A mániákus kommunikátor – Ai Weiwei

Nagy Mercédesz

Jól kereső tehetség, ügyes provokatőr, narcisztikus bohóc. Különböző vélemények a legismertebb kínai képzőművészről, akinek az egész világon számtalan önálló kiállítása volt, saját országában azonban még egyetlenegy sem. Nemcsak képzőművészeti alkotásokat, hanem épületeket és emberjogi akciókat is jegyez. Lételeme a kommunikáció, a publicitás, a láthatóság. Az interneten napjának minden percét megosztja – életvitele a legfontosabb alkotása. 

Külvárosi por, sárgásszürke köd, november, Peking. Mögöttem nemrég betonozott út, egy szürke ruhás helyi férfi ráérősen teherszállító platós biciklit hajt. Előttem két méter magas szürke téglakerítés. Lassan öt perce, hogy megnyomtam a „FAKE” felirat melletti csengőt. A vaslemez kapu és a téglakerítés közti alig félcentis résen látom, hogy egy szőke, fiatal nő jön-megy az udvaron. Már pont felhívnám az irodát – biztos nem szól a csengő –, amikor újra megjelenik és a kapu felé jön. Rendkívül barátságosan beenged, de a fal mellett, a belső oldalon megint várnom kell, amíg leellenőrzi, valóban megbeszéltem-e előzőleg telefonon a találkozót Ai Weiweijel.

Az udvart sűrű, élénkzöld bambuszágyás szegélyezi, a szürke téglakerítésen belül pedig cégérként egy FUCK-felirat neoncsőből (korábban kiállítási darab), a földön kínai módra sziklák, kék-fehér porcelán és szobortorzók. Az európai nő helyett egy délkelet-ázsiai magas, vékony, nőies fiú érkezik vissza. Bevezet az udvarról nyíló egyik ajtón: itt várakozzak tovább, pár perce lesz majd Ai Weiweinek a számomra, de még vannak nála.

Ez a FAKE iroda legnagyobb helyisége, 12 munkatárs dolgozik egymásnak háttal, számítógépek mögött, beljebb még négyen ülnek. Itt folyik többek közt a projektek előkészítése, de a 2008-as szecsuáni földrengés kisiskolás áldozatainak dokumentálása is.

Újabb öt-tíz perc után az udvaron keresztül átvezetnek egy hatalmas ajtó elé, amit a fiatal szőke nő már várva az ilyenkor, gondolom, megszokott hatást, jelentőségteljes mosollyal tár szélesre. Az ajtó mögött impozáns kétszintes belmagasság, hatalmas „birodalmi” asztal fából, mellette mintegy várúrként a termetes Ai Weiwei (53) ül, körülötte kínaiak és külföldiek, vendégek és munkatársak keringenek. Valóban minden perc be lehet osztva: a bemutatkozásunk az előző vendég kabátfelvételére van időzítve, amíg pedig elhelyezkedem az asztalnál, Ai Weiwei az ajtóhoz kíséri előző látogatóját. Majd leül az asztalfőre, hanyagul hátradől a faragott támlás kínai széken, s udvarias mosollyal várakozón tekint rám.

A kérdés, amellyel már megkerestem néhány pekingi képzőművészt – nevezetesen, hogy Kína új világpolitikai helyzete miatt bekövetkezett-e bármilyen identitásváltás, és ez befolyásolja-e az alkotás eddigi módozatait – láthatóan nem villanyozza fel: „Ez engem nem foglalkoztat. Nincs új identitás, történelmi folytonosság van.” Így inkább aktuális témákról beszélgetünk. Akkor pár napja távoztak ugyanis a rendőrök az irodától gyalogtávra lévő otthona mellől, ahol házi őrizetben volt, mert kormányellenes happeninget szervezett több száz elvbarátjának Sanghajba. Kétévnyi munka után, a valójában állami megrendelésre frissen felhúzott, ám hirtelen lebontásra ítélt – s azóta január 11-én már el is dózerolt – stúdiójában végül nélküle ülték meg a sajátos tort. A fő fogás folyami rák volt – ez a homonimákban verhetetlen kínai nyelven ugyanúgy hangzik, mint a kormányzati propaganda központi jelszava, a „harmónia”.

A gyakran ismétlődő, kifejezetten provokatív csínyeket követő dorgálás és „szobafogság” egy ridegebb szülő-gyerek kapcsolatra emlékeztet, ahol a szülő a lelke mélyén mégis büszke nemzetközi hírű fiára. De Ai Weiwei szerint ez csak romantikus nyugati elképzelés, s ha lehet ilyen relációról beszélni, akkor inkább ő a felnőtt és a kínai vezetés a gyerek. „Totálisan frusztráltak. Nincs meg a hagyománya, hogy hogyan kell kezelni a művészetet és a művészeket – és egyáltalán a kultúrát.” Majd hozzáteszi, hogy soha nem fog újra építeni Sanghajnak. Láthatóan fáj neki a rombolás: „kínosan érzem magam és el is vagyok keseredve. Egy művészeti alkotás volt, nagyon szerettem, több ember munkája volt benne” – és egymillió dollár, amit egyébként később visszafizettek neki. „…és nem adtak világos magyarázatot” – ingatja a fejét.

Pedig 2008-tól folyamatosan borsot tört a sanghaji hivatalnokok orra alá. Ismertségét kihasználva igyekezett minél nagyobb publicitást biztosítani a sanghaji hivatali visszaélések áldozatainak és a helyi jogvédő aktivistáknak. Feng Zhenghuról (Feng Csenghu) egyenesen dokumentumfilmet forgatott. (1)

Azután arról kérdezem, mit szól ahhoz, hogy a Nyugat egyre inkább keresi Kína kegyeit, s például nálunk Magyarországon is „keleti szél” fúj, azaz a gazdasági kapcsolatok kérdés nélkül felülírják a morális meggondolásokat. „Igen, ez szomorú, de így van. Meg is írtam David Cameronnak: (2) aki kritika nélkül megy el a jogsértések mellett, az maga is részesükké is válik.”

A Tate Modern ún. turbinatermében éppen zajló Napraforgómagok című kiállítását érdekes alkalmazás egészíti ki: a helyszínen webkamera előtt videoüzenetet lehet küldeni a művésznek, (3) aki válaszol és maga is kérdez. Kapott elgondolkodtató kérdéseket vagy reakciókat? „Persze, de itt nem is ez a lényeg, hanem a kommunikáció. A kommunikáció a legfontosabb. Folyton kommunikálni kell.” Világos válasz ez arra is, miért állt készségesen szolgálatomra azonnal, amikor előző nap névtelen magyar érdeklődőként felhívtam telefonon. Közben a hatalmas asztalnál kicsit távolabb ülő, a telefonját nyomkodó huszonéves kínai lányhoz fordul. Tompított hangon kérdőre vonja, hogy miért nincs összefoglalva a Tate-beli video-anyag. „Napok óta nem hallottunk semmit róluk. Ez a te feladatod lenne.” Rövid munkavita zajlik köztük, de le is jár az idő. Búcsúzóul a mobilozó lány kis nejlontasakba csomagolt porcelán napraforgómagokat húz elő a nadrágzsebéből, és a kezembe nyomja. Rajta a felirat: 葵花籽 Kuihuazi, Ai Wei Wei.

Turbine Hall

Ai Weiweinek 2010-ben, egyik legtermékenyebb évében 15 csoportos kiállítása és öt önálló tárlata volt. Köztük a legimpozánsabb és legtöbb sajtót kapott a londoni Tate Modern Turbine Hallját mintegy 10 centi vastagságban kitöltő Napraforgómagok. A tavaly októbertől ez év májusáig megtekinthető százmillió, kézzel készített, életnagyságú szotyola 1600 főnek adott jól fizető munkát a porcelán fővárosként is ismert délkeleti Jingdezhenben (Csingtöcsen). Az individualizmusról, termelésről, társadalomról és főleg Kínáról számos kézenfekvő kérdést implikáló alkotás eredetileg egyik fontos tulajdonsága volt, hogy a látogatók fizikailag is beletemetkezhettek a műbe.

Sétálhattak rajta, beleülhettek, magukra szórhatták, játszhattak vele és főleg hallgathatták az apró porcelánmagok súrlódásának finom zaját. A megnyitó után tíz nappal azonban a Tate a porcelántörmelék egészségkárosító hatására hivatkozva úgy döntött, hogy megszünteti a bevonódás ezen lehetőségét, egyúttal megkérték a közönséget, hogy ne vigyenek haza a magokból egyet sem. Erre a művész egyébként azt nyilatkozta egy helyütt, hogy a látogatók helyében ő biztosan zsebre tenne néhány szemet, ami az eredeti intenció szerint nyilván az alkotás interaktivitását képezte volna.


Tündérmese – földi pokol

Ai Weiweinek nem ez az első szociálisan mélyen involvált munkája. A 2007-es Documentára Kasselba utaztatott 1001 kínai állampolgárt, akik közt olyan kisebbséghez tartozók is voltak, ahol a nőknek gyakran nincs hivatalos, formális neve. Tehát volt, akit először el kellett nevezni ahhoz, hogy útlevelet kaphasson. Az expedíció minden részletét a bőröndöktől a ruhákon át az 1001 Csing-dinasztiabeli székkel felszerelt dormitórium ágytakaróiig pontosan megtervezték. Az „invázió”-nak is titulált kirándulásról a résztvevők reakcióival együtt folyamatos filmdokumentáció készült, melynek – utalva a Grimm fivérek kasseli kötődésére – Ai Weiwei a Tündérmese címet adta.

Másik nagyszabású aktivista-projektje, a 2008-as szecsuáni földrengés gyermekáldozatainak összeírása és a gyászoló szülők támogatása a mai napig folyik. Az olimpia évének májusában történt tragédia után hivatalosan hetvenezer halálos áldozatot és húszezer eltűnt személyt regisztráltak. Az amúgy is pokoli katasztrófa legördögibb botránya az aránytalanul sok kisiskolás halála volt. A legvalószínűbb ok: a mint mindent, a bürokráciát is átszövő korrupciónak köszönhetően silány anyagokból, hanyag módon, nem sokkal azelőtt felhúzott iskolák kártyavárszerű összeomlása. A szerencsétlenségben a kormány a rend(szer) fenntartása érdekében reflexből nyúlt az elhallgatás és a cenzúra eszközéhez. Ezen a logikán végighaladva megfélemlítéssel, börtönnel próbálták elhallgattatni az igazság kiderítésében a végletekig elmenő kétségbeesett szülőket, a gyermekáldozatok számát pedig igyekeztek hivatalosan minél alacsonyabban tartani.

Ai Weiwei, akit a Sina.com 2005-ben hívott meg blogolni – a komputerhez akkor még kevéssé vonzódó, viszont a kommunikáció iránt elkötelezett művésznek a felkéréshez külön számítástechnikai tréninget is mellékelt a legnagyobb kínai szolgáltató – saját, akkor már igen népszerű oldalán kezdte gyűjteni az adatokat a meghalt kisiskolások ezreiről. A kampányhoz önkéntesek is csatlakoztak, akik a helyszínen nyomoztak a gyerekek után, végül 5200, a szülőknél és a biztosítótársaságoknál is igazolt nevet sikerült összegyűjteniük. A blogot hivatalosan lezárták, Ai Weiweit pedig 2009 májusában tevékenységét firtató rendőrök látogatták meg pekingi otthonában. Mivel Ai művészi identitását egyre inkább a politikai ellenállás formálta, ezek a figyelmeztetések cseppet sem tartották vissza attól, hogy augusztusban leutazzon Szecsuán központjába, Csengduba, hogy egy felforgatással vádolt földrengés-aktivista perén jelen legyen.

A tárgyalás napjának hajnalán azonban rendőrök törtek rá és szállodai szobájában szó szerint elagyabugyálták – erről hangfelvételt készített –, majd tizenegy munkatársával és önkéntesével együtt a nap végéig egy másik hotelben tartották fogva. Ai és csapata szokásához híven mozgóképen is dokumentálta a szobában töltött napot, amit aztán az interneten is közzétettek. Betiltott blogja után a Kínában szintén hivatalosan elérhetetlen, de a cenzúrát megkerülő proxyn keresztül használható Twitterre helyezte át virtuális főhadiszállását. Majd 2009 októberére elkészült élete addig leggrandiózusabb installációja. A So Sorry című kiállítása részeként a müncheni Haus der Kunst oldalát kilencezer élénk színű iskolatáskával borította (4) be. A táskákból kínai mondat volt kiolvasható, melyet egy gyászoló anyától kölcsönzött: „Boldogan élt e földön hét évig”.

Még a kiállítás előkészületeikor, szeptemberben rosszul lett Münchenben. A szecsuáni rajtaütés következményeként agyi vérömlenyt diagnosztizáltak a német orvosok, és azonnal megműtötték. Novemberi, a FAKE-ben tett látogatásom végén búcsúzáskor megkérdeztem, sikerült-e maradandóan felépülnie az egy évvel ezelőtti műtét óta. „Nem teljesen. Kevesebbet bírok, és sokszor keresnem kell a szavakat” – válaszolta beletörődött hangon. A Tate-beli installáció alapján úgy tűnik, szerencsére hatásgazdag víziókban maradt a régi.

***

Hogyan alakulhatott az ki, hogy Ai Weiwei a legismertebb külföldi művész, igaz, otthonában még önálló kiállítása nem volt, viszont felkérik az új Peking szimbólumát jelentő Madárfészek stadion tervezésére – amiből egy idő után meggondolja magát és kiszáll? Kína legnagyobb városának elöljárói szeretnék bevonni Sanghaj új művészeti központjának megépítésébe – majd mikor elkészül, az épületet a földdel teszik egyenlővé. Hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire kellemetlen egy nem demokratikus ország kormányának, mégis – a verést leszámítva – csupán a házi őrizetig mennek el nála. Hogyan maradhat ilyen markánsan a felszínen, és főleg, ha ilyen markánsan a felszínen van, akkor hogyan lehet komolyan venni?

Az apa

Ai Weiwei külföldi ismertségének praktikus okai is vannak: folyékonyan beszél angolul – korábban New Yorkban élt; minden csoportos kiállítás és album az ő, honfitársaiéhoz képest könnyen memorizálható nevével kezdődik; és bevallottan a kommunikáció a mániája. Viszont bonyolult hazai státuszának megértéhez érdemes tudni, hogy apja, a fiatalkorában még festőnek készülő Ai Qing (Aj Csing) a korai maoista korszak elismert költője volt – s a nyelv mestereként briliáns névadó. Rajongott a kommunizmusért, de mint minden értelmiségi, aki kritikai észrevételt fűzött a rendszerhez, kegyvesztett lett a kulturális forradalomba torkolló politikai hatalomharc gyomorforgató éveiben. Fiatalon társadalomérzékeny kommunista nézetei miatt a nacionalisták zárták börtönbe, harminc évvel később a szélsőséges kommunisták alázták a végsőkig.

Ai Weiwei nyilatkozatai szerint (5) az első és legerősebb kép apjáról az, hogy a távoli Xinjiangban (Hszincsiang) vécét pucol. De még ezt is visszasírta a család, mikor innen a Góbi sivatag határáig zavarták őket, ahol egy föld alatti barlangban éltek további öt évig – viszont ahonnan a csodával határos módon mindannyian élve tértek vissza Pekingbe 1976-ban. Ai Qing (Aj Csing) továbbra is tevékenyen hitt a kommunista eszmékben és a demokráciában: 1989-ben, 79 évesen, több értelmiségivel együtt petíciót írt alá és tolószékben vitette ki magát a Tienanmen térre.


NY

Ilyen háttérrel érkezett a Teng Hsziao-ping-i enyhülés éveiben a képzőművészet iránt fogékony Ai Weiwei a Pekingi Filmakadémiára. Az azóta Kína legismertebb rendezőinek – Zhang Yimou (Csang Jimuo), Chen Kaige (Csen Kajko) – osztálytársaként sem találta elég szabadnak a légkört, ezért inkább a magukat Csillagoknak (星星画会 Xing xing hua hui – Hszinghszing huahuj) nevező, külföldön is ismertséget szerző avantgárd művészek csoportjához csapódott, és a szülői hagyományok szellemében aktív politikai/társadalmi életet élt. A reformok évei mégsem töltötték el maradéktalan lelkesedéssel.

1981-ben Philadelphiában tanulmányokat kezdő barátnője családjának segítségével vízumot szerzett, és az Egyesült Államokba utazott. Először Kaliforniába, majd New Yorkba költözött, ahol a Parsons School of Designban tanult egy ideig. Az utcai portrézás mellett takarításból, kertészkedésből tartotta fenn magát, dolgozott bébiszitterként és építkezéseken – valamint rengeteget blackjackezett. (6) De legfőképp a New Yorkba látogató kínai művészek vendéglátója és kalauza volt.


Nagy mennyiségben gyártott festményei iránt nemigen érdeklődött senki. Első, 1988-ban kiállított munkái, melyek egyben későbbi alkotásainak találékonyságát is magukon viselték: egy lapátnyéllel ellátott hegedű, illetve az egy pár keresztbevágott férfi bőrcipőből összevarrt kétorrú One Man Shoe. Andy Warhol filozófiáját olvasta és csodálta Duchamp-t. A ready-made atyja előtt egy Duchamp profiljára formázott drót vállfával tisztelgett. Vonzották a társadalmi események: 1988-ban részt vett a Tompkins Square Park-beli tüntetésen, egy évvel később pedig a Tienanmen téri megmozdulás vérbe fojtása miatt nyolcnapos éhségsztrájkba kezdett. Furcsamód pont a pekingi vérengzésnek köszönhette, hogy zöldkártyát kapott, előtte – mivel a Parsonsból kitették – illegálisan húzta meg magát New Yorkban.

Vissza Keletre

1993-ban, apja betegségének hírére tért vissza Pekingbe. Három társával közösen kiadta – a hivatalos cenzúrát megkerülve – az esszéket és képeket tartalmazó, a ’89 utáni kiábrándultságból lassan ocsúdó kortársakról és kortársaknak készített trilógiát (Fekete, Szürke és Fehér fedelű könyv).

1995 hozta meg az áttörést. Ekkor karolta fel Uli Sigg, Svájc egykori pekingi nagykövete, aki nem mellesleg felvásárolta a 80-as évek kínai avantgárdjának legjelentősebb munkáit, és a kortárs műveknél sem állt meg. Ő mutatta be a szintén svájci Harald Szeemann-nak, aki az 1999-es Velencei Biennálén megadta a kezdő szikrát a kínai kortárs képzőművészet nemzetközi berobbanásához.

Ai Weiwei weboldalán (7) a meghirdetett koncepciója mátrixának közepén Kína áll. Tőle jobbra és balra az élet/kultúra, illetve a politika. Kína alatt és felett a művészet és az építészet. Ezek a fő csomópontok aztán számtalan függelékkel rendelkeznek, néhány ponton pedig érintkeznek is: ilyen például az „élet” és „Kína” közt elhelyezkedő „halál” és „vallás”. Ai Weiwei valójában mindenre érzékeny, és minden tekintélyt – legyen az politikai, gazdasági vagy művészeti – provokálni igyekszik. Az irányt többek közt a 1995 és 2003 között készült Perspektívatanulmányok c. fotó-projektjével tette nyilvánvalóvá, melyen nemes egyszerűséggel a saját kinyújtott középső ujját fotózta olyan távolabbi hátterek előtt, mint a Fehér Ház, az Eiffel torony vagy a Tienanmen tér.

2000-ben a Sanghaji Biennálé idején, de természetesen a biennále keretein kívül, Feng Boyival (Feng Poji) közösen megszervezték a Fuck off – kínai címén Nem-kooperatív megközelítés – nevezetű botránybiztos művészeti show-t. A szinte azonnal betiltott eseménynek óriási híre lett, a nemzetközi média rögvest Ai Weiwei felé fordult.

East Village

Ekkoriban látott hozzá a Peking északkeleti peremén, CaoChangdiban (Caocsangti) létesülő stúdiókomplexumhoz, mely egyben saját önálló otthonát is jelentette – egészen addig az édesanyjánál lakott, nem messze az építkezéstől. Bár építészetet sosem tanult, az egy délután alatt felskiccelt tervekből hatvannapnyi munka után olyan épületegyüttes született, hogy Ai egy csapásra keresett építész lett. Így kapott felkérést többek közt az olimpiai Madárfészek stadion tervezőcsapatába is, és később Sanghaj elöljáróitól a minap ledózerolt stúdió felhúzására.

CaoChangdi, a mellette elterülő 798-cal együtt, Peking – és egyben Kína – legfontosabb kortárs művészeti helyszínévé vált. Sőt a kezdetben markánsabb, de az utóbbi években erősen kommercializálódott 798 vezető helyét mára egyértelműen Ai Weiwei közvetlen szomszédsága vette át (tényleg bebiflázta az Andy Warhol-könyvet). Médiastúdiója mellett az experimentális kortárs alkotások felkarolására és összegyűjtésére megalapította a China Art Archives & Warehouse-t (CAAW); építészeti megrendeléseket pedig a FAKE tervezőirodáján keresztül vállal.

Az iroda latin betűs neve kínaiul kimondva pedig imigyen hangzik: Fá-kh(ö).


Jegyzetek:

(1) A testvéréhez Japánba látogató Feng több mint három hónapig lakott és tüntetett a tokiói Narita reptéren. Sanghajból ugyanis azt az utasítást kapta a reptéri határőr, hogy nem pecsételheti le az útlevelét, azaz Feng nem szállhatott fel a hazafelé tartó gépére.

(2) Ai Weiwei: David Cameron, as you visit China please listen to us, Guardian, 2010. november 7. http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2010/nov/07/david-cameron-china-listen

(3) http://aiweiwei.tate.org.uk/

(4) http://twitter.com/AIWW, de emellett számos egyéb személyes weboldalt is fenntart

(5) David Barboza és Lynn Zhang: The Clown Scholar: Ai Weiwei http://www.artzinechina.com/display_vol_aid180_en.html

(6) Evan Osnos: It’s not beautiful, The New Yorker, 2010. május 24.

(7)
http://www.aiweiwei.com/editorial/html/concept.htm

 

Full 001935
Full 001936
Full 001937
Full 001938