FILM/TÉR/HŐS

SIMON FUJIWARA KIÁLLÍTÁSA DUBLINBAN

Horányi Attila

„Hollywoodi film képkockák nélkül, hőstörténet hős nélkül, műalkotás alkotó nélkül” – ezt maga a művész mondja nehezen beskatulyázható új munkájáról. Lehet a drámaian hatásos trailer eszközeivel méltó emléket állítani egy nemzeti hősnek?


Simon Fujiwara: Humanizer, 2016

Sötétvörös a padlószőnyeg a teremben, ahová belépek, miként a tapéta is körben a falon, és sötétvörösek a franciaablakok előtt a függönyök is. Csak az ajtó- és ablakkeretek, s a kandalló márványa világít fehéren. A szobában félhomály uralkodik, fókuszált fénypászmák világítanak meg a falon egy-egy képet vagy a földön egy tárgyat, és a visszaverődő fény teszi úgyahogy láthatóvá a tér többi részét. Mintha a Twin Peaks vörös szalonjába sétáltam volna be, mintha egy főúri szalont és egy régi vágású filmszínház előterét ötvözték volna a helyiség tervezői. A vörös ünnepélyességet sugároz, de egyben annak olcsó, színházi imitációját is, egy film várakozó izgalmát éppúgy, mint a vér, s a halál előérzetét. Álomszerű mindenesetre, akár a holofedélzet az Enterprise űrhajón a Star Trekben, amikor Jean-Luc Picard kapitány besétál, hogy mint Dixon Hill magánnyomozó megoldjon egy rejtélyes ügyet az 1920-as évek San Franciscójában.

DE HOL IS VAGYUNK AKKOR PONTOSAN? ÉS MIKOR?
A vörös teremben megszólal a zene, hangfoszlányokat hallani, párbeszédfélét: valaki elégedetlen Rogerrel, aki gyerek, de mintha nem viselkedne illendően. Később a szomszéd teremben harsan fel a zene, s most ott hallatszanak a hangok, utánuk kell tehát menni egy, az elsőhöz nagyon hasonló térbe, csak más képek és tárgyak közé. Afrikai maszk egy nyitott utazótáskában, korbács a falon, szemben pedig a Daily Mirror 1904. április 14-i kiadása, melynek címlap története Roger Casement képekkel illusztrált kongói beszámolója. Reflektorfényben egy frakk inggel és kitüntetéssel, s a hangok azt tudatják velünk, hogy Rogert lovaggá ütötték. Aztán sodor tovább minket a zene, s újabb hangfoszlányok. Először azt halljuk, hogy a britek rabszolgái vagyunk, majd azt, hogy Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, végül hogy „Miként árulhatnám el a férfit, akit szeretek?” Szemben velünk a falon egy férfi portréfotójára vetül éles fény, mellette a kandalló párkányán összekötözött levélcsomag hever. Az utolsó szobában templomiének-féle szól, csak egy gondosan összehajtott fehér inget látunk, rajta szemüveg, odébb egy pár cipő, az asztalon egy vastag fekete füzet, és újra lecsapnak a hangok: „Ha nincs bizonyítékuk, csináljanak!” és „Sajnálom, sajnálom!”

MI TÖRTÉNT TULAJDONKÉPPEN?
A hangok és a zene tempója, hangulata egyértelműen filmes hatást teremt, szaggatottságuk egy filmelőzetes képzetét kelti. Talán egy kilencperces trailerben járkáltam az imént? Az Ír Modern Művészeti Múzeumban (IMMA), Dublin kellős közepén? A modern és kortárs művészeti múzeumokban megszokott videoinstalláció kiállítása helyett videóvá változtatták a teret? Erre a műfaji problémára visszatérek még, ám előbb összefoglalom, hogy kiről is szól a Humanizer, akinek a plakát felirata szerint „minden ember számít”.
    Roger Casement angol–ír származású brit diplomata volt. 1864-ben született, 1891 és 1913 között teljesített külügyi szolgálatot részben Afrikában, a Kongó vidékén, részben Dél-Amerikában. Konzuli feladatai részeként emberjogi problémákat vizsgált mindkét kontinensen. Az Amazonas vidékén a Putumayo indiánokkal végeztetett gumibetakarítás rabszolgamunkájáról tett jelentéseket, Kongóban pedig II. Leopold belga király magánhadseregének rémtetteit tárta a világ elé. E jelentésekért a huszadik századi emberjogi küzdelmek egyik előharcosaként tekintenek rá; szolgálataiért 1911-ben V. György lovaggá ütötte. 1913-as nyugalomba vonulását követően az ír függetlenségi mozgalom bajnoka lett, akinek feladata az volt, hogy az 1916 húsvétjára tervezett felkelést német fegyverek és német katonák beszervezésével segítse, akiknek Írország nyugati partjainál kellett volna húsvéthétfőn partra szállniuk. A terv kudarcot vallott, a fegyvereket és Casementet még a tengeren elfogták, majd néhány hónapos tárgyalás után felségárulásban bűnösnek találták és felakasztották. A Casement elleni vádban, illetve az érte való ír és amerikai protestálás letörésében kulcsszerepet játszott Casement The Black Diaries néven ismertté vált naplója, amelynek számos bejegyzése fiatal férfiakkal folytatott szexuális viszonyt örökített meg. A bejegyzések eredetiségét és jelentőségét a mai napig vitatják, bár a legutolsó laboratóriumi vizsgálatok szerint a napló hiteles.
   Idén Írország egész évben a Húsvéti Felkelés századik évfordulójára emlékezik. Az IMMA többek között Simon Fujiwara Berlinben élő angol–japán képzőművészt kérte fel egy a megemlékezésbe illeszkedő kiállítás létrehozására. Az 1982-ben született, a 2000-es évek elején Cambridge-ben építészetet, később Frankfurtban (Simon Sterling vezetésével) képzőművészetet tanult Fujiwara folyamatosan kiállító, jelentős alkotó, aki a legkülönfélébb médiumok segítségével a valóság és a fikció határán mozgó narratívákat teremt. Most látható dublini kiállításán is ennek lehetünk tanúi. A tárgyak, amelyeket látunk, akár Casement személyes használati tárgyai is lehetnének, és nem egy közülük ténylegesen azokat másolja. Mindegyik a századforduló hangulatát hordozza: kelléke a történetnek. Innen nézve persze a zene is kelléke a történetnek, pontosabban a történet elmesélésének, miként a hangfoszlányok és a párbeszédek is. Ezekből a darabkákból áll össze Casement életének filmszerűen sűrített és dramatizált meséje.


Roger Casement Mary French Sheldon, az Afrika-kutató etnológus társaságában, 1904, Fotó: W. L. Royburg, Wellcome Images


Roger Casement a Putumayo indiánok körében, 1910

Ez a filmszerűség nemcsak a kiállítást, de magát az azt létrehozó produkciót is jellemzi, hiszen majdnem minden résztvevője maga is filmes munkákból érkezett. A kvázi-trailer történetét és párbeszédeit az a hollywoodi produkciókban dolgozó Michael Lesslie írta, aki a tavaly bemutatott Macbeth dramaturgja volt. Az elkészült szövegkönyvet dublini színészekkel vette fel Fujiwara, majd Moritz Fehr médiaművész és sound designer készített filmelőzetesekhez hasonló zenét a munkához. A kiállított tárgyak részben a berlini Babelsberg stúdió kellékei (itt készült 1927-ben Fritz Lang Metropolisa, 2009- ben pedig Tarantino Becstelen brigantik című filmje), részben pedig Annie Atkins (The Grand Budapest Hotel) és Jan Jericho (Cloud Atlas) munkái.
   Tehát: egy filmmé változtatott térben mozgunk, a hangok kijelölte irányban, így ismerjük meg a főhős életét. De ez sem pontos: ez a film ugyanis soha nem készült el, a trailerében mozgunk, amely még fragmentáltabb, még drámaibb és így még meggyőzőbb, mint a film volna. Meggyőzőbb, de vajon igaz-e? Hiszen ahhoz, hogy egy történet meseként is jól működjön, időnként fel kell áldozni a történelmi hitelességet. S ha egy mese leglátványosabb elemeit kiemelve és közönségcsalogatóan újraszerkesztve mondják el a történetet, akkor végül mi marad a hitelességből? A hit a szándék hitelességében. Fujiwara látványosan dekonstruálja narratívaként elmesélt történelmünket, de nem ássa alá azt. Ő nem a reprezentációk radikális kritikusa, hanem értő és kártyáit felfedő továbbszövője. Aki egyúttal beleáll abba tradícióba, amelyet a BBC történelmet eljátszó dokumentumfilmjei jelentenek, illetve abba a másikba – brit kastélyok kedvenc nyári szórakoztató műfajába –, amely son et lumière néven ismert, és ugyancsak hangokkal, zenével és reflektorokkal művelik. Beleáll ezekbe, de ki is fordítja őket, hiszen a tradícióval ellentétben, a tapintható, érzéki beltérbe visz be minket, a ma holofedélzetébe.


Enteriőr a dublini Ír Modern Művészeti Múzeum Humanizer kiállításán, 2016


   Vagyis Fujiwara a médiumválasztásból következő minden dekonstrukció ellenére kiáll hőse mellett. A Humanitárius, az élete nagyobb részében a Brit Birodalmat szolgáló, homoszexuális Casement, aki csak utolsó néhány évében vált az ír függetlenség harcosává, távolról sem magától értetődő plakátfigurája a Húsvéti Felkelésnek; nem kétséges: e választás a dublini múzeum bátorságáról is szól.
   És akkor most gondoljuk végig, hogyan működne egy ilyen reflektáló rekonstrukció a mi ’48-as, ’56-os vagy akár ’89-es történetünkben!

Simon Fujiwara – Humanizer, IMMA, Dublin, 2016. augusztus 28-ig.

 

Simon Fujiwara (1982) angol–japán származású művész Londonban született, jelenleg Berlinben él és alkot. A Cambridge-i Egyetemen építészetet hallgatott, majd a frankfurti Képzőművészeti Főiskolán (Städelschule) folytatta tanulmányait. Képzett zongorista és csellista. Számos biennálén vett rész, többek közt a 2009-es Velencei Biennálén, a 8. Manifestán, a 2010-es Sao Paoló-i Biennálén, valamint az idei Berlin Biennálén ez alkalommal a Boldog Múzeum című installációjával. Munkáiban gyakran dolgoz fel (ön)életrajzi elemeket. Készít hangjátékot, performanszot, videót, installációt és szobrokat is. Munkái jelentős közgyűjteményekben, a Solomon R. Guggenheim Museum, a Tate és a Centre Pompidou kollekciójában is megtalálhatók.