Cinquecento és Quattrocento között

Fáy Miklós

Megnéztem, nem is ezt mondja Gorcsev Iván, amikor Tintorettóként mutatkozik be, csak annyit mond, hogy Cinquecento, ahonnét származik, kis község Avignon és Toulon között. Mindenesetre egy életre elintézte vele a festőóriást, vagy mit, művelt ember ma is ezen röhög, Tintoretto és mi a tisztelt keresztneve? Kázmér.

Művelt embernek képzelem magam, nem szuperműveltnek, az Ulyssest én sem olvastam, de az Odüsszeiát többször is, tudom, hány zongoraszonátát írt Beethoven, mi több, azt is tudom, hogy Tintoretto igen tisztelt keresztneve nem Kázmér, hanem Jacopo, sőt az igen tisztelt vezetékneve sem Tintoretto, hanem Robusti. Ezen mindig elcsodálkozom, hogy valakinek ennyire szuper neve van, és mégis tud jobbat nála, egy Robustit is lehet csodálni századokon át, de egy Tintorettót még könnyebb.

Azért büszkélkedem a műveltségemmel, mert kénytelen vagyok közben rácsodálkozni a tudatlanságomra, hogy még egy évvel ezelőtt is milyen büszkén mondtam volna, hogy nekem Tintoretto semmit sem jelent, és egyáltalán nem értem, hogyan jelenthet bárkinek is bármit. Nagy borvörös és barna felületek, méretes vásznak, a kelmefestő fia vászonfestő lett. Rövidülések és kicsavart végtagok, fehér bőrű velencei nők, akik pont ott kövérek, ahol nem kellene, és ahol lehetne nagyobb a kerületük, ott bezzeg... Zsuzsánna, őt persze szerettem, még René Berger miatt, aki olyan szépen mutatja meg a színháromszöget, amely a tekintetünket Zsuzsannára tereli. A nőre, akinek még a lába is ragyog a fürdővízben, és aki meztelensége ellenére is maga a szűzi ártatlanság és megközelíthetetlenség. Azt persze nem tudtam, miért, azt meg végképp nem, hogy mit lesnek rajta a vének.



Tintoretto: Fiatalkori önarckép, 1548, olaj, fenyőfa lap 45,7 × 36,8 cm | London, Victoria and Albert Museum (Constantine Alexander Ionides jóvoltából)
© Le Scuderie del Quirinale

 
Ma már persze tudom, hogy Zsuzsánna nem is volt szűz, hiszen éppen ez a prob- léma, házasságtöréssel vádolják a felgerjedt idős emberek, de a gerjedés okát még ma is csak egy érdekes alakú világos pacának látom, ami tényleg harmonizál a fényes fejű vén kopasz búbján csillanó napsugárral meg a másik ezüstös hajával.
 
Tényleg szerettem a képet, de nem annyira, mint most. Ez elsősorban nem saját érdem, hanem a kiállításé, nézheti az ember Zsuzsannát Bécsben vagy könyvekben, de nem lesz elegendő az impulzus ahhoz, hogy felül akarja vizsgálni a begyepesedését, mire a megfelelő teremhez ér, már réges-régen ki van me-rülve, csak odapillant, aha, lép is tovább. De a Scuderiében nem lehet csak úgy odapillantani, mert ha máshová pillant, ott is Tintorettókat lát, akkor már inkább ez, legalább ismerős.
 
Külföldön ismerősökbe botlani, az lehet nagy önbecsapás is, végre valaki, akit ismerek, nahát, nem is olyan rossz fej, mint gondoltam, sőt, jó, miért is nem vagyunk mi otthon is barátok. Aztán hazatérve mégsem leszünk barátok, mert miért is lennénk, időnk sincs egymásra. De Zsuzsánna rokonszenves volt, most meg igazi barát lett, éppen a pacasága miatt, hirtelen leesik a tantusz, amit mások már régen tudtak, hogy Tintoretto nemcsak úgy festő, hanem maga a festés, festissimo, a világ pacákká alakítása. Úgy festő, ahogy a példakép Michelangelo szobrász, de neki még annyi segítsége sincs, hogy lefaraghassa a fölösleget, csak a vászon, aminek alig várja, hogy nekiugorhasson. Tombol a kreativitás a kis mukiban. Mert kis muki, az látszik a korai önarcképen, amellyel a kiállítás kezdődik, néz égő szemekkel, szakállasan.


Tintoretto: Önarckép, 1587, olaj, vászon, 62,5 × 52 cm Párizs, Musée du Louvre
© Le Scuderie del Quirinale

 
Ezt is félreértettem benne, ezt a festési mániát, úgy gondoltam, hogy a tehetséges üzletember története minden igaz anekdota arról, hogy vázlat helyett már a kész képpel érkezett, meg csak a festék árát kérte fizetségül, tudta, hogy majd megtérül a befektetés. Egyébként tényleg meg is térült, de nem ez izgatta, hanem a festés maga. Színes foltokat kenni a fehér alapra. Látom, hogy voltaképpen soha nem láttam a Zsuzsannát, csak az alapokat, a lugas falát, amelynek két oldalán kettéhasad a kép, az egyik fele a tér, a másik fele a sík. De soha nem néztem az állatokat a kertben, a vézna kis fákat a tóban, a madarat a nő feje fölött a fán. A víz alatti lábat, ahogy egymásra másolódik a láb és a vízen visszatükröződő képe. Megelégedtem a velencei lesújtó véleménnyel, szokás szerint járnak el, a véneket kellene szidni, de közben mégis meztelen a paca, ha engem hidegen is hagy, biztos hasonló kéjencek nézték kéjesen, mint amilyenek a képen kukkolnak. Most meg mintha elveszne minden, és csak a színek maradnának, aminek az egyik oka biztosan az, hogy vannak színek. Hogy a környezet, a fel- frissített festmények frissek, erőteljesek, szinte harsányak.


Tintoretto: Zsuzsanna és a vének, 1555 körül, olaj, vászon, 146 × 193,6 cm | Bécs, Kunsthistorisches Museum
© Le Scuderie del Quirinale

 
Tintoretto története továbbmegy, végig a termeken, az emeleten. Ahogy egyre ismertebb lesz, egyre több a megrendelés, egyre nagyobb a műhely. A gyerekek, a festő lány, Marietta, aki mellé temetik majd, amikor eljön a pestis. De előbb eljön a vénség, egy időskori portréval zárul a kiállítás, lóg rajta minden, táskák a szeme alatt, de a nézésében benne van a kiállítás elejéről a kis muki, még nem unja a sok vásznat, még mindig festene, ha mást nem, azt az öreget, aki a tükörből néz rá.

Akár kellemetlen is lehetne a magát műveltnek tartó ember számára, amikor rájön, hogy mennyire ostoba. Pedig nem rossz üzlet: egy ostobát veszít, és cserébe egy Tintorettót nyer.
 

Tintoretto
2012. június 10-ig Róma, Le Scuderiedel Quirinale
Full 003042
Full 003043
Full 003044