Ha az ember egyszer a Flórián téren a római kor emlékei közé téved, utána nehezen szabadul a romlás gondolatától. Ez nemcsak az elmúlás érzete, és nem csupán a történelem lehelete; a felüljáró alatt a porladó műemlékmásolatok és az egyre szegényesebb külsejű butikok között egyszerűen muszáj a dolgok rövid szavatosságára gondolni. Arra, hogy a Flórián téri aluljáró, amely egykor egy magyar utópia része volt, ma ugyanennek az elgondolásnak torz realitása. A szocializmus valaha volt urbanisztikai utópiája szerint történelmi emlékezetünk rekonstruált (vagy konstruált) darabjai különösebb megerőltetés nélkül, eleven módon beépülhetnek mai, modern környezetünkbe, jelenlétükkel egyszerre tanítanak és jelzik végleges meghaladottságukat. A valóságban viszont kiderült, hogy maga az utópia a legmulandóbb.

Mulandó a panelekbe vetett hit és mulandó a különböző korok békés egymás mellett élésének gondolata – mintha ennek illusztrációját nyújtaná a Flórián tér környéke, és tulajdonképpen egész Óbuda. Mintha a városrész sebei még budapesti viszonylatban is különösen nehezen gyógyulnának, talán azért is, mert a régebbi gyógymódok, úgy tűnik, hibásnak bizonyultak. Mintha ebből kifolyólag Óbuda lassabban vonszolná maga után a múltját, mintha errefelé sokkal több lenne az idő- és térbeli vakfolt. A butikoknál, felüljáróknál és panelházaknál is jobban tükröződik mindez a kerület szobrain: római kődarabok és másolataik mellett barokk eredetik (többek között Bebo Károly remek Szent Flóriánja) és remakeek (többek között Bebo Károly másik remek Szent Flóriánja nyomán), háború előtti monumentális épületplasztikák, háború utáni „humanista” szobrok és a mai vakfoltbetöltésnél többre nem hivatott, sematikus alkotások. Mind egymás mellett, mint egy terepasztalon. És miközben mellettük és köztük zajlik az élet, egy egész városrész mintha díszletekben keresné az identitását. A múlt kulisszáit szeretné látni maga körül, mert az mégis szebb volt, harmonikusabb, boldogabb. Egy olyan világot akar, amelybe Krúdy is már csak visszavágyott. És mostanában meg is kapja, esztétikailag legalábbis olcsón. És ezért úgy tűnik, mintha Óbudán minden egyre skanzenszerűbbé válna, és egyre több területet harapna magának a múlt.

Ennek a múltbaharapásnak a legújabb tanúbizonysága a Fő téri Szindbád szobor. Szindbád, aki félig Latinovits, félig Krúdy (vagy inkább egyikük sem), egy asztalnál ül, mellette még egy üres szék. Az asztalon egy boros- és egy szódásüveg, egy pohár és egy könyv. Szanyi Péter Szindbádja nem várja már, hogy kiszolgálják, azt sem akarja, hogy leüljenek mellé. A bezárt Postakocsi étterem előtt ülve magányosan nézi a teret, így fogja nézni akkor is, amikor majd esni fog: a szódásüvegen csorog majd le az eső, a pohárban megáll majd a hó. Szanyi Péter készített már ennél rosszabb művet, ő jegyezte a Pál utcai fiúkat is, akik bábfilmhősökként golyóznak a Práter utcában az örökkévalóságig, illetve Miskolc város elesett hőseinek emlékművét, amelyre mentségként még ennyit sem lehetne felhozni. A Szindbád oka, hogy Krúdy-év van és a kedélyes szobor a „Krúdy-negyed” városmarketingjének része. A Krúdy–Szindbád–Latinovits kedélyességét azonban furcsa megvilágításba helyezik az életrajzi tények: Krúdy ugyan korábban is sokat járt a Kéhlibe és Óbuda más vendéglőibe, de óbudai lakos már elszegényedve lett; 1930-ban – a szobor nagyjából akkori életkorának felel meg – a Fővárosi Közmunkák Tanácsa ajánlott neki itt lakást. Élete végén, 1933-ban pedig már a kilakoltatás fenyegette, folyamatosan végrehajtók zaklatták, így a ház elé tett asztal és szék akár ezt a szomorú képet is előhívhatja a mai nézőből. Persze a mű egy régebbi hangulatot akar visszavarázsolni a modernségétől megcsömörlött Óbudára, éppen úgy, ahogy Krúdy Gyula írásaiban is a fél évszázaddal azelőtti Pestet sírta vissza. Az irodalomtörténészek azonban régóta hangoztatják, hogy Krúdy beszéde gyakran kettős, és sokkal többet akart saját koráról elmondani, mint amit a Szindbád (vagy az abból készült film képei) alapján a mai olvasó gondol. Krúdy Zsuzsa az Emlékezés Krúdy Gyulára című írásában (Jelenkor, 1962/4.) Hatvany Lajost idézte, aki azt mondta az Asszonyságok díja írójáról: „Krúdy biedermeierbe csomagolt bomba”.

Ilyen jellegű bombák nincsenek a Fő téren, legfeljebb még egy, korban talán a biedermeier irányába visszavágyó alkotás üti meg a szemet. Harrer Pál, Óbuda első (és egyben utolsó) polgármestere áll elegánsan a sarkon, kezében a város jegyzőkönyve, 1872-ből. A figura, ebben a tartásban, különösen a Szindbád felállítása után, leginkább egy főpincérre hasonlít – érdekes lenne megérni azt a kort, amelyben a mai polgármesterekről születnek majd hasonló szobrok. (Mégsem: nem lenne érdekes.) Harrer alakja – eltekintve az egyszerűen az arcba karcolt szemüvegtől – így erősen hasonlít például Sopronyi Thurner Mihályéra, aki egykor Sopron polgármestere volt – őt is Kutas László, az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar köztéri szobrász mintázta meg. A Harrer-szoborra, mint oly sok mai társára egyfajta – fából vaskarika – idealizáló realizmus jellemző, mintha valaki a biedermeier idején találta volna fel a szocialista realizmust.

Nem tudom, mit szól manapság ezekhez a művekhez Varga Imre, akinek Várakozók című szoborcsoportja 1986 óta áll a tér másik kijáratánál. Az esernyős nők akkoriban hamar Óbuda emblematikus alakjaivá váltak, miközben kevesen tudták, hogy Varga anno egy darabka Párizst csempészett be Budapestre: a négy kószáló nőt a kuncsaftra váró párizsi kurtizánok ihlették. Ez a gondolat valószínűleg sokkal jobban tetszene Krúdynak is, hiszen kilépve a világba Rezeda Kázmér is azonnal efféle hölgyek közegében találta magát; ha Krúdy-hangulat kell, akkor mindez autentikusabb. Ez a vaskos tréfa is jelzi, hogy a nyolcvanas évek közepén Varga felfogása a köztéri szobrászatról a mai szoborvilághoz képest forradalmi volt. Szintén 1986-ban készült Kun Béla emlékművével vagy akár még az 1983-as Borárus szoborral is, mintha nem idomulni akart volna a korhoz vagy a környezethez, hanem éppen ellenkezőleg, valamilyen diszharmóniát kívánt volna mindebbe belecsöppenteni. A marketing persze a diszharmóniát is felzabálja: a Zichy-kastély bejárata előtt, mint a vurstliban, évek óta ott áll egy paraván, rajta három várakozó esernyős nő fotója: fejük helyén mindenki kidughatja a fejét, egy kattintás erejéig mindenki belehelyezkedhet a lányok szerepébe…

Varga Imre alkotása tehát kivétel, ahogy Óbuda rejtett zugaiban számos apróbb-nagyobb kivételes mű található, ilyen például Nagy László emlékszobra, Vigh Tamás alkotása az Árpád fejedelem útján, annál a háznál, ahol régen a költő lakott. A posztamens finom formajátéka, a külön elhelyezett bot szobrászi leleménye nem tolakodó, ugyanakkor méltó emlék, csakúgy, mint a ház falán elhelyezett dombormű. Egy másik, hasonlóan visszahúzódó munkát, Somogyi József Hárfás lányát valószínűleg csak a környezete teszi kivételessé a Zichy-kastély udvarán – egy nagyon öreg, göcsörtös eperfa és egy impozáns tiszafa előterében –, jelenléte egyáltalán nem zavaró: igazi megszokható, „üldögélős” szobor.

Korántsem mondható ez el újabb társaikról. Például Puskás Öcsi szobráról. Az öltönyben dekázó leghíresebb magyar körül három fiúcska álldogál, nézik, ahogy Puskás a labdával bűvészkedik. Pauer Gyula eredetileg állítólag másfajta csoportozatot gondolt ki, vetődő kapussal, elzuhanó védőkkel és a védhetetlenül kapuba tartó labdával – mindent bronzból. Ez a gondolat aztán túl költségesnek bizonyulhatott, így maradt a madridi fotó alapján készült szoborcsoport, amelynek főalakját még Pauer készítette el, halála után a mellékalakokat pedig Tóth Dávid vállalta. Szerencsétlen egy szobor esetében a két, egymástól technikában, stílusban távol eső alkotó. Szerencsétlen itt a jelenetválasztás, mert Puskás ebben az életkorában csak spanyol gyerekeknek dekázhatott, most pedig egyértelműen magyar gyerekek nézik – az 1960 körüli Puskást az 1950 körüli fiúk. Szerencsétlen a helyszín, mert ha valahol, hát itt a Bécsi úton nincs lehetőség a valódi futballra. S furcsa is, mert Puskás aktív labdarúgó korában nem sokszor járhatott Óbudán. Pauer Puskás-ötletéből így végül egyszerre semmitmondó, helyet tévesztő alkotás született, amely leginkább a szerencsétlenül alakult magyar Puskás-kultusznak állít emléket; felkészül Hidegkuti.

Ha tágasabban vizsgáljuk, mintha csaknem egész Óbudát ilyesfajta, helyüket nem találó, különös szobrok lepték volna el az idők során; és mintha az újabb alkotások nyomán különösségüket veszítve már ezek alkotnák egy feje tetejére állított normalitás keretét. Itt van példának a Dereglye utca másik végén, a Dunához közel Gregersenné Lux Alice 1944-ben készült, többemeletes domborműve, a Nő kacsával. A hatalmas méret ellenére szinte észrevehetetlen nőalak kezében döglött kacsa, lábánál fogva lóg. Vagy a Közlekedési balesetek áldozatainak emlékműve, amelynek mutatóujja a legnagyobb lakótelepi ház előtt emelkedik figyelmeztetően az ég felé. Mihály Gábor alkotásán a magányos szárnyas nő figurája alatt egy összetört autó bronzszobra éktelenkedik; a probléma az, hogy ezen a tágas síkságon csak gyalogosok járnak. A műnek ténylegesen nincs párja, s ez az összehasonlíthatatlanság Mihály további – közlekedéshez köthető – műveinek is sajátja: elég csak megtekinteni Jenson Button mellszobrát Mogyoródon vagy visszagondolni Kósz Zoltán Népligetből ellopott portréjára.

A komolyabb emlékművek is olyanok Óbudán, mintha máshol már nem találtak volna helyet, s így itt kötöttek ki. Ilyen a Katinyi áldozatok emlékműve, az Amfiteátrumnál, nem messze attól a helytől, ahol Hannibál tanár úr a mélybe zuhant, vagy ilyen a 45 méter magas, Makoveczféle 1956-os zászló a Duna-parton, amelyik csak akkor látszik, ha fúj a szél, különben csak egy óriásrakétára emlékeztet. A helyüket tévesztett szobrokkal pedig az a baj, hogy olyanok, mintha a teret vennék el mástól, s ahelyett hogy asszociációkat, gondolatokat, hangulatokat ébresztenének, mintha valamit inkább elfednének vagy elterelnének. Mintha a régi vakfoltok helyén így folyamatosan újak termelődnének.