Azok a csodálatos 80-as évek – Keith Haring 1958–1990
1978-ban egy vézna, húszéves fiú otthagyta a pittsburghi művészeti iskolát és úgy döntött, inkább átköltözik New Yorkba. Némi tervezői gyakorlattal a hóna alatt jelentkezett a School of Visual Artsra. Gondolta, szerencsét próbál saját művészetével ott, ahol kvázi maga a művészet lakik. Keith Haring gyorsan utat talált Manhattan pezsgő szubkultúráihoz és underground helyeihez. Nyíltan vállalta, hogy meleg, szórakozóhelyeken, bárokban és művészkocsmákban lógott. Új barátai között megtaláljuk Jean-Michel Basquiat-t és Kenny Scharfot, nagyszámú fiatal fiúval egyetemben – sokuk még nem elég idős, hogy magának rendeljen italt a bárokban. Olyan művészetet csináltak, amelynek addig a kortárs galériák kifinomult világában nem volt helye. A graffitit New York utcái és a metró termelte ki. Harlem, Brooklyn és Bronx lepusztult, bűnözők lakta sarkai adták a vásznat, a popkultúra az inspirációt, az aláfestő zenét meg a hip-hop. A hangos, vad, sokakban félelmet és gyűlöletet keltő graffiti ugyanakkor a legjobb festők keze alatt olyan eredeti és virtuóz formákban tört elő, hogy az embereknek kiugrott a szeme. Egyszerre mutatta a nagyváros legjobb és legrosszabb arcát. Keith a street-art neveltje, egyszersmind leghíresebb crossover figurája lett.
Haring persze nem az utcáról jött. A szemüveges pennsylvaniai fiú úgy nézett ki, mintha a helyi könyvtáros lenne. Utcagyerekekkel, zenészekkel, drogosokkal, Manhattan vadabb oldalának színes figuráival járkált, de profi művész akart lenni, aki nyomot hagy a világon. A 20. század nagy avantgárd művészikonjait tanulmányozta, kísérletezéseik érdekelték. Minden lehetőséget megragadott, amiben kreatív feladat adódott, legyen az performance, zene, video, tánc vagy művészet.
Mindenekelőtt a rajz lett a specialitása, látványos, kifejező, tömör vizuális gesztusok. „Tudok rajzolni. Ezzel járulok hozzá a világ menetéhez – mondta egyszer. – Addig fogok rajzolni, amíg csak bírok, minél több embernek, amennyit csak lehetséges.” Gyorsan skiccelt vonalfigurái megnevettették az embereket. Nagyra tartotta és részben hatott is rá Andy Warhol, kalandos demokratikus, mindenki számára elérhető művészetet akart csinálni. Optimistaként tényleg elhitte, hogy a világot jobbá teheti. De hülye azért nem volt, jól választotta meg az eszközöket. Valami ravasz módon a legjobbat hozta ki mindenből. A graffitiből ki tudta iktatni az agressziót, a magasművészetből meg a megjátszósságot, mindent, ami gátja lehet a könnyed kommunikálásnak. Nem érdekelték a szélsőségek, se az alja, se a csúcsa. Vágyott a közönségre és volt is mit mondania nekik.
A heuréka-pillanatot az jelentette, mikor Haring rájött, hogy a metró használaton kívüli hirdetőtábláira lehet rajzolni. A fekete papírral fedett felületek mintha csak az ő skicceit várnák. Tökéletes keveréke volt a street-artnak és a magasművészetnek – városias felület formájában és méretében akár egy keretezett kép. 1980 és 85 között százával csinálta a metró-rajzokat, néha negyvenet is egy nap. A többi, ahogy mondani szokás, történelem.
Legjellemzőbb motívumai, a szeretetre méltó ugató kutya, a táncoló ember, a sugárzó villanykörte, a szaladó szív és a tipegő bébi pár év alatt elképesztően sokféle felületen és tárgyon jelentek meg. Erős színekkel festett, cikcakk mintás olajképei egyre magasabb státuszú kiállítóhelyekre kerültek – 1981-ben Tony Shafrazi galériájában volt egyéni kiállítása, 97-re pedig a Whitney Múzeum rendezett a festményekből világra szóló retrospektív tárlatot. Hírnév ide, siker oda, simán festett még New York-i iskolák falaira vagy parkokba is, majd fokozatosan a világ egyre több pontján jelentek meg munkái.
1986-ban nyitott egy üzletet, a Pop Shopot, itt pólókat, hűtőmágneseket vehettek azok, akiknek a képek már megfizethetetlenek voltak. Ez volt az egyik legnagyobb érdeme, jól egyensúlyozott a művészet és az élet határvonalán, anélkül hogy túl kereskedelmivé vagy „hű de nagy” különccé vált volna, mint Warhol vagy Dalí. Úgy tudott a művészet kedvence maradni, hogy közben nem vesztette el az utcagyerek hitelességét. Azt szokták mondani, hogy egyetlen évtized mindössze öt olyan művészt termel ki, akire később is emlékeznek. A nyolcvanas évekre Haring vitán felül része volt ennek a zárt klubnak.
Huszonnégy éves budapesti friss diplomásként 1998-ban érkeztem New Yorkba, pont tíz évvel Keith Haring után. Másfél év átfedés volt az ottlétünkben – Haring 1990 februárjában halt meg AIDS-szövődményekben, 31 évesen – személyesen sose találkoztunk. De a jelenlétét New Yorkban nem lehetett nem érezni. ’88-as falfestménye, a Crack is Wack, a Franklin Delano Roosevelt út közelében, az East River partján a street-art egyik csúcsműve – New York-iak ezrei látták naponta. Képei állandóan jelen voltak galériákban és múzeumokban, hirdetéseken vagy mindennapi tárgyakon. Rengeteg fiatal művész másolta, és próbálták utánozni azt a városi stratégiát, amivel a művészeti életben fel lehet tűnni. Beépült a kulturális génállományba.
2008 és a mai New York felől nézve nehéz lenne nem anakronisztikusnak látni Haring megingathatatlan optimizmusát. Erős színei és ugráló figurái, ösztönös, már-már gyerekes hite a demokratikus művészetben, a bizalom, hogy a dolgok azért lényegileg jók, némileg naivnak, a tények iránt vaknak tűnnek a valóság fényében. A századvégi New York hangulatának óriásközhelye persze az, hogy szeptember 11. „megváltoztatott mindent”. Ebben persze van is igazság. A terrortámadások elvették azt a biztos hitet, hogy mi valami csoda folytán immúnisak vagyunk olyan tragédiákra, amik más városokban fordulnak elő.
Ettől függetlenül a művészet kérdésében a jelen és Haring kora közt érzékelhető különbségnek vajmi kevés köze van a politikához. Ahhoz sokkal inkább, ahogyan az elmúlt évtizedek alatt New York felnőtt, mindazon sikerekhez és veszteségekhez, amik egy város érésével járnak. New York ma már egy egészen más város – tisztább, biztonságosabb, bölcsebb és nyugodtabb, sőt befogadóbb is, de nincs már benne a lehetőségeknek és a veszélynek az a vonzó elegye, ami miatt a 70-es, 80-as években rengeteg kreatív elme akart Manhattanben élni. Ma is tele van energiákkal, és a mai Keith Haringek ugyanúgy átzarándokolnak államokon, abban a hitben, hogy itt majd valóra válnak ambiciózus terveik, hogy itt majd új dolgokat lehet kipróbálni.
Közben a határfeszegetések és a kívülállás izgalmát lassan egy harmonikus, befogadó és jól fésült, leginkább Londont és Párizst idéző nagyváros váltotta fel. A SoHo utcáin kipótolták a burkolatot, a hírhedt punk hely, a CBGB helyén meg egy John Varvatos-butikot találunk. Szétgraffitizett metrókocsik helyett a graffitit idéző vaskerítés áll a svájci szupersztár építésziroda, a Herzog & de Meuron által tervezett több millió dolláros lakóépület előtt.
A várossal együtt felnőtt a művészeti élet is. Az utolsó korszak, ami még köthető volt a háború utáni művészeti terep kisebb, zártabb, átláthatóbb világához, az a 80-as évek eleje. A művészet akkor még kulturális, nem kereskedelmi jellegű tevékenység volt.
Hátra volt még, hogy a kortárs színtér ezer apró szilánkra törjön és végtelen sok irányba vetődjön szét. Az amerikai művészet globális dominanciája és hogy ennek bázisa New York – nem volt kétséges. Maga a város lehet, hogy szétesőben volt, de Manhattan kulturális pezsgése – és ez akkor tényleg csakis Manhattant jelentette – a csúcsán volt. Aki idejött, az része lett valaminek. Még mindig új volt az esztétikai sokféleség, az ismeretlen terepekre merészkedés frissítő hatása. A laissez-faire nevetségessé vált, érdektelen kritikai vitákkal és a műveket csak az árukon keresztül mérő szemlélettel. Fizikai értelemben ugyan nőtt a művészeti tér, de a művészközösség változatlanul kicsi volt, jól érzékelhető klikkekkel. A helyek, ahova jártak megfizethetőek, ezért népszerűek voltak.
A 80-as évek művészeti boomjának kulcsfigurái – köztük Julian Schnabel és Mary Boone – hozták be a piac levegőjét. De hogy ez óriási kulturális iparrá és befektetési lehetőséggé váljon, még váratott magára. Változtak az elvárások, de a művészeti világ hangulatát és terepét továbbra is a 60-as, 70-es évek progresszív avantgárd eszméi vezették.
New York még mindig olyan hely volt, ahol egy Haring-féle nyughatatlan figura újragondolhatta magát – pontosabban azzá válhatott, aki ő valójában – ha eléggé tehetséges, elszánt és szerencsés, világhírű celebritás lehetett.
De az akkori miliő már eltűnt, felszívódott és felismerhetetlenül sterilizálódott egy olyan felfutásban, ahol az árak teljesen elszálltak és a művészlét az egyszerű túlélésből respektált karrierré vált. Csak tippelni lehet, mit csinálna itt Keith Haring ma. Szerintem Brooklynban élne, webdizájnnal, zenével vagy filmmel foglalkozna éppolyan lelkesen, ahogy akkoriban falakat rajzolt tele.
De mielőtt belesüppednénk a nosztalgiába, hadd jegyezzem meg, hogy a 80-as években frusztráló is volt New Yorkban lakni. Az utcákon a crack ment, büdös volt a metróban, biztonságról nem lehetett általánosságban beszélni és rémes kávét ivott mindenki. Bronxban, Harlemben, de még a Village-ben is pórul járhattál, ha rosszkor, rossz helyen voltál.
A városvezetés a haveroknak osztogatott lehetőségeket, az úttestek kátyúit sose pótolták, a taxik nem vettek fel feketéket és nem mentek át a Brooklyn híd túloldalára. Az East Village-ben, ahol pár kisebb galéria próbált megtelepedni, a fiatalok nem kávéért és sashimiért jártak, hanem heroint vagy kokaint venni. Chelsea-be olajcserére vitted a kocsidat, arra senki sem gondolt, hogy itt majd múzeumméretű galériák nyílnak. A város képtelen volt a parkokat vagy az utcákat tisztán tartani, nemhogy a MoMA 850 millió dolláros kibővítésében gondolkozzon. Lelakott helyeken élő városaiak nevettek volna annak hallatán, hogy sztárépítészek, mint Frank Gehry, Santiago Calatrava és Jean Nouvel fognak majd ide felhőkarcolókat tervezni.
New York átalakulásának léptéke, a 70-es, 80-as évek mélyéről máig, amikor egyes lakások négyzetméterára majdnem ötmillió forint, és a város csillogó közvécéket importál Spanyolországból, pont annyira lenyűgöző, mint amilyen váratlan. Jár persze ezzel melankólia is, a tudat, hogy ez már egy felnőttebb város, és miközben gazdagabb és biztonságosabb, kevesebb helyet hagy a frivol végleteknek.
Keith Haring emléke elválaszthatatlan New Yorktól. Életműve arra kell emlékeztessen, hogy egy igazán jó város nemcsak a fejlődésre ösztönzi a lakóit, de arra is, hogy nevessenek és merjenek álmodozni.