfével végre elégedett vagyok, és a könyvesboltot is jónak tartom. Alapvetően két dolgot gyűlölök egy múzeumban: a koszt és az ételszagot - ezeket itt nem tapasztalom.

 

 

 

Több okból nem sorolom fel azokat a magángyűjteményeket, amelyekből boldogan válogatnék. Egyébként az a tapasztalatom, hogy előbb-utóbb minden jelentős darab közgyűjteménybe kerül. A gyűjtemény építésénél a fő szempontom, hogy ne legyenek lukak a galéria kollekciójában. Hagyományos eszközökkel kevés siker remélhető a gyűjteménygyarapítás területén. Magyarországon a műtárgyárak az egekbe szöktek, s az előrejelzések szerint, egyelőre ott is maradnak. Csak a különböző támogatási formákat kidolgozó, ajánló és meggyőző marketing munka segíthet; klasszikus vevőként az intézmények a piacon nem versenyképesek.

 

 

 

A kedvencek: M. S. mesterrel kezdem a sort, aztán a Mányoki-kiállítás megmutatta, milyen összetett a művészete, Paál Lászlót nagyra tartom, nekem is reveláció volt Mednyánszky, nagyon szeretem Koszta József és Fényes Adolf művészetét, a modernek közül Kokas Ignác, Schéner Mihály, Nádler István, a fiatalok közül Szűcs Attila áll közel hozzám.

 

Sosem gyűjtöttem, de mindig maradt rajtam műtárgy, főleg fiatal koromban, elsősorban barátaimtól. Schaár Erzsébet, Varga Imre, Kokas Ignác, Schéner művei között élek, de kaptam képet Laknertől, Kondortól. Egyébként rám is érvényes az ICOM ajánlása, tehát a múzeumi dolgozók nem gyűjthetnek a múzeum szakterületéhez tartozó műtárgyakat.

 

 

 

Mindegyik múzeum tanulságos nekem valamiért; nagyon irigylem például a Vatikáni Múzeum információs rendszerét, amelyhez hasonlót már évek óta szeretnék kiépíteni, de eddig még nem sikerült. A látogatók segítése egyébként nagyon fontos, ráadásul folyamatosan változnak a szokások, az állandó kiállítások ingyenessé válása óta például nagyon sokan járnak vissza rendszeresen, akár csak egy-egy képet, vagy termet újra megnézni. Ezek új kihívások, amelyekhez alkalmazkodni kell.

 

 

 

Jelenleg az látszik a legjobb megoldásnak, hogy a Modern, illetve a Ludwig Múzeum költözik le, ez legalább részben megoldaná a mi helyproblémáinkat is.

 

 

 

Méltóbb helyet kaphatnának időszakos kiállításaink, megvalósíthatnánk a múzeum régóta tervezett szoborgalériáját, „látványraktár", helyesebben tanulmányi építmény létesítésével még alkalmasabbá tudnánk tenni intézményünket az oktatás, a kutatás és a múzeumi munka lényegére, az értékek őrzésére kíváncsi emberek szolgálatára. 

 

Jobb elhelyezést tudnánk nyújtani ifjúsági műhelyeinknek - így a múzeumban működő nemzetközi hírű GYÍK Műhelynek és a pedagógus továbbképzésben is szerepet játszó múzeumpedagógiai csoportunknak -, amelyeket közvetve és közvetlenül a közönség-nevelés kulcsintézményének tekintünk.

 

Programszerűbben tudnánk szolgálni a fogyatékkal élő embereket a múzeumban őrzött értékek megismerésében. Méltóbb, s így egyszersmind a mostaninál jóval inkább közönségbarát környezetet tudnánk teremteni a szolgáltató és kommunikációs feladatoknak.