Ellentmondások sokasága nehezíti, hogy Anton Prinnerről valós képet alkossunk, mivel tudatos félrevezetéssel épített védőfalat maga köré. Sok barát vette körül, egy bizonyos ponton túl azonban megközelíthetetlen, kiismerhetetlen volt. Ha igaz történetbe fogott, azt kitalált mesével folytatta. Választékosan fogalmazott leveleket írt magyarul és franciául, eközben rézkarcait nemegyszer a legsúlyosabb helyesírási hibákkal teletűzdelt, primitív stílusban írt kis szövegekkel „gazdagította”. Azt állította, hogy sohasem vesz könyvet a kezébe, de hosszú verseket szavalt fejből.

Gyakran idézett klasszikusokat, ugyanakkor Goethéről azt „terjesztette”, hogy magyar. Társasága állandó mulattatója volt, miközben a földi és az azon túli világ kérdéseivel foglalkozó, elmélyült gondolatok foglalkoztatták és lelki fájdalmak gyötörték. Ahogy ő fogalmazott: „Bolondnak látszani, ez a Bölcsek titka”. Férfiöltözéke, pipája, akarattal elmélyített hangja mögé nemcsak valódi nemét rejtette, hanem sok minden mást is. Igazi arcát csak szobraiban mutatta meg, és a figyelmes néző könnyen észreveheti, hogy a méltóságát megőrző Koldusban, a férfierőt szelíd nőiességgel kombináló Bikaasszonyban (Femme-taureau, 1937), a misztikus Totemben (1946), de szinte valamennyi szobrában saját magáról vall.

1927 legvégén, 25 évesen hagyta el Magyarországot, ahova egy 1930-as futó látogatást kivéve soha többé nem tért vissza. Távozása azonban csak látszólag jelentett végleges szakítást, Párizsban nem a gyökereitől akart szabadulni, hanem a korlátaitól. Minden bizonnyal ennek érdekében változtatott nemet is. Annából Anton lett, és bár kicsi volt és törékeny, környezetével, új ismerôseivel sikerült elhitetnie, hogy férfi.

Anton Prinner 1927 végén vagy 1928 legelején érkezett Párizsba, üres zsebbel, de mégis sok értékes útravalóval, amit egyrészt családjától, másrészt a főiskolától kapott. Gyerekkorát, ahogy Prinner önéletrajzában leírja, a legnagyobb szabadságban töltötte. Négy nyelven tudó „extravagáns”  édesapja könyvszakértő volt. Zongoraművész édesanyja, egy „különös, anyagtalan absztrakció” , négy gyereket hozott a világra. A három fiú közül István zeneszerző, Vilmos festő és remete, Zoltán filozófus lett. Az 1902 szilveszterén született Anna a szeretetteljes, kissé hóbortos családi fészekből 1920-ban, éppen az intézmény szellemi megújulásának kezdetén került a budapesti Képzőmûvészeti Fôiskolára. Tanárainak egyike, Vaszary János (1867–1939) előadásaival, útmutatásaival a huszadik század első felének modern francia festészetére irányította hallgatói figyelmét. Nagyrészt ennek köszönhetően festőnövendékei, köztük Prinner is, szerettek volna mielôbb Párizsba, a mûvészetek fővárosába jutni. Prinner vágya annál is erôsebb volt, mivel barátja, Szenes Árpád már 1925-től ott élt. Vaszary mellett még egy tanár, Rudnay Gyula volt az, akinek Prinner sokat köszönhetett. Míg Vaszary a művészi szabadság, addig Rudnay az erkölcsi tartás, a humanizmus és az igényes munka fontosságát tudatosította növendékeiben.

Budapesten még nem gondolt arra, hogy szobrász lesz, festőnek készült. Tizenhét éves volt, amikor első képét, a Vak leánykát megfestette, amit azután „a legelsô mûvészi látásmód reminiszcenciája” -ként 1944-ben kőbe faragott. Sajnos korai alkotásaiból nem sok maradt fenn, mint ahogy az említett képről is csak önéletrajzi írásából tudunk, de amint azt a húszas évek elsô felében született Táj derengő fényekkel is tanúsítja, amelyen bár érdekes módon már a misztikum jelei is megmutatkoznak, ekkoriban még a magyar piktúra hagyományaiból táplálkozó képeket készített.

Párizs, ahol Szenes Árpáddal együtt a Grande-Chaumière Akadémiát és a múzeumokat látogatta rendszeresen, gyökeres változást hozott művészetében. 1932-ben az absztrakció felé fordulva, konstruktív munkákat kezdett készíteni. Fába vésett domborműveivel, „szoborképeivel”, rézből készült kompozícióival komoly elismerést vívott ki. Újságcikkek jelentek meg róla, fontos tárlatokra kapott meghívást, de 1937-ben, hátat fordítva a sikernek és a kor irányadó tendenciáinak, szakított a konstruktivizmussal, és művésztársai meglepetésére, a galériák bosszúságára, visszatért a figuratív ábrázoláshoz. Ekkoriban készítette el a Bikaasszony (Femme-taureau) és Kettős alak (Double personnage) című szobrait.

De lépjünk vissza egy kicsit az időben. 1932-ben Párizsba érkezett a festőnek készülő, tizenhét éves Peterdi Gábor, aki fiatal kora ellenére már egy Ernst Múzeum-i kiállítást is maga mögött tudhatott. Prinner és Peterdi elválaszthatatlan barátok lettek. „Az óriás Peterdit és a kis Prinnert ismerik a Montparnasse-on, és dehogyis merné valaki Mafut  sértő megjegyzéssel illetni. Meggyűlne a baja Monsieur „Gros”-val . Együtt látogatták a Closerie des Lilas-t, a Dôme-ot és a negyed többi, művészek által kedvelt kávéházát, és együtt tanultak Stanley William Hayter műhelyében, az Atelier 17-ben. Itt sajátították el mindketten mesteri fokon a grafikai sokszorosító eljárásokat, legfôképpen a rézmetszés különféle technikáját, amint azt Prinner Biblia-sorozatának vagy az egyiptomi Holtak Könyvének (Livre des Morts des anciens Egyptiens) lapjai, Peterdi 1938-as, ma már szinte fellelhetetlen rézkarcalbuma, a Fekete bika (Black Bull) vagy 1959-ben megjelentetett könyve, a Printmaking: Methodes Old and New tanúsítja. Öt évvel Peterdi után húga, Mária is megérkezett Párizsba, hogy ott folytassa tanulmányait. Egyiptológus akart lenni, a Sorbonne hallgatója lett. Ettől kezdve Prinner és Peterdi Mária közös lakásban éltek. Prinner a vele együtt élő Peterdi Mária tanulmányain keresztül közelebbi kapcsolatba került az érdeklôdését már addig is foglalkoztató régi egyiptomi kultúrával, megismerkedett annak minden szépségével, titkával, és belefoglalta munkáiba.

Peterdi Gábor és Szenes Árpád mellett a magyarok közül Prinner igen közeli barátságban volt Kolozsvári Zsigmond festőművésszel, akkori feleségével, a szintén művész Val Auréliával és a riporterfotózás úttörőjével, Robert Capával. Utóbbi nemegyszer használta Prinner és Peterdi Mária fürdőszobáját fotólaborként, hogy ott hívja elő a spanyol polgárháborúban készített felvételeit. A közeledő háború a barátok közül többeket Európa elhagyására késztetett, így Peterdi Gábort is, aki végleg az Egyesült Államokban telepedett le.

Prinnert a háború után egyre intenzívebben foglalkoztatták az ezoterikus tudományok, és ez munkásságát is alapvetően meghatározta. 1950-ben Vallauris-ba, barátja, Picasso közelébe, a megújuló kerámiaművészet otthonába költözött, és tizenöt éven keresztül a Tapis Vert műhelynek dolgozott. Miközben sorra készítette zavarba ejtően szokatlan, ezoterikus töltetű kerámiáit, olyan hatalmas méretű szobrokat faragott ki fából, mint a Nagy szék Asszony, Om Mani Padme Hum vagy a négy és fél méter magas Ember.

1965-ben visszatért Párizsba, a Montparnasse negyedbe. Törzshelyén, a La Coupole-ban estéről estére összegyûltek asztalánál a magyarok és nem magyarok, hogy a régiek számára már ismert, az újakat viszont elbűvölő elbeszéléseit hallgassák. Pernety utcai műterme csak festésre volt alkalmas, elsősorban emiatt teljesen felhagyott a szobrászattal, de egyébként is egyre kevesebbet alkotott.
 
Az Ernst Múzeum kettős kiállítása két, Magyarországon szinte alig ismert magyar művész földrajzi és gondolati világukban egymástól távol eső, ugyanakkor számos közös ponton találkozó munkásságába nyújt betekintést. Peterdi Gábor mind tartalmi, mind technikai szempontból remekbe készült grafikái és Anton Prinner meghökkentő, kategorizálhatatlan szobrai, kerámiái, rajzai, metszetei és festményei mellett izgalmas részét képezik a kiállításnak az őket ábrázoló, Denise Colomb, Walter Limot, Émile Savitry, André Villers és más kiváló fotósok által készített felvételek.

Ernst Múzeum, 2007. április 11. – május 23.