Csirkecsonttól a vasbetonig

Mucsi Emese

A Ludwig Múzeumban most minden különösebb kommentár nélkül áll Pátkai Ervin Katedrális című szobra, 1964-ből. Zavarba ejtő, méretével nem, csak formavilágával idézi az égbolt felé nyújtózkodó gótikus székesegyházak szakrális teret határoló áttört falszerkezetét. A kisplasztika valójában tanulmány azokhoz az épületméretű vasbeton szobrokhoz, amelyek megalkotásával Pátkai a hetvenes évekre széles körű elismertségre tett szert Párizsban. De mindez itthon csak kevesek előtt ismert: Pátkai életműve Magyarországon a szűk baráti és szakmai közönség körein kívül hosszú évtizedekig ismeretlen maradt.
 

A Távlatot kapott élet című könyv hiánypótlásra törekszik. A majd’ harminc éve várt életmű-katalógus elkészítését kétszeresen is hátráltatta a szobrász és a műterem hasonlóan tragikus sorsa. Pátkai a stúdiójában keletkezett tűzben lelte rejtélyes halálát 1985-ben. Az épületet a tragédia után lebontásra ítélték, a határozat pedig egy ügyintéző gondatlansága miatt az ott maradt hatalmas betonszobrok sorsát is megpecsételte. A munkák egy adminisztrációs hiba következtében semmisültek meg: az idő előtt munkába álló buldózerek szétzúzták őket, építkezési törmelékké váltak.
 
A történtekből adódó rekonstrukciós nehézségeket a szobrokról készült fotók és az egyéni visszaemlékezések tudják csak áthidalni. Bár Pátkai megrendítő halála után négy hazai kiállítás, néhány tanulmány és konferencia is foglalkozott az oeuvre-rel, a Távlatot kapott élet az eddigi legteljesebb összefoglaló. Egyrészről tanulmánykötet, másrészről olyan bensőséges testvéri és baráti írások gyűjteménye, amelyek minden kritika és nem minden pátosz nélkül mesélnek a szobrász kalandos életútjáról: portrémintázásról, ’56-os emigrációról, párizsi magyar manzárdközösségről, az egyre szaporodó szakmai elismerésekről, francia állami megrendelésekről, köztéri művészetről és várostervezésről.
 
A sokszor egymást ismétlő, de anekdotákban bővelkedő visszaemlékezésekből kiderül, hogy bátyja portréjának megfestésétől a Párizs környéki Marne-la-Vallée Le Pavé Neuf városrészének tervezéséig milyen sokállomású pályát járt be Pátkai. 1956-ban került Párizsba Rockefeller művészeti ösztöndíjjal. Ekkoriban gyertyaöntésből, lámpabura-készítésből és szobafestésből próbálta fenntartani magát. Tetőtéri kis albérletében életterével azonos vegykonyháján különféle szobrászati eljárásokkal és az ott fellelhető anyagokkal – bűzölgő csirkecsonttal, paraffinnal, plexivel, ólommal – kísérletezett. Beiratkozott az École des Beaux-Arts-ra, ahol Henri-Georges Adam tanítványa lett. Közben az idegenbe szakadt magyarok életét élte: szívességből lányt szöktetett, kávéházban eszmét cserélt, menzakoszt mellett vitázott. 1961-ben Kilár Istvánnal és Jean Feltrinnel szobrot tervezett a 2ème Biennale de Parisra. A Kozmosz első díjat kapott. A nagyméretű, bejárható objektum már az építészet és szobrászat összetartozását hirdető határeset volt. A léptékváltás lehetőségét kutató Pátkait további technikai kísérletek vezették a kivájt hungarocellformákba öntött betonszobrok felé. 1967-ben egyedi zsaluzási módszerével egy huszonhat méter hosszú fallal körülvett, hat méter magas szökőkutat készített a grenoble-i olimpiai falu központjába. Ez volt a Párbeszédek. Az ehhez hasonlóan monumentális műveket követték a már csak építészeti léptékkel mérhető fehér vasbeton katedrálisok.
 
A tanulmányok egy része és a saját írásaiból közölt részletek feltárják, miért foglalkoztatta a gótikus templom mint épülettípus Pátkait. Azt gondolta, hogy a középkori katedrális a legnagyszerűbb példa a köztéri művészet és az építészet közti összhang megvalósulására, mert ezeknél a falak felépülésével egy időben születtek az épület részét képező szobrok, kőcsipkék és egyéb díszítőelemek. A köztéri művek utólagos környezetbe illesztésére kétes értékű szervátültetésként tekintett, kételkedve azok egészséges beágyazódásán. Pátkainak megadatott, hogy művészként építészekkel dolgozhatott együtt egy épület, sőt egy alkalommal egy egész városrész kialakításakor.
 
Visszatérve a Ludwig Múzeumban látható műre: 1965-ben Párizs külterületeinek anarchikus felduzzadását ellenpontozva kilenc új város építését határozták el. Talán az 1964-es Katedrális is szerepelt azon a kiállításon, amelyen sétálgatva megszólította Pátkait a projekt vezetője. Párizs főépítésze a magyar származású művész szobraiban már az új város vízióját látta. Megkérdezte, nincs-e kedve részt venni az egyik új lakóterület, a Pavé Neuf tervezési munkáiban mint művészeti vezető. A Távlatot kapott élet ugyan nem részletezi, mégis lehetséges, hogy épp e szobor mellett mondott igent Pátkai élete legnagyobb szabású „szobrászati” megbízására.
 

Távlatot kapott élet / Pátkai Ervin. Szerk. Bakay Péter. Békéscsabai Evangélikus Általános Iskola, Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola, Kollégium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Pátkai Tehetségpontja, 2013, 142 oldal
 
 
Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből
2014. január 1-jéi
 

Pátkai Ervin: Katedrális, 1964 poliészter, fatábla. 63,5 × 42 × 22 cm
© Fotó: Rosta József. © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum