„Minden emberben ott van a kreatív hatalom és erő, hogy tegyen és változtasson dolgokon apránként...”
Seres Szilvia beszélgetése Gálik Györgyi xdesignerrel
A londoni Design Museum minden évben kiválasztja a világ minden tájáról azt az általa legjobbnak ítélt hetvenhat munkát, amit az év design díjára terjeszt fel. Idén a hat kategória digitális szekciójában jelölték Gálik Györgyi a PAN Studioval és Tom Armitage-dzsel közösen készített installációját, a Hello Lamp Postot is, amit azután készítettek, hogy megnyerték az első Playable City Awardot Bristolban. Gálik Györgyi a MOMÉ-ról indult és nagy utat járt be az elmúlt évtizedben. Idén szeptemberben kezdte meg doktoriját a Royal College of Art Innovation Design Engineering PhD programján. Seres Szilvia beszélgetéseinek és kutatásának a net art szcéna múltjának rekonstruálása mellett célja az is, hogy a magyarországi újmédia-művészet fiatal alkotóit is bemutassa. A szerző ezúttal a Londonban élő xdesignerrel, Gálik Györgyivel beszélget.
A bristoli Hello Lamp Post projekt tesztelése, 2013 Fotó: PAN Studio
2013-ban hirdették meg az első Playable City díjat, amit megnyertetek és így megvalósíthattátok az ötleteteket. Mi volt a felvetésetek?
Az egész fókuszában az okos város (smart city) „hatékonyság-orientáltságával” szemben az „emberibb, könnyedebb, játékosabb város” ötlete áll. Például New Yorkban a Central Parkban vannak padok, amelyeken különböző rövid üzenetek állnak. Nagyon kedves és elég romantikus szövegekkel: „Itt ültem mindig a nagyapámmal”. Az emberek örökbe fogadták a padokat, ahol valaha ültek. Hat hét alatt dolgoztuk ki a koncepciót és sokat kutattuk, hogy hol lehet ezen a témán új fogást találni.
Hello Lamp Post projekt, Bristol, 2013 Fotó: PAN Studio
Miközben erről beszélgettünk, rájöttünk arra, hogy Angliában minden postaládán, lámpaoszlopon, parkolóórán és köztéri bútoron van egy gyári azonosító-számsor. Ezt a már létező infrastruktúrát tudtuk aztán felhasználni ahhoz, hogy az emberek a köztéri tárgyakon keresztül más városlakókkal kommunikáljanak és számukra ismeretlen emberek történeteit olvashassák el. Te vagy az, aki beszélgetést kezdeményezel a tárgyakkal. Például ott állsz egy buszmegállóban és látod #hashtagként az azonosítóját, amelyre ráírhatsz, mire a buszmegálló visszaír neked egy kérdést: „Hello! Szép napot! Mi újság? Hogy vagy? Merre tartasz éppen?” Komolytalan vagy vicces kérdéseket, illetve egészen komoly, mélyebb kérdéseket is felteszünk attól függően, hogy mennyire barátkoztál össze az adott tárggyal. Majd a buszmegálló vagy postaláda megmutatja neked, hogy mások arra az adott kérdésre milyen válaszokat hagytak.
Mi a különbség a smart és playable city definíciója között?
A playable city azt a kérdést veti fel, ahogy például a Social Cities Konferencia is tette, hogy hogyan lehet egy várost nem csak hatékonyabbá, high-techebbé, hanem emberibbé és játékosabbá tenni a digitális technológiák segítségével. Dan Hill említette egyszer egy cikkében a City of Sound blogon, hogy a smart cityben inkább „smarter citizenekre” lenne szükségünk, vagyis olyan emberekre, akik kritikusan állnak ahhoz a kérdéshez, hogy mire használjuk a technológiát és hogy a technológiának hosszútávon milyen hatása lehet a viselkedésünkre. A cikkben példaként említett szenzoros világ révén például az irodádban a lámpát mozgásszenzor kapcsolja fel és néha legyezni kezdesz, hogy felkapcsolódjon. Új gesztusokat használsz, amire az adott technológia késztet. Ez sokszor nagyon érdekes és vicces helyzeteket is szül. Ugyanakkor az, hogy az automatizáltság miatt nem kell lekapcsolnod a villanyt, amikor elhagyod a helyet, azt a kérdést veti fel, hogy vajon az automatizált folyamatok nem távolítanak-e el attól a felelősségtől, hogy mindezt egy tudatos döntéssel tedd meg? Hogy tudatosítsd, hogy te használod az áramot és pontosan mennyit is használsz belőle. Arról beszél, hogy bizonyos esetekben hogyan válunk egyre passzívabbá, ahogy egyre okosabb rendszerek hoznak döntéseket és végeznek el feladatokat helyettünk. Ezt a kérdéskört feszegeti a kritikus hozzáállás kapcsán. Az „okosabb állampolgár” aktív és tudatos résztvevője a társadalomnak.
A bristoli Hello Lamp Post projekt hirdetése a városházánál, 2013 Fotó: PAN Studio
A Hello Lamp Post ötletének sikere annak is köszönhető, hogy jól reflektált a playable city gondolatára?
Amikor leadtuk a projektötletet, akkor nem voltunk benne biztosak, hogy lefedi-e a playable city gondolatát és elvárását. Bejutottunk az első tízbe, és utólag elmondták, hogy az IBM 400-500 dolgozójának is elküldték a pályázatokat, és egytől egyig a mi projektünk megvalósítása mellett voltak. Ez nagy meglepetés volt. A Hello Lamp Post-hoz egy nagyon egyszerű technológiai megoldást választottunk, szándékosan, hogy senkit se zárjunk ki a játékból. Szimpla SMSekkel kommunikálsz a rendszerrel, bármilyen mobiltelefonnal használhatod.
Mennyire lett sikeres a projekt Bristolban?
Előbb hirdették meg a sajtóban a projekt ötletét és kezdték hájpolni, mint hogy egyáltalán megcsináltuk volna. Ez elég nagy nyomást helyezett ránk. Fogalmunk sem volt, hogy tetszik-e majd az embereknek. De végül több, mint 25000 üzenetet kaptunk négy hét alatt. Így utólag azt hiszem, azért volt sikeres, mert egyszerre volt egyszerű és mégis komplex. Arra mondom, hogy egyszerű, hogy a megoldás ott hevert a lábunk előtt. A városi köztéri bútorok rendszere gyári azonosítóval, az SMS, amit mindenki használ és maga az emberi kíváncsiság. Már meglévő dolgokra építettünk. Semmi nagy technológiai újítás nem kellett hozzá. Csak észre kellett vennünk ezeket az elemeket, összekötni őket és várni, hogy mi lesz. Azt hiszem az interdiszciplinaritás ereje is ebben rejlik. Amikor néha teljesen össze nem illő dolgokat, embereket és szakmákat hozol össze egymással. Mint, amikor a Central Saint Martinson tavaly a diákjaimhoz Design Interaction órán egy geológust és egy szakácsot hívtam meg vendég előadóként, hogy talajminőséget vizsgáljunk. Vodkát főztünk, meg „open source” cola-t. Különböző recepteket találtunk ki. A kutatás, kísérletezés és ízlelgetés során rengeteg dolgot tanultak az új táplálékforrásokról stb. Nincs határ.
A bristoli Hello Lamp Post projektről készült film részlete és a kiállítás a londoni Design Museumban, 2014 Fotó: PAN Studio
Dolgoztál több stúdióval az elmúlt időszakban. Ezek mennyire nyitottak ötletekre, kooperációkra?
Nekem nagyon nagy szerencsém volt. Két ajánlólevéllel érkeztem a londoni designstúdiókhoz. Az egyik John Nussey maga volt, akit a Kitchen Budapestben ismertem meg anno, ahol rezidens kutató volt három hónapig. Neki nagyon jó neve van a szakmában. Nagyon örült neki, amikor New Yorkból Londonba költöztem a doktori tanulmányaim miatt. Felajánlotta, hogy amíg elkezdődik a londoni életem, addig náluk lakhassak egy hónapig. Körülbelül három hétre elegendő pénzem volt, hogy munkát találjak. Körbe küldte az egész network-jének a CV-met. Mivel benne volt, hogy Natalie Jeremijenko-val dolgozom együtt a New York University Environmental Health Clinic kutatójaként, meghallgattak – szó szerint az utolsó pillanatban találtam munkát. Így tudtam végül egy teljesen új életet kezdeni.
Ötletelés Natalie Jeremijenkoval, London, 2014 Fotó: Gálik Györgyi
A PAN Studiot kerestem meg először, a Kin Design & Research esetében Johnnal dolgoztam együtt – főleg múzeumoknak csinálnak interaktív installációkat – a Brit Röplabda Szövetségnek kellett megoldanunk egy elég komplex installációt.
A kreditkérdés hogy alakul ezeknél a közös munkáknál?
Az elmúlt négy évben azt látom akár a diákjaimon, vagy bárkin, akivel együtt dolgozom, hogy egy csapat vagyunk. Én nagyon hiszek a kollaborációban. Mint a Hello Lamp Post projektnél is. Nekem volt a fejemben egy ötlet, Bennek is volt egy ötlete, és ha akkor Tom vagy Sam azt az egy mondatot nem adja hozzá, akkor ez a projekt nem születik meg, vagy kevésbé lenne érdekes. Annak az ereje, hogy több ember hogyan épít fel együtt valamit, az néha sokkal erősebb mint az egymagunkban dolgozás. Sokszor vannak alkotók, akik kódereket kérnek fel az ötletük kivitelezésére és gyakran fel sem tüntetik a programozót, miközben a mű szerves része az a fajta gondolkodásmód és „megoldás-csomag”, amit a programozó a munkafolyamat közben megalkot. Az ő kreativitására és gondolatvilágára is épít és ezáltal mindketten, hárman vagy öten a munka alkotójává válnak. Ez a legnagyobb érték benne, és egy érdekes tanulási folyamat a megosztás és az elengedés.
A 2007-2010-es KIBUs csapatokból sokan izgalmas karriert tudtatok felépíteni. Lakatos Dávid Sold-története, a te utad is egy jó példa erre. De mit takar az x a designer szó előtt?
Videószakon végeztem 2009-ben a MOMÉ-n, meg design managerként 2010-ben. Nem voltam soha jó videós, de ezzel semmi gond nincsen. Mindig is érdekeltek a szociális, társadalmi problémák. Ezért örültem nagyon, amikor meghívást kaptam professzor Natalie Jeremijenkotól 2012-ben, hogy dolgozzak vele együtt a New York Universityn. Egyszer elmeséltem Natalienak – aki az xdesigner kifejezést először kezdte el használni – hogy mindenki megkérdezi tőlem az előadásaim után, hogy mit jelent az x, és hogy ezzel nem zavarom-e sokkal jobban össze az embereket. Azt mondta, hogy ne aggódjak. Az „x” az egy jó dolog. Utalhat extrém sportokra, extázisra vagy épp az exférjemre, exbarátnőmre. Igazából az experimentális szó rövidítése és azért szeretik használni, hogy ne lehessen bekategorizálni a határterületeken mozgó szakembereket.
Sipos Melinda és Gálik Györgyi a Kitchen Budapest 2007-es megnyitóján Fotó: Kitchen Budapest
A videó és a MOME számomra a történetmesélés tanulásának a kezdetét jelentette. Másfél évig dolgoztam a Kitchen Budapestben. Itt sokat tanultam a kollaborációról. Művészek mérnökökkel és programozókkal dolgoztak együtt. Nagy kihívás megtanulni saját magadat egy csapatban: hogy te magad hogyan működsz, milyenek a különböző emberi kapcsolatok és hogyan tudod a kreativitásodat érvényesíteni. Az a hit, amit akkor adtak nekünk, nagyon sokat jelentett. Megérttették, hogy teljesen mindegy hol vagyunk a világban, tudunk releváns dolgokat csinálni. Ennek köszönhetően tudtunk elindulni… Olyan emberek miatt például, mint Somlai-Fischer Szabolcs, Papp Gábor, egy-két hihetetlenül jó tanárom az egyetemen, vagy a mamám, a barátaim. Elég egy-két ember, aki többet lát benned, mint te magadban ahhoz, hogy bátorságod legyen megtenni dolgokat, amiket amúgy talán nem tennél meg.
A KIBU csapata a 100% Design Fesztiválon Tokióban, 2008 (balról jobbra: Tomomi Kitazawa Kennedy, Andras Szalai (Sly), Lakatos Dávid, Csík-Kovács Zoltán, Gálik Györgyi) Fotó: Kitchen Budapest
Milyen projekteken dolgoztok Natalie-val?
Például pillangóknak építettünk hidat Washingtonban. Ez egy olyan installáció, ahol különböző típusú virágokat használtunk, hogy eltereljük őket az autóútról. Egy alagúttal gyíkok útvonalát is módosítani próbáltuk, miközben azok tweeteltek. Ezek az élőlények is ugyanannyira fontosak, mint a jegesmedvék. Vagy épp emberek százaival hulahoppoztunk egy elhanyagolt parkban és a karikába növénymagokat raktunk. Miközben az emberek sportoltak, beletaposták a földbe a magot. Ezzel próbáltuk a zöld területek nagyságát növelni és később a levegőszennyezés mértékét csökkenteni. Különböző projektek ezek, amik a város biodiverzitás-problémáira fókuszáltak.
A Salamander Superhighway munka kiállítása a Socrates Sculpture Parkban, New York, 2012 Fotó: Environmental Health Clinic
Vagy például a kagylók fontossága, amik megszűrik és tisztítják a vizet. Szenzorokat tettünk rájuk és a nyíláshoz zenei hangokat társítottunk. Vagyis egy „kagylókórust” építettünk, ami próbálja elénekelni a vízben lévő szennyezettség mértékét. Új táplálék-forrásokkal kísérletezünk, főzünk. Tavaly a londoni design héten egy olyan munkát állítottunk ki John Nussey-val, ahol a levegőben lévő szenet próbáltuk kivonni, hogy abból ceruzát és tintát készítsünk gyerekeknek, ezzel vizualizálva a levegőszennyezés mértékét. Szerettük volna megmutatni az embereknek, hogy mi is van a tüdejükben egy-két hónap után. Közben elmeséltük, hogy a toxikus anyagok a beton közelében ragadnak és nem kellene például kisgyerekeket alacsony babakocsiban tolni a városban, mert ténylegesen csökken a tüdőkapacitásuk. Vagy, ha tehetik a szülők, ne főútvonal mentén sétáljanak a gyerekekkel az iskolába, hanem kerülőutakon. Mindig állítsák le az autó motorját, ha várakoznak az iskola előtt, és ehhez hasonló egyszerű stratégiákat javasoltunk a levegőminőség javítására.
A prototípusok persze nem mindig működnek. De az a fajta komplexitás, kreatív gondolkodásmód és szabad kísérletezés, ami ezekben a projektekben benne van, az lenyűgöző. Persze nagyon komoly tudományos kutatás áll a munkák hátterében, különböző szakemberekkel, tudósokkal dolgozunk együtt.
Gálik Györgyi az Environmental Health Clinic egyik installációját, az AgBag-et készíti elő, BiodiverCity, New York, 2013 Fotó: Environmental Health Clinic
Fontos a kritikus hozzáállás és aktivitás növelése?
Elengedhetetlen. A munkámból kifolyólag realizálódik bennem, hogy milyen súlyos a helyzet és mennyire gyorsan történik a klímaváltozás. Az emberek még mindig szkeptikusak és ez nem az ő hibájuk. Az emberi tevékenységek által okozott „klíma-összeomlás” egy tény, nem egy kérdés. A tudósok több, mint 97 %-a egyetért ezzel. A probléma ott kezdődik, hogy a vitákban még mindig egy klímaszkeptikus és egy tudós ember ül egymással szemben, nem három klímaszkeptikus és kilencvenhét tudós. Ez a felállás mutatna korrekt képet az embereknek. A médiának meghatározó szerepe lenne abban, hogy tudatosítsa bennünk, mi történik. Minden emberben ott van a kreatív hatalom és erő, hogy tegyen és változtasson dolgokon apránként, még ha sokszor nem is tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.
Elképzelhetőnek tartod egy hasonló magyarországi lab felállítását?
Azt hiszem nem egy lab létrehozása lenne fontos. Annyi lab van már most is. Talán inkább a labek közötti együttműködést kellene fejleszteni. Az ezekre a témakörökre nyitó magyar egyetemi programok és a londoni, New York-i kapcsolati pontok közötti infrastruktúra fejlesztése lehetne a cél, illetve az erre a szellemiségre épülő és bátorító munkák létrehozása diákokkal és szakemberekkel. Már lassan két éve beszélgetek Fülöp Józseffel, a MOME frissen kinevezett rektorával, hogy hogyan tudnánk az egyetemet még inkább bekapcsolni ebbe a networkbe. Nagyon speciális kulturális közeg vesz körül minket itthon. Egy egyéni és különleges látásmód. Például a magyar animáció, ami hihetetlenül erős, médiaművészek, tervezők, építészek. Rengeteg példát hozhatnék. Egy ilyen kapcsolati bázis mindkét félnek eredményes és inspiráló lehetne. Most szeptembertől kezdtem el dolgozni Londonból a MOME-n mint tudományos munkatárs és tanácsadó. Nagyon izgalmas időszak ez az egyetem életében.
A No Park projekt kiállítása a Socrates Sculpture Parkban, New York, 2012 Fotó: Environmental Health Clinic
A doktori munkád a láthatatlan szennyeződésekre, különböző környezeti problémákra és a klímaváltozás kreatív kommunikációjára fókuszál, és a kutatás során adatokkal dolgozol. Az adat vagy a mérés az izgalmasabb számodra?
Mindkettő. Ma már egyre több Open Dataset van, ami azt jelenti hogy adatokat tesznek nyilvánossá és ezekben lehetséges mintákat találni. Usman Haque például az előadásaiban sokszor megemlíti, hogy nemcsak az adat a lényeges, hanem maga a mérés és annak a vágya, hogy emberek maguk mérjenek. Hogy ne a rendszerre legyenek ráutalva, hanem kritikusan álljanak hozzá, kérdezzenek rá dolgokra. Az egész doktori munkám arról szól, hogy hogyan lehet embereket a politikai, környezeti folyamatokba még jobban bevonni. A civilek összefogása nagyon fontos. Ez több, mint morális kérdés, azt hiszem. Hiszen már most mindenkiben ott van a „közös bűntudat-érzés”, hogy tennem kellene valamit, úgyhogy elkezd gyorsan szelektíven szemetet gyűjteni, meg odafigyelni, hogy mennyi elektromos áramot használ havonta. Ugyanakkor sokszor legyintünk, hogy „Mi közöm nekem ahhoz a jegesmedvéhez az Északi sarkon, amikor azon izgulok, hogy tudok-e enni adni a gyereknek”. Hogy az úgysem elég, ha csak én teszek valamit és közben mások nem tesznek semmit. Ezt hívják a „crisis of agency”-nek, vagyis hogy igazából senki nem tudja, ki a felelős azért, hogy valami történjen és közben senki nem érzi magát felelősnek. Igazából radikális lépésekre van szükség!
Kutatások kimutatták például, hogy a legújabb „smart meter-rendszerekkel” - amik megmutatják, hogy mennyi elektromos áramot használnak egy adott háztartásban - is a legtöbb esetben csak egy-két hónapig használnak kevesebb áramot az emberek, majd visszatérnek a régi kerékvágásba, sőt néha még több áramot is használnak, mint azelőtt. Egy barátom a Socrata Inc-től Seattle-ben mesélte, hogy egy kísérlet volt igazából sikeres az elmúlt években, amikor az egyik kerületben nevekkel ellátva tették nyilvánossá egy online térképen, hogy ki, mennyi áramot használ és akik sokat használták, elkezdték cikinek érezni.
Egy korábbi szomorú és egyben fantasztikus példa Usman Haque Real-time Radiation Monitoring projektje az akkor még Pachube nevű online platformon. A japán tsunami után a kormány naponta egyszer egy PDF fájlban adta ki a radioaktivitás átlagos mértékét, miközben nem csak egy lokálisan releváns információról beszélünk. Az emberek nem bíztak a kapott információban. Nem tudták, hogy mit kezdjenek egy számmal a képernyőn és főleg azt nem, hogy ez az ő egészségükre milyen hatással lesz majd. Hiszen csak egy adat volt. Azt gondolták, hogy a kormány elhallgatja a valós problémát, ami igaz is volt. Volt egy srác, aki megosztotta online egy Geiger-szenzor összerakási útmutatóját, ami két héten belül el is terjedt. Az emberek szenzorokat raktak össze és elkezdték az adatokat egy valósidejű térképen vizualizálni. Nagyon sokan rosszul állították be a szenzort, de nem is az az érdekes, hogy mit mértek, hanem az, hogy egy héten belül lett 200 000 ember, aki erről beszélt. Hogy mit is kezdjenek a sugárzással. Ez is csak azt mutatja, hogy kis lépésekkel is nagy eredményeket érhetünk el, ha az embereket sikerül bevonni és tudatosabb magatartásra ösztönözni. Persze itt megint felmerül a kérdés, vajon az emberek csak közvetlen katasztrófahelyzetekben képesek-e összefogni. Vagy olyan lassú katasztrófáknál is, mint a globális felmelegedés (ami sajnos nem is olyan lassú).
De hozhatnék viccesebb példákat is. Például az OK Cupid oldalt. Ugye ez egy híres online társkereső oldal, jelenleg az egyik legértékesebb adatbázissal, ami most már adatelemzők és tudósok számára is elérhető. Hihetetlen érdekes dolgokra derült fény például férfiak online ismerkedési szokásairól, és hogy ez hogyan kapcsolódik biológiához. 30 év feletti szingli nőknél látványosan kevesebb a kapott üzenetek aránya, még akkor is, ha épp több pontra értékelték őket a férfiak, mint fiatalabb társaikat.
Jelenleg az angol kormány tanácsadójakét dolgozol. Hogyan kezdődött ez az együttműködés?
Tavaly a Superflux-szal - ami egy spekulatív designstúdió - kezdtem el dolgozni, mint tanácsadó és projektmenedzser az Internet of Things Academy-n (IoTA). Az volt a kérdés, hogy hogyan lehet embereket ennek a platformnak a használatára ösztönözni, amely az Internet of Things témaköre köré csoportosul. Nekik készítettem kutatást a zaj egészségügyi hatásairól.
A Heathrow repülőtéren egy harmadik kifutópályát akarnak építeni, ahol már most egy millió ember nem tud aludni a minden 90. másodpercben leszálló gépektől. A zaj nagyon sokaknak inszomniát okozott, ami szívelégtelenséghez és különböző egészségügyi problémák kialakulásához vezetett.
Elkezdtem ezzel foglalkozni és megkerestem a HACANt (Heathrow Association for the Control of Aircraft Noise), akik szeretnék megakadályozni az építkezést. Tíz éve kezdték el ezt a harcot és ez alatt az idő alatt egy pert sikerült megnyerniük az akkori kormányzati tervek és repülőgép-társaságok ellen. Akkor David Cameron miniszterelnök azt mondta, hogy nem lesz harmadik kifutópálya. Tavaly azonban összeállított egy tanácsadói testületet, hogy újra elővegyék a terveket. A HACAN így felállított egy koalíciót parlamenti képviselőkkel és független környezeti aktivistákkal. Ennek lettem én is a tagja és a feladatunk az, hogy meggyőzzük az angol kormányt arról, hogy ez egy nagyon rossz ötlet. Egy évben már most 480.000 gép száll le ott – ez az európai limit, de ezt is megszegik – ami 750.000 gépre emelkedne évente (az minden 60 másodpercben egy leszállást jelentene). A repülőgép-ipar egyébként is óriási hatással van a levegőszennyezésre és a globális felmelegedésre.
15%-a a gépeknek rövid távolságokból érkezik, ezért felmerült a vonatjegy árak csökkentésének a lehetősége. Ezzel át lehetne állítani az embereket. De ott van az idő problémája. Nem mindegy, hogy nyolc óra alatt jutunk el valahova, ha lehet négy óra alatt is. A gyorsvonatok 200 km/óra felett meg még környezetkárosítóbbak. Szóval nem egyszerű kihívás. Azt az egyensúlyt kell most megtalálni, ami segíti a változást, nem tagadja a repülés fontosságát, ugyanakkor az embereket a kényelmük feladására is motiválja.
A Richmond Színházban megrendezett No Ifs No Buts rövidfilm verseny zsűrizése Hugh Granttel, Holly Willoughby-val és Rachel Johnsonnal, 2014
Fotó: Paul Hampartsoumian
Hogyan próbáljátok ezt elérni? A művészek és az a fajta új narratíva, ahogyan ma történeteket meséltek segíthet abban, hogy aktívvá váljanak az emberek?
Első lépésként egy vírusvideó-kampányt indítottunk és egy ehhez kapcsolódó versenyt hirdettünk meg, hogy ezeken a filmeken keresztül mesélhessék el az ott élők a történeteiket. A 65 beérkező pályaműből 15-öt választott ki a zsűri, amelynek Hugh Grant, Holly Willoughby és Rachel Johnson volt a tagja. Összeállítottunk belőle egy „mozgóképes csomagot” a kormánynak és minden politikusnak, aki döntéshozó a kérdésben.
Ez egy nagyon érdekes változás és pillanat a világban. Hívhatnánk ezt „legislative art”-nak is. A művészet, design és a tömegkommunikáció ereje képes megváltoztatni dolgokat, beleszólni politikai folyamatokba és lehetőséget ad az embereknek arra, hogy megmondják, milyen jövőt akarnak. Jó látni, hogy az emberek kezdik megkövetelni a maguk helyét ezekben a folyamatokban.
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
Kapcsolódó beszélgetések:
„Amikor az ember kicsit médiaművész, akkor semmihez sem ért igazán, mert mindenhez ért.”
Seres Szilvia beszélgetés Somlai-Fischer Szabolccsal
„Nem véletlen az olyan fogalmak elterjedése mint art & tech, science & art & tech.”
Seres Szilvia beszélgetése Nemes Attila művészettörténésszel, kurátorral, a Kitchen Budapest Talent programjának vezetőjével