„Elegancia, fény, panteizmus és költészet…” - Tiffany és Gallé – A szecesszió üvegművészete az Iparművészeti Múzeumban

Parti Szilvia

Beszélgetés Balla Gabriella főmuzeológussal, a kiállítás egyik rendezőjével. A 2007. november 18-ig látogatható tárlaton a múzeum kiemelkedő jelentőségű szecessziós üveggyűjteményéből közel 200 műtárgyat tekinthetünk meg. A két stílusteremtő egyéniség, az amerikai Louis Comfort Tiffany (1848–1933) és a francia Emile Gallé (1846–1904) alkotásai mellett a vitrinekben helyt kaptak angol, francia, német, osztrák és magyar mesterek, műhelyek munkái is, reprezentálva a szecessziós üvegművészet forma- és motívumkincsének sokszínű, ám hasonló impulzusokról árulkodó világát. A magyar vonatkozásokat Rippl-Rónai József díszüvege, Sovánka István virágos vázái, Róth Miksa üvegablakai és Pantocsek Valentin Leó „íriszes” üvegei képviselik. A kiállítás felvillantja azoknak a kortárs magyar művészeknek – például Smetana Ágnesnek és Horváth Mártonnak – a munkásságát is, akik a szecesszió világából merítettek formai és technikai ihletet.

 

Emile Gallé: Díszváza, 1900 k.

A kiállításra belépve elsőként néhány japán lakk- és kerámiatárgyat csodálhat meg a látogató. Hogyan kapcsolódnak ezek a darabok a bemutatott kollekcióhoz?
A szecesszióban jól látható az, hogy a 19. század második felében – a főleg fametszeteken – Európába került japán művészet revelációként hatott. Az 1851. évi első világkiállításon, majd 1855-ben Párizsban, de főképpen az 1861. évi londoni világkiállításon állítottak ki nagyobb számban japán tárgyakat is. Az üres tereket hagyó, különféle ornamenseket kiemelő, aszimmetrikus kompozíciók teljesen újszerűek voltak az európai látásmódhoz képest. Gondoljuk csak meg, kontinensünkön ekkor a historizmus: a történeti stílusokat elemző, azokat újra felhasználó vagy éppen eklektikusan kiválogató stílus volt az, ami uralta a művészetet. A meglepően szabad, szinte könnyednek ható japán művészet meghökkentő volt és az újdonság erejével hatott.
A kiállítás előkészítése során megvizsgáltuk gyűjteményünkben azokat az üvegtárgyakat, melyekről azt gondoltuk, hogy markánsan a japonizmus hatását tükrözik. Ügyeltünk arra, hogy a címben szereplő két jelentős művész, Louis Comfort Tiffany és Emile Gallé tárgyai közül válogassuk ki ezeket a műveket. A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum egyik filiáléjának japán gyűjteményéből Bincsik Mónika művészettörténész válogatott olyan japán lakktárgyakat, amelyek – a szecessziós üvegmunkákkal közösen bemutatva – motívumkincsükkel is „felelgethetnek” egymásnak. Szándékunk szerint ez a tárgycsoport a kiállításnak egy meglehetősen erőteljes része, hiszen fontos az első benyomás. Reméljük, hogy a lakk- és üvegtárgyakon a látogatók élvezettel fedezik fel a különféle díszítményeket, például a szitakötőt, a pávát – amit Tiffany nagyon stilizáltan alkalmazott a japonizmus részben bemutatott tárgyán – vagy éppen a gyönyörű tavaszi nárciszokat…

A szecesszióban, főleg a magyar szecesszióban, népi motívumok is megjelentek az alkotásokon…
Nemrég a Néprajzi Múzeumban volt egy zseniális Huszka-kiállítás… Huszka József (1854–1934) rajztanár, művészeti közíró, a magyar ornamentika kutatója a 19. század utolsó évtizedeiben feldolgozta és rögzítette a magyar tájegységek különböző motívumait – kicsit stilizálva vagy eredetien. 1896-ban, a millennium évében ennek igen nagy szerepe volt. Az évtized ugyanakkor egybeesett a szecesszió kialakulásával is, csodálatos találkozónak lehetünk tanúi Magyarországon a szecesszió és a népművészet terén. A magyar szecesszió egyik legfontosabb épülete a Lechner Ödön és Pártos Gyula tervezte Iparművészeti Múzeum maga. Az épületet 1896. október 25-én avatta fel I. Ferenc József császár és magyar király, díszmagyarba öltözött urak körében.

Sovánka István: Váza, 1902-1904

Zsolnay Vilmos külön erre az alkalomra készített egy gyönyörű, eozinnal festett, magyaros motívumokkal díszített, bár inkább historizáló tintatartót, amibe a pennát mártották az alapító okirat aláírásakor. (A tárgy a múzeum első emeleti Gyűjtők és kincsek című kiállításán jelenleg is látható.)
A kiállításunkon szereplő tárgyak közül csak egy, Sovánka Istvánnak kissé irizáló fényű, pávaszemre emlékeztető mintával díszített tárgya az, ami népi motívumú. Más vázáin Sovánka a magyar flórát, a magyar réti növények világát vonultatta föl…

A botanikai érdeklődés másokra is jellemző volt?
Gallé botanikát is tanult. Emellett a japán művészet rajongója volt, ez a két dolog együtt eredményezte jellegzetes motívumait. Ábrázolásaiban hihetetlenül pontos volt. Dr. Gerzson Lászlót, a budapesti Corvinus Egyetem Dísznövénytermesztési Tanszékének docensét és Radványi Andrásné kertészt kértük meg, hogy határozzák meg az üvegeken ábrázolt növényeket. Kiderült, hogy valóban valamennyi tárgyon botanikai hűséggel jelenítette meg Gallé a növényeket. Innentől kezdve segítségükkel pontosan megadhattuk a virágok, növények nevét, ez újdonságot jelent a korábbi „váza virágokkal”, „váza virágtővel” megnevezésekkel szemben.

Tiffany vagy Gallé milyen mértékben vett részt a tervezési, gyártási folyamatokban?
Gallé maga tervezte minden darabját és a nancyi gyárban dolgozó munkásai csiszolták ki a formákat. Ezek kis szériás darabok, ugyanakkor két egyformát nem nagyon találunk belőlük. Tiffany ezzel szemben a gyáros művész. Nála már a sorozatgyártás jellemző, bár neki is van egy kézműves-sorozata, az ún. Favrile üvegsorozat, továbbá az egyiptizáló vázák, a Páva üvegek vagy a Láva üveg is idetartoznak, amelyek tényleg egyedi darabok, tehát itt sem találunk két egyformát. A kiállításon látható talpas poharak vagy néhány kehely már sorozatban, nagyobb szériában készültek.

Vajon a tárgyak vásárlói műtárgyként, dísztárgyként vagy használati tárgyként tekintettek a piperés és étkészletek darabjaira?
Valószínű, hogy használták ezeket a tárgyakat. Nem voltak úgymond „vitrintárgyak”, hanem az enteriőr szerves részét képezték.
A kiállítás tervezése során először megpróbáltuk posztamensekkel megemelni, megmozgatni a tárgyakat, de miután ez nem működött, a kiállítás tervezője, Jerger Krisztina is olyan megoldást választott, melynek köszönhetően azon a szinten kerülnek bemutatásra a tárgyak, ahol egy enteriőrben is szerepelnének, tehát egy komód vagy egy asztal szintjén.

Ön szerint minek köszönhető az üvegtechnika, az üvegtárgyak népszerűsége a szecesszió korában?
Újra vissza kell kanyarodnunk kicsit a 19. század történetéhez, a fejlődő ipar, az iparos társadalom kialakulásához. Új eszközök, gépek, technikák,

Louis Comfort Tiffany: Díszüveg, 1898 előtt

technológiák merültek föl, ugyanakkor a múlt olykor megfejthetetlen tárgyai sokszor kihívásként jelentek meg a mesterek vagy éppen a művész-mesterek körében. A historizmus idején sorra vették a különféle, akár a gótikában, a reneszánszban, a barokkban alkalmazott technikákat, és újraértelmezték, újra megtanulták, újra feldolgozták azokat. Ezzel a hihetetlen technikai, technológiai arzenállal indult a szecesszió, ami viszont teljesen szabadon, alkotó módon használta ezt fel. Olyan műalkotások születtek az alkotók kezei alatt, amik addig soha nem voltak, amik nem hasonlíthatók máshoz. Ez a 19. század végének új művészete, és itt lép az iparművészet is az autonómia területére és válik valódi, elfogadott és kikiáltott mű-alkotássá. A másik oldalon ott van a távol-keleti, a japán művészet hatása. A Távol-Keleten egészen más értékrend működik a művészetekről, mint nálunk. Tudjuk azt, hogy a japánok a mai napig élő nemzeti kincsként kezelik például az indigófestőt vagy a kardkovácsot. Még áll a Ráth György Múzeumban, Fajcsák Györgyi rendezésében a költői című Hamvas őszibarack és mohamedánkék című kiállítás, mely a kínai kerámia történetét mutatja be. Itt is jól érzékelhető, milyen nagyra értékelték a művészeket: a kínai császári udvar tartotta fenn őket, és hihetetlen dicsőség övezte például egy új máz előállítóját. Egészen más a Távol-Keleten az iparművészet, a tárgyak elismertsége, mint itt Európában. A szecesszió idején ez átfordult, a szecesszióban más jelentősége és értéke lett a tárgyaknak. Tulajdonképpen sokat köszönhet az iparművészet ennek a korszaknak.

Az üveg milyen helyet foglalt el korábban az európai művészetben?
A római korban nagyon különleges, különféle illatszereket tartalmazó kis fiolák készültek nagyobb mennyiségben, ivóedények vagy különféle italok tárolására használt palackok is ismertek. A középkortól jelentek meg a hutákban készült, fúvott üvegtárgyak, s aztán a barokk idején vált kedveltté a nagyon szépen csiszolt üvegpohár. Ez rendszerint magas ólomtartalmú üvegből készült, amelynek gyönyörű a fénytörése, leginkább a kvarckristályéhoz hasonlatos, egészen különleges, selymes, tiszta csillogása van. Közismertek talán a sziléziai üvegek, amelyeknek a nyelében, nodusában különféle szép üvegszálakat helyeztek el, de ismertek a muranói üvegek is. Számos németalföldi festményen megjelentek ezek a nagyon különleges tárgyak a 16. században. A reneszánsz üvegpoharak, gyönyörű ívelt, hajló, virágszerű kelyheikkel szintén jelentősek voltak. Ezek mindig is ritkaságnak számítottak. A 19. században a sajtolás, préselés technikájának megjelenésével vált valójában tucatáruvá az üveg, de ez már egészen más minőségű, mint a művészi üveg. A sort a szecesszió zárja, de nem is zárja, hisz az art deco idején is nagyszerű darabok, készletek készültek. Az üveg egy nagyon érdekes „kaméleon-anyag”, hol színekkel jelenik meg, hol színtelenül, mindig tud módosulni, idomulni a kor divatjához.

A kiállítás anyagába néhány római kori illatszeres üvegcse is bekerült, Pantocsek Valentin Leó „íriszes” üvegeinek társaságában. Mit takar az „irizáló felület” fogalma?
A régészeti ásatásokon előkerülő üvegtárgyak, illetve mázas kerámiák felülete a földben lévő különféle sók következtében korrodálódik, megromlik. Ez az üvegromlás, ez a kémiai átalakulás egy leheletfinom réteget alakít ki a tárgyak felszínén, ami szivárványosan csillog, úgy mondjuk, hogy irizáló felületet ad. Ez volt az az érdekes felület, ami Pantocsek figyelmét felkeltette. Pantocsek eredetileg orvos-gyógyszerész végzettségű volt, de sohasem gyakorolta hivatását, sokkal inkább a pirotechnika, továbbá a dagerrotípia, a fotózás foglalkoztatta őt. Zahn György üveghutájában azon fáradozott, hogy a régészeti tárgyak szép szivárványos rétegéhez hasonló felületet állítson elő, de tartós, maradandó formában. Kísérletei sikerrel jártak, ennek eredményeként születtek az első íriszes üvegei, melyekről 1873-ban, a bécsi világkiállítás évében Wartha Vince meg is emlékezett a Természettudományi Közlemények oldalain. Pantocsek eredményeit igen nagyra tartották, íriszes üvegei a világkiállításokon díjakat kaptak, és – bár historizáló stílusúak – később nagyon sokan idézték föl az ő technikáját, technológiáját: Tiffany például, vagy a Loetz üveggyár, továbbá Sovánka magyaros üvegein is ez látható. Arról nincsenek egészen pontos adatok, hogy direkt módon ismerték-e az ő technológiai leírását, de az biztos, hogy a Pantocsek-üvegeken jelent meg először ez a nagyon szép irizáló felület.

Hogyan és mikor kezdődött az Iparművészeti Múzeum szecessziós üvegeinek gyűjtése?
1896-ban lépett hivatalba az akkor már Ráth Györggyel, a múzeum első igazgatójával együtt dolgozó Radisics Jenő. Nemzetközileg is elismert szaktekintély volt, hihetetlen jó kvalitásérzékkel, nagyszerű szeme volt, a kortárs művek megítélésében is. Az ő megbízásából már az 1889. évi párizsi világkiállításon vásárolt az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Múzeumnak néhány tárgyat Delamarre Didot, jelenlegi kiállításunkon láthatók is a közreműködésével beszerzett korai Gallé-tárgyak. Ez mindössze három tárgy, de kvalitásukat tekintve egyedülállóak az európai gyűjteményekben. Radisics ismeretséget kötött Siegfried Binggel is, aki Párizsban az Art Nouveau galériát alapította. Bing szervezett egy európai körutat Modern művészet címmel, ahol a szecesszió művészeit mutatta be. Ennek a kiállításnak az egyik állomása Budapest, az Iparművészeti Múzeum volt, 1898-ban. A következő évben erről a kiállításról is vásárolt a múzeum darabokat, amelyeket ugyancsak láthatnak most a kiállítás látogatói. 1900-ban, a szecesszió valódi világkiállításán újabb vásárlásokkal gazdagították a szecessziós kollekciót.
Tulajdonképpen ezen a ponton értékelődik föl és nyeri el korunk számára is tanulságos mondanivalóját a kiállítás, hiszen jelzi, milyen fontos a kortárs művészet, annak gyűjtése és bemutatása. Múzeumunk igyekszik ezt szem előtt tartani: sorban újítjuk föl a kiállítótereket, új, korábban raktárként funkcionáló helyiségeket kapcsolunk be, és nagyon szeretnénk lehetőséget adni arra, hogy kortársak is szerepeljenek nálunk, hiszen ötven vagy száz év múlva ezek a művek jelzik majd azt a kort, amiben mi él(t)ünk…

Milyen értéket képviselhettek a jelenlegi tárlaton látható tárgyak készülésük idején?
Úgy tudom, hogy a párizsi világkiállításon kiemelkedően nagy összeggel vásárolhatott Radisics Jenő. Akkor az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrpolitikusai úgy gondolták, fontos, hogy az első vásárlók között legyen a magyar állam, és hogy az ország legfontosabb, mintaadó iparmúzeumát hozzá méltó gyűjteménnyel gazdagítsák. Így lehet a mi múzeumunk gyűjteményének a legjelesebb egysége a szecessziós (üveg, bútor, textil, ötvös) anyag.

A kiállított kollekció jelentős része ajándékozás útján került a múzeum tulajdonába. Kiemelkedő Fettick Ottó adománya, továbbá a Wartha Vince-féle gyűjtemény is hozzájárult a gyarapodáshoz. Mondana néhány szót a gyűjtőkről?
Dr. Fettick Ottó (1875–1954) állatorvos bakteriológus volt kivételes

Japán lakk doboz, 19. század

kvalitásérzékkel. Páratlanul gazdag, több ezer darabos gyűjteménye volt, melyet főként utazásai során gyarapított üvegtárgyakkal, kerámiákkal, porcelánokkal, csipkékkel, keleti szőnyegekkel és műkincsekkel. 1948-ban fogalmazott végrendeletében rendelkezett arról, hogy anyagát az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozza. A kiállításon bemutatott közel 200 tárgyból 77 üvegmunka az ő gyűjtése. Wartha Vince (1844–1914), a kitűnő kémikus professzor a József nádor Műszaki Egyetem kémiai-technológiai tanszékét vezette. Egy egészen rendkívüli gyűjteményt halmozott föl az egyetemen, amelyet az intézmény 1948-ban adott át az Iparművészeti Múzeumnak. Wartha gyűjtéséből Pantocsek Valentin Leó íriszes üvegeit mutatjuk be.

Az üveg törékenységénél fogva különösen kényes tárgy. Érte-e nagyobb veszteség a történelem során gyűjteményüket?
1956-ban jelentős kár érte az üveggyűjteményt, mivel a közelben harci események folytak. Ekkor megsérültek szecessziós tárgyak is. A restaurálási technika és képzés eljutott odáig, hogy ma már helyreállíthatók ezek a darabok, igaz, nem könnyen, ugyanis nagyon nehéz műfaj az üvegrestaurálás. Ezeket a tárgyakat nagyon kellene védenünk, külön klímaszekrényekben való tárolásuk lenne az ideális, de erre egyelőre csak a szerves alapanyagú tárgyak esetében van lehetőségünk.

Az ajándékozások óta milyen módon tudták növelni a gyűjteményt?
Arányaiban az utóbbi harminc év gyarapodása nagyon szerény és nagyon esetleges. Olyan léptékű ajándékozás, mint amilyen a Fettick Ottó-féle volt, vagy olyan lehetőségű vásárlás, mint amilyen Radisics korában volt, ma nem létezik. Kortárs darabokat szerencsére a Nemzeti Kulturális Alap vagy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus segítségével, kortárs művek vásárlására kiírt pályázatokon tudunk vásárolni, vagy a minisztérium ad lehetőséget ilyen gyarapodásra. Ez működik, de egyelőre nem olyan szisztematikusan és nem olyan léptékben, mint ahogy azt a múzeum gyűjteménye megkívánná és ahogyan a közönség és a kortárs művészek elvárnák.

 

2007/4. 58-64.o.