A téboly múzeuma

Perenyei Mónika

Jó hír muzeológusoknak: a magyar elmegyógyászatban a harmincas években a dokumentálást, archiválást terápiaként alkalmazták! A betegek és orvosok együttműködésén alapuló gyakorlat a háború miatt megszakadt, de az akkoriban keletkezett archívumnak a téma iránt érdeklődők ma is csodájára járnak. Némi ízelítő a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt működő Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény anyagából.

 



Enteriőr-képek az elmeügyi múzeumról (Selig-múzeum) az ún. múzeum-albumból, 1936 körül | MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény archívuma
 
Az őrület kérdésköre ma is a magyar társadalom- és kultúrtörténet marginalizált és ily módon egzotikusnak számító tárgya. És ha valaminek, akkor ennek a hallgatásnak és hiánynak nálunk nagy hagyománya van. Az őrület mint az életünkben problémás, mert rettegett vagy elutasított élményvilág és léttapasztalat, illetve orvosi segítséget igénylő pszichotikus elmeállapot a pszichiátria, a pszichológia és a kriminológia felségterületén kívül jobbára a szenzációhajhász bulvárban jelent meg a két világháború között, a hetvenes évektől pedig a társadalmi kívülállás, az elkülönülés választásával a stigmatizációt is vállaló deviáns lázadók beszédmódjaiban tűnik fel. A kulturális gyakorlatokban a „tébolyult” és a „deviáns” mint karikírozott hazai szereplehetőségek azonban továbbra is fenntartják az őrületről való gondolkodás elszigeteltségét, a kategorikus vélemények burjánzását. A pszichiáteri és a művészettörténészi tekintet élesen elválik: egy kimunkált közös nyelv hiányában vizuális művészek a képeik alapján könnyen válhatnak visszamenőleg is orvosi esetté – botrányos vagy ámulatba ejtő életrajzi adalékok kerülnek előtérbe –, a diagnózisok óvatlan napvilágra kerülésével pedig a művészettörténész választja inkább a diszkrét félrenézés vagy elhallgatás technikáját. Vagy cezúrát húzunk egészséges és patológiás életszakaszok és produkciók között, vagy a diagnózis árnya vetül az egész életműre. Holott a mentális betegségeket az elmebeteg-ellátás reformjáért küzdő elmeorvosok már a két világháború között is rejtélyes spektrum-betegségként kezelték, sőt, talán a közérthetőség és az elmeügy emancipációja érdekében, relativizálták is. A traumatizáló Nagy Háborút követő évek forrongó eseményei közepette Oláh Gusztáv köztiszteletnek örvendő elmeorvos (az angyalföldi, majd a lipótmezői intézet hajdani igazgatója, az elmebetegek felszabadításáért küzdő reform- pszichiáter) egy 1922-ben, a politikai pszichopatákról írt cikkében így fogalmaz: „Mindenki megkótyagosodott a kommün idején, csak az őrültek maradtak józanok.” 1 „Az elmebetegség tulajdonképpen relatív”, mutatott rá ugyanő egy 1933-ban, az elmeorvosok egyesületének jubileumi ülésén tartott előadásában.2 A Jean-Martin Charcot salpetriere-i intézetében is tanult, franciás műveltségű Oláh azzal, hogy a francia hagyomány közismert toposzát elevenítette fel – miszerint az őrültek félelmetesnek tartott zárt világa és a szabadnak vélt kinti élet nem választható el élesen, krízishelyzetekben pedig könnyen fel is cserélődik egymással –, ráirányította a figyelmet a hazai elmegyógyintézetek elszigetelődésére, a „bolondok” és a „bolond doktorok” marginális helyzetének tarthatatlanságára. „A pszichiáterektől való irtózás, a társadalomnak az elmei gyógyintézetektől való félelme és a túlhajlott szabadság feszélyezése nyilvánul meg az összes külföldi és belföldi törvényekben.” Felemelte szavát az elmebetegügy törvényhozási anomáliái, a betegek érdekeit sértő hatósági igazolvány, az intézeti páciensek kriminalizálása ellen.
 
Horváth Gy.: másolat Peter Paul Rubens Loyolai Szent Ignác csodatétele (meggyógyítja a megszállottakat és a betegeket) című festménye után, 1923, papír, ceruza, 44 × 34 cm MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény 89.320
 
   „A múzeumot általában úgy képzeli az ember, hogy tágas oszlopcsarnokok mélyén óriás üvegszekrényekben ott sorakoznak múlt idők régi emlékei, diluviális idők kitömött mammutcsontvázai, Kossuth Lajos kedvenc pipája, esetleg a cinkotai tömeggyilkos hírhedt bádoghordóinak pontos másolata. A főváros legújabb múzeuma azonban, amelyet most nyitottak meg és adtak át rendeltetésének, hogy tanítsa és oktassa a jövő orvosnemzedékét – egyáltalán nem hasonlít a hasonló intézményekhez” – olvashatjuk egy 1931-ben megjelent híradásban, melynek apropóját a szóban forgó múzeum, a Budapesti Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet elmeügyi múzeumának ünnepélyes megnyitása adta3. Úgy tűnik, a gyűjtést már a tízes években elkezdő Selig Árpád elmeorvos után akkoriban Selig-múzeumként is emlegetett gyűjtemény még az 1908-ban megnyílt Bűnügyi Múzeumnál is különösebb helyként került a harmincas évek újságolvasóinak látóterébe. A múzeum vendégkönyvének tanúsága szerint azonban, a magyar ember nem igazán volt fogékony erre a „bizarr” kulturális élményre; e „förtelmes” hely, a rendőrségi beszállítások végállomásaként elhíresült angyalföldi tébolyda zárt mikrovilágának és az ott élő páciensek munkáinak megismerésére. Míg a múzeum sajtógyűjtésében (1931–35) hemzsegnek a bűnesetek (gyilkosságok, sikkasztások, vallásos révületek, szerelmi téboly) és az őrület közötti összefüggések gátlástalan tálalásai, a szenzációsan hátborzongató esetek frappáns kommentálásai, e híreket fogyasztók közül kevesen vették a fáradságot, hogy némi ismeretre tegyenek szert az azíliumokban élő áponcok, ápolók, irgalmas nővérek és orvosok életéről. Pedig e bulvárhírek főszereplői, a tébolyultak – ki gondolná? – intézeti életük munkaterápiás elfoglaltságaként éppen a róluk és orvosaikról szóló sajtóhíreket rendezték albumokba, amelyek aztán a múzeumi archívumot gyarapították. A csak töredékeiben megmaradt, hányatott sorsú elmeügyi múzeum archívuma (fényképalbumok, sajtógyűjtések, fotótablók, grafológiai gyűjtések) a betegek és az elmeorvosok közötti együttműködésnek egy olyan lokálisan sajátos módjáról tanúskodik, amely a mából nézve még inkább figyelemre méltóvá teszi az Angyalföldön 1931-ben megnyílt intézményt. A múzeum a harmincas évek második felében átkerült Lipótmezőre, ahol egyesítették az ottani orvosok, Fabinyi Rudolf és Nyírő Gyula gyűjtötte képanyaggal, és az addig moziteremként használt helyiségben rendezték el.4 A második világháború alatti költözések közben számos tárgycsoport megsemmisült (kenyérbél munkák, önsértő és támadó fegyverek, szökési kísérlethez barkácsolt eszközök, morfinizmus tárgyi emlékei, öröklés- és elfajulás-kutatások dokumentumai), az ötvenes évektől viszont a páciensek munkáival és az ápolóképzés dokumentumaival tovább gazdagodott a gyűjtemény.5
 

az ún. múzeum-album egy lapja, tabló (MTA PMGY archívuma)
 
   Az őrületet és az őrülteket kriminalizáló társadalmi környezetben Magyarország első elmeügyi múzeumának megalapítása és működtetése számos nehézségbe ütközött, fő akadálynak a pszichiátriával szembeni közöny és az intézetekkel szembeni előítéletesség mutatkozott.6 Épp e két akadály, amelyet az intézeti elmeorvosok saját bőrükön is éreztek, motiválhatta őket arra, hogy a városi képzeletben viszolygást keltő angyalföldi intézetben egy olyan múzeumot hozzanak létre, amelyben nemcsak a páciensek munkái, hanem pszichiátriatörténeti adatok, képek és irodalmi anyag, valamint az elmeorvosi kutatások dokumentumai is helyet kapnak. A múzeum nem egyszerűen az orvosi diagnózist segítő és önterápiás céllal készített alkotások (rajzok, festmények, hímzések, különféle faragott tárgyak) felhalmozott gyűjteménye lett. Az intézeti élet, a munkaterápia és az orvosi kutatások fényképeken keresztüli bemutatásával a város peremére űzött őrültek, vagyis a mentális betegek és az intézeti orvosok közös érdekképviseletében is hatott. A múzeum az intézet lakóinak, orvosok, ápolók és a páciensek közös életének reprezentációs tereként is működött. Az idegenség oldását hivatott szolgálni figyelemre méltó elmeorvosi ambícióval, amely az orvostörténeti bibliográfiák, a külföldi szakirodalmat tartalmazó könyvtár és a múzeum pszichiátriatörténeti szekciójának kialakításában mutatkozott meg leginkább.
 



képek az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézetet bemutató fotóalbumból (MTA PMGY archívuma)
 
   Az ambiciózus tervek megvalósításához, ezen belül is a múzeum pszichiátriatörténeti szekciójának kialakításához azonban nem csak az anyagi források hiányoztak. Míg a francia, angol és német kultúrtörténetből számos példát tudunk pszichiáterek és professzionális képzőművészek együttműködésére (Jean-Martin Charcot – Paul Richer: Les Démoniaque dans l’art, 1883, Párizs), a képtörténetet orvosi tekintettel újraolvasó kutatómunkára (Eugen Holländer: Die Medizin in der Klassischen Malerei, 1903, Stuttgart) vagy pszichiáteri és pszichológiai ismeretekkel bíró művészettörténészeknek és művészeknek a két diszciplína módszertanát a vizualitás kutatásában kamatoztató forradalmi szemléletére (Aby Warburg, Hans Prinzhorn, André Breton, Max Ernst), addig a hazai kultúrtörténetben ennek nemigen találjuk nyomát. Ahogy a művészet, úgy az elmeügy intézményrendszere is a nyugat-európai modellhez képest megkésett, illetve fázisok kihagyásával, jelentősebb társadalmi igény nélkül jött létre. Amikor a már említett Oláh Gusztáv elmeorvos 1889-ben belügyminisztériumi fogalmazói állását otthagyva, kisebb megbotránkozást keltve elvállalta az angyalföldi intézet igazgatását, az öreg Lukács államtitkár tréfásan így fogalmazott: „Miért csinál a közegészségügyi tanács ebből olyan nagy dolgot? Egy jóravaló őrmester is elvezetheti azt az intézetet, orvos pedig bejárhat, ha szükség van rá, Újpestről.” 7 Az egyetemi képzés tanrendjében 1882-ben jelent meg a pszichiátria, az orvosi egyetemhez tartozó Elme- és Idegkórtani Klinika pedig 1908-ban nyílt meg.
 



lapok Dr. Zsakó István vázlatfüzetéből




Dr. Zsakó István: A fejfájás gúnyképe. (H. Daumier után), 1930-as évek papír, tus, ceruza, akvarell I 42,5 × 36 cm | MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény, 89.319

az ún. múzeum-album egy lapja, 1936 körül, MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény archívuma
 
Az európai elmeügyi intézményrendszerhez képest elmaradott környezetben szakmailag felkészült és a külföldi szakirodalomban tájékozott elmeorvosok dolgoztak. E feszültségből a két világháború közötti angyalföldi intézetben egy olyan terápiás és egyben gyűjteményezési gyakorlat alakult ki, amelynek dokumentumai ma a külföldről érkező látogatókból is csodálkozást váltanak ki. A lényeg az intézeti elmeorvosok és az ott élő páciensek közötti együttműködésben ragadható meg. A provincializmus nyomora és egyben a találékonyságnak teret adó szabadságfoka tapintható ki abból a képanyagból, amely feltehetően intézeti munkaterápia során keletkezett a „nemes szórakozások”, mint olvasás, zenélés és rajzolás elmeorvosi támogatásával. A gyűjtemény archívumából előkerült feljegyzésből kiderül, hogy Charcot Paul Richer rajzaival illusztrált könyve (Les Démoniaque dans l’arts, 1883), Eugen Holländer könyvei, valamint Hans Prinzhorn már Selig Árpád számára is fontos albuma, a Bildnerei der Geisteskranken: Ein Beitrag zur Psychologie und Psychopathologie der Gestaltung (1922) mint fontos referenciamunkák az angyalföldi intézet könyvtárában elérhetők voltak (feltehetően Selig Árpád igazgató főorvos hagyatéka és 4000 kötetes könyvtára megvásárlásának köszönhetően). Horváth Gy. szignóval több olyan grafika megmaradt a gyűjteményben, néhány pedig csak fényképmásolatban az ún. múzeum-album lapjain, amelyeket a gyűjteményt gondozó orvosok a pszichiátriatörténeti részben katalogizáltak és nem a kezeltek munkái között, pedig készítőjük az intézet páciense volt. Pszichiátriatörténeti szempontból érdekes műalkotásokat maga az intézetet 1930-tól igazgató elmeorvos, Zsakó István is előszeretettel rajzolt le reprodukciók után, ezek szintén a gyűjteményt gyarapították.
A gyűjteményalapító Selig Árpádról tudjuk, hogy a képeket esztétikai alapon is válogatta, ugyanakkor a kezeltektől elkobzott tárgyakból tekintélyes méretű antropológiai anyagot is felhalmozott. Selig halála (1929) után Zsakó István került az intézet élére, archívumépítő ambíciója és dokumentáló hevülete átformálta a gyűjtemény karakterét. Az archívumban ma is őrzött vázlatfüzete tanúskodik az elmebajt, a patológiás elváltozásokat kultúr- és művészettörténeti összefüggésekbe ágyazó szemléletéről. Neurológus-pszichiáterként a pupilla és a szem „izommechano” vizsgálataiban végzett kutatásokat, mondhatjuk, hogy a látás neurológiája volt egyik szakterülete, így nem meglepő, hogy a művészetek iránt is fogékony elmeorvosként a vizuálisan észlelhető tünetegyüttesek, a vizuálisan megragadható analógiák és maga a vizuális eszközrendszer manipulatív használata is lekötötte figyelmét, de tervei között szerepelt például a reklám, a vizuális nyelv szuggesztív hatásának tanulmányozása is.
 



lapok Dr. Zsakó István vázlatfüzetéből, rajzok Brueghel és Zichy Mihály képek után | MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény archívuma


Dr. Zsakó István: A frenológia előfutára Matth. Qualle után, 1930-as évek, tus, papír, 52 × 42 cm, MTA PMGY Ltsz: 89.335


kép az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet jubileumi díszalbumából, 1933-34, MTA PMGY archívuma
 
A szuggesztió mint kulcsfogalom benne volt a korszak levegőjében, feltűnik úgy művészeti, mint pszichológiai tárgyú írásokban egyaránt. Zsakó e kutatását nem fejezte be, ám a forrásanyagként összegyűjtött képes hirdetések ma is megtalálhatók az archívumban, az intézet könyvkötő (munkaterápiás foglalkoztató) műhelyében készült albumba rendezve. A csak töredékeiben megmaradt elmeügyi múzeum történetét rekonstruáló kutatómunka során elkerülhetetlen, hogy képzelőerőnk működésbe lépjen. Azonban, hogy a múzeumot gondozó elmeorvosoknak a magyar pszichiáterek munkáját reprezentáló gyűjteményezési koncepciója mennyire tudatos volt és ez nem fantáziánk szüleménye, azt az ún. múzeum-album, mint a dokumentumok dokumentuma is tanúsítja. Feltehetően a harmincas évek végén, a múzeum Lipótmezőre költöztetése előtt állították össze ezt a 18 lapból álló albumot, éppen az angyalföldi helyszín, az elrendezés és a gyűjteményi tárgycsoportok dokumentálásaként. A törzsanyagot, a betegek rajzait és írásait szűk válogatással reprezentáló album lapjain megjelennek az angyalföldi épületrészeket, parkrészleteket és a múzeumi enteriőröket őrző fényképek. Továbbá olyan tablók, vagyis egyfajta rendszerező logika mentén kialakított képcsoportok, amelyek a vizuális analógiákon alapuló, merész asszociációs szemléletről és külföldi referenciák ismeretéről is tanúskodnak. E néhány albumlapon egymás mellé kerülnek a betegek készítette, pszichiátriatörténeti vonatkozású másolatok, a betegekről készült, szomatikus elváltozásokat rögzítő orvosi fényképek, az intézet falain kívüli orvosi terepmunka (pellagra-kutatás) és az intézeti rendszer reformjaként proponált családi ápolás dokumentumai. E négyféle képtípus mindegyike egy-egy olyan témakör, illetve kutatási tárgy (pszichiátriatörténet, öröklés- és elfajulás-kutatás, tájkori megbetegedések, családi ápolás intézménye) megjelenítése, amelyeket az intézeti orvosok végeztek – hol a betegek foglalkoztatásával, hol eltárgyiasításával – és a mára már elpusztult fotótablókon keresztül be is mutatták. Élve a hajdani elmeügyi múzeumban a fényképezés és a terjesztés (könyv, folyóiratok, műlapok) adta lehetőségekkel, létrehoztak egy olyan másolatgyűjteményt, amelyben az intézetben készült képeket és fényképeket, valamint a reprodukciókon keresztül elérhető anyagot kutatási területeik szerint rendszerezték, a képek egymás mellé rendezése során pedig újabb összefüggések tárulhattak fel és tárulhatnak fel ma is. A MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény „Nem művészkórház, de…” című állandó kamaratárlatán további képek és dokumentumok láthatók, amelyek közelebb visznek az elmegyógyintézetek rejtélyes világához az intézet lakói – orvosok és páciensek – alkotásain keresztül. 
 

Az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet Múzeum albumának egy lapja I 1936 körül feltehetően Zsakó István által összeállítva MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény


Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet Muzeum albumának egy oldala Horváth György Brueghel táncdüh-járványt ábrázoló festménye után | MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény
 
MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény
1067 Budapest, Teréz krt. 13.
Telefon: +36(1)-341-0970, +36(1)-341-0971
Nyitva tartás: szerda és péntek 10.00–14.00-ig.
(Ettől eltérő időpontot is lehet egyeztetni.) Kizárólag bejelentkezésre látogatható és kutatható.
 
• • •
 
1 A Nép, 1922. október 3. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Levéltára, Oláh Gusztáv fond.
2 Pesti Hírlap, 1933. június 4. MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény archívuma, sajtógyűjtések 1931–35.
3 Múzeum az élőhalottak házában címmel 1931. május 31-én megjelent cikk a sajtógyűjtésből, bibliográfiai adatok nélkül (a tipográfia alapján Tolnai Világlapja).
4 Egyes források szerint 1940-ben. Dr. Fekete János – De. Pertorini Rezső: Az intézet psychiatriai múzeuma, in: Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet száz éve, Budapest, 1968. 304. o.
5 1945-ben a szovjet hadsereg vette birtokba a lipótmezői épületegyüttest, az intézet múzeumával együtt a tatai Esterházy-kastélyba és a svábhegyi Nagyszállóba költözött. 1946 szeptemberétől működött újra Lipótmező elmegyógyintézetként.
6 Magyarország első állami elmegyógyintézete 1863-ban nyílt meg Nagyszebenben. Ezt követte a Lipótmezőként ismert intézet átadása 1868-ban, majd a lipótmezői intézet tehermentesítésére, a gyógyíthatatlan, intézeti kezelésre szoruló betegek elhelyezésére az angyalföldi ápolda 1884-től működött.
7 Dr. Oláh Gusztáv: Emlékfoszlányok az angyalföldi elme- és ideggyógyintézet keletkezésének idejéből. In: Az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet emlékkönyve 1883–1933. Szerk. Dr. Zsakó István. Budapest, 1933. 5. o.
 
 
A hagyomány szerint az angyalföldi elmeügyi múzeum alapítójára, Selig Árpád gyűjteményezési gyakorlatára Hans Prinzhorn 1922-ben publikált könyve, a Bildnerei der Geisteskranken: Ein Beitrag zur Psychologie und Psychopathologie der Gestaltung1 tett nagy hatást. Prinzhorn 1908-ban művészettörténetből doktorált a bécsi egyetemen, majd pszichiátriát tanult és a pszichoanalízis felé fordult a figyelme. 1919-ben a Heidelbergi Pszichiátriai Klinika igazgatója, Emil Kraepelin felkérte a betegek képeiből már több évtizede
gyarapodó gyűjteményük rendszerezésére. 1921-től heidelbergi kutatásait előadásokon és szemináriumokon, többek közt Bécsben is népszerűsítette. Prinzhorn kora pszichiáteri gyakorlatát szűknek érezve, nem elégedett meg a betegek képeinek diagnosztikai leírásával, ám az esztétizáló értelmezést is félrevezetőnek tartotta. Kerülte a képek és a betegek diagnózisának közvetlen megfeleltetését, ugyanakkor a laikus betegeket megkülönböztette a képzett művészektől, az archaikus hangzású képalkotó kifejezéssel írt róluk. Elsősorban a pszichózistól szenvedő páciensek kifejezési vágyát és kifejezési formáit szerette volna megérteni és tudományosan leírni. A fotográfia nemcsak az orvosi adatrögzítést, a betegek felügyeletét és az intézeti reprezentációt szolgálta az angyalföldi intézetben. A fényképalkalmazások sokasága és a terjesztésük következtében felduzzadt vizuális adatmennyiség a rendszerezés és a válogatás mentén formálódó módszertanok kialakulását inspirálta a két világháború között. Kiemelkedő, kutatók generációira hatást gyakorló példaként említhetjük Aby Warburg legendás Mnemosyné-atlaszát, amelyen 1924-től haláláig, 1929-ig dolgozott. A kifejezés a művészkultuszból és az esztétikai értelmezési keretből szintén kiábrándult Aby Warburg szemléletében is hívószóként működött. Warburg képzeletét a korokon átívelő ún. pátoszformulák ragadták meg. Gyűjtötte az érzelmi, indulati telítettségről árulkodó mozdulatábrázolásokat, és ezeket átrendezhető tablókon csoportosította. Értelmezésükkel, vagyis a pátoszformulák utóéletét leíró pszichotörténet-írással, az emlékezés pszichológiájának kidolgozásával a művészettörténeti módszertan szókészletét kívánta bővíteni. A Mnemosynéatlasz a különféle képsokszorosító eljárásokon, majd fotografikus reprodukciókon keresztül ismertté váló és vándorló pátoszformulák tablókba rendezése. Ma már csak reprodukciókon és rekonstruált formában létezik, amely töredékességének és befejezetlenségének is köszönheti elbűvölő és gondolatébresztő hatását. Prinzhorn és Warburg személyesen is ismerték egymást.

• • •
 
1 Az elmebetegek képi világa: a formaképzés pszichológiájához és pszichopatológiájához, 1922

A Mnemosyne Atlas egy lapja (4/39)
 
 
Jean-Martin Charcot francia neurológus a párizsi Salpêtrière-kórházban végezte hisztériakutatásait a 19. század utolsó harmadában. Hitt a klinikai, objektív pillantás megismerő erejében, és abban, hogy a látható, testi tünetek rögzítése segít a diagnózis felállításában, a betegségek leírásában. Hogy a megfigyelést még objektívebbé tegye, kutatásaiba professzionális képzőművészeket és fényképészeket is bevont, akik fotón vagy rajzban megörökítették a hisztériarohamok fázisait. Charcot hisztéria-színházában a Salpêtrière színészi képességekkel is bíró betegei közönség előtt vitték színre az orvos ingerlésével kiváltott hisztériaroham lefolyását. Ezek a híres keddi előadások mint élő anatómiai kísérletek zajlottak, ám az objektív megismerés ugyancsak megkérdőjelezhető, hiszen a híres hisztérikák alakítását nagyon is befolyásolta a közönség és a kamera jelenléte, valamint az orvos, Charcot folyamatos kontrollja.


Jean-Martin Charcot egy Hisztéria-kronofotográfiája

 

A cikk megszületését a B.Braun támogoatta.