Reflex - Mitől kritika a kritika?

Kishonthy Zsolt

Feledy Balázs írásának címében rejlő kérdésre válaszolva, szerintem a kritika attól kritika, hogy kritizál. Ha például dicséretet akartam volna írni Kutas szobráról, akkor azt tettem volna, de nem ez volt a szándékom. Nagyon jól tudom, hogy mostanában nem nagyon dívik e műfaj, és hogy a megkritizáltnak mindez nem esik jól, de ez már ilyen, lásd a kritikust is meg lehet kritizálni. Mindazonáltal csak azért terhelem még mindig az olvasókat e témához kapcsolódó újabb mondatokkal, mert ennek kapcsán a képzőművészeti kritika általánosabb kérdései is fölmerülhetnek.

Talán pontokba szedve kevésbé leszek hosszú:
1. Még egyszer átolvastam a szövegem, de sem erős, sem gyenge indulatot nem érzek benne, sem stílusában, sem tartalmában.
2. Írásom természetesen egyoldalú, hiszen a saját véleményem tükrözi, másrészt semmiképpen sem lehet elfogult, hiszen a művészt egyáltalán nem ismerem, bizonyára ellentétben Önnel, aki talán ezért védi velem szemben inkább a művészt és nem a művet, holott én a művészre egy rossz szót nem szóltam, nemhogy megszégyenítésére törekedtem volna. Tehát a kritika mindig a művet vegye célba és ne a művészt magát. Én is azt tettem.
3. Személyes motivációm maximum annyi lehetett, hogy mint Miskolcon élő művészettörténész írtam a szoborról, ha például Győrben állították volna fel, valószínűleg — mivel nem tudok róla — nem foglalkoznék vele.
4. Szerintem semmiféle rendkívüli indulat nem szükséges ahhoz (sőt), hogy valamiről megállapítsuk: ez egy nagyon rossz mű, vagy, azt, hogy leginkább csak hasonlít egy valódi műalkotáshoz (pontosan ez a veszélyes benne). A. C. Dantóval élve: „Mert ha a bagel logikája ugyanolyan lenne, mint a »műalkotásé«, akkor a sütőtökpite is bagel lehetne.” A kritika azon kritikájára pedig, miszerint nem állítottam kontextusba a művész életművének más darabjaival, illetve az egészével, álljon itt még egy idézet a műalkotás mibenlétét vizsgáló C. Dantótól: „Mármost ha valami csak azáltal volna műalkotás, hogy valami mással valamilyen viszonyban áll, akkor a tárgyak kiválogatásának képessége szinte bizonyosan nem volna bizonyíték a művészetfogalom ismeretére. Sőt majdhogynem a fogalom ismeretének a hiányát bizonyítaná; hiszen legjobb esetben is olyan tulajdonságok alapján választanánk ki e dolgokat, amelyekkel a műalkotások valóban rendelkeznek, ám a műalkotás mivolt nem állhat abból, hogy valami e tulajdonságokkal rendelkezik.”
5. De itt már túl messzire tévedünk, hiszen éppen konkrét ügyekre és nem absztrakt fogalmakra kerestem a választ; vitapartneremmel szemben én nem csak a szobor 1/1-es makettjét láttam, hanem sajnálatosan a már megvalósult köztéri művet, bronzból kiöntve, kifizetve, felállítva a téren. Mindezt látva, úgy érzem, hogy a korábbi kritikám túl enyhe volt, hiszen csak a kisplasztikának szólt, de a megvalósult felnagyítás végül minden várakozást alulmúlt. A Miskolci lányok köztéri megvalósulása nemhogy nem „egy humánummal teli mű, amely nem a magányról, hanem az együttlétről szól, hagyományos formai megközelítésben”, hanem egy plasztikai megoldásaiban értéktelen és igénytelen, nagyméretű féltonnás giccs, a téren sétáló turisták fényképezkedéséhez keretül szolgáló kompozíció. E „művön” sajnos nyoma sincs a művész „briliáns mintázási képességének és felkészültségének”, ellentétben F. B. meglátásával, hacsak nem az öntés változtatta meg alapvetően a szobor karakterét, amit nem hiszek. Az életnagyságú, de amúgy minden másban élettelen és lélektelen leányalakok szobrászi megformálása körülbelül a Barbie-babák plasztikai „értékeit” követi, legfeljebb idősebb urak izgulhatnak majd rá a lenge ruhák kihívó dekoltázsára.

De térjünk vissza újra az eredeti problémához, a lektorátus zsűrijének felelős magatartásához. Feledy Balázs kiállhat ugyan a szobor mellett, az még attól — mindenféle indulattól mentesen is — szörnyű mű marad, és egyszerűen felfoghatatlan, hogyan állítható róla, hogy értékes, kvalitásos műalkotás. Én ilyet legfeljebb csak névtelen levélben mernék felvállalni. Mármint ha ez lenne a véleményem. Mindenesetre kár, hogy a lektorátus nem szólt hozzá a kérdéshez, mondjuk közölhették volna — tárgyszerűen — a zsüri névsorát, a jegyzőkönyv szövegét, esetleges ellenvéleményüket. A baj ugyanis az, hogy ebből a bizonyos (kb.) 22 millió forintból például sok-sok igazi műalkotás születhetett volna itt Miskolcon. Vagy fejenként kétmillió forintos (ugye milyen elképesztőn hangzik?) ösztöndíjat kaphatott volna az a tizenegy még tanuló, vagy egy-két éve végzett miskolci diák, akik a Képzőművészeti Egyetem hallgatói, és akik közül senki nem készül hazajönni Miskolcra, legfőképpen egzisztenciális problémák miatt. A lektorátus moroghat az orra alatt, de amíg a zsűriken keresztül százmilliók sorsáról döntenek évente a neve alatt, addig nem kerülheti meg e kérdések megválaszolását.


2006/2. 9. o.