A II. világháború utáni évtizedek ideológiailag kedvezőtlen környezetet jelentettek a magángyűjtés számára, a rezsim a modern művészet számos irányát pedig esztétikai alapon utasította el. A legjobb - különösen az avantgárdra fogékony - gyűjtemények a hivatalos figyelem központjában álló budapesti múzeumokkal kevés együttműködési lehetőséget találtak. Vidéken több közös út nyílt. A pécsi sikertörténet alapja a művészettörténészek (Hárs Éva, Romváry Ferenc, Várkonyi György) és a helyi érdekeket jól képviselő politikusok közös elhatározása volt. A politikai akarat anyagi erőt is hozott: a gyűjtőknek életjáradékot tudtak fizetni. Sajnos a korábban a Fränkel Galéria ügynökeként nevet szerzett Selinkó Géza kollekcióját már nem tudta Pécs megszerezni. A rendszerváltás óta nemhogy új gyűjteményekre, de a meglévők nyitva tartására is alig van pénz. Ám új reményt jelent, hogy Pécs most az egyik legnagyobb vidéki kollekció egy részének önálló elhelyezésére tör. A város vonzereje, hogy a megszerzett műgyűjtemények fő művei állandó kiállításon láthatók, remek katalógusban jelentek meg, s külföldre is sokat utaznak.

 

Székesfehérvár is nyitott volt a műgyűjtők felé. Ybl Ervin kollekcióját a megye, Deák Dénesét a város kapta meg. Mindkettő önállóan látogatható, s utóbbinak most készül kétnyelvű kötete. 1981-ben időszaki tárlaton mutatták be Pogány Zsolt remek neoavantgárd anyagát, amely talán egyszer itt nyer majd tartós elhelyezést. Mivel a két dunántúli városban a múzeum mindmáig aktívan gyűjt, a köz és a magán jótékonyan ösztönözte egymást.

 

Az utóbbi időben Győr is felzárkózott. Kolozsváry Ernő közbenjárása révén ide kerül majd Radnai Béla két világháború között született kollekciója, s már ma a városé Patkó Imre későbbi anyaga, méltó állandó kiállításon. Ha megvalósul a legújabb terv, a Vasilescu-gyűjtemény megszerzése, Győr, Pécshez hasonlóan, olyan kitűnő műkincsválogatást mutathat majd be, amely helyenként erősebb lesz a Nemzeti Galéria anyagánál, s magán- és közgyűjtemények együttműködését is fémjelzi.

 

A közeli Mosonmagyaróváron látható Gyurkovics-gyűjtemény is sokkal jobb annál, mint amennyire a közönség számára ismeretlen.

 

Talán a három szomszédvár példája sarkallta Veszprémet, ahol ideális megoldás jött létre Vass László gyűjteményének elhelyezésére. A tartós letét számos további kollekció bemutatására is modellül szolgálhatna, még ha a Takács Lajos -korábban a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetnek letétbe adott- anyaga körül kialakult kálvária a bizonytalanságokra figyelmeztet. Veszprém keresi a forrást a László Károly-gyűjtemény egy részének befogadására is. E kollekció története közismert: műcsarnoki kiállítása után öt éven át letétben volt látható a Fővárosi Képtárban, ám állandó elhelyezéséről nem sikerült megállapodni. A gyűjtő, a művészettörténészek és a kultúr-politikusok rendre összekülönböztek. Ezt a kollekciót eklektikus jellege, szubjektív választásai miatt igazán érdemes lett volna egyben tartani, hiszen hűen szemlélteti a gyűjtés itt zseniális, ott irracionális szenvedélyét. Ám éppen ez volt az egyik akadály, hiszen a múzeumok nem látták módját az egész anyag befogadásának, a gyűjtő vitatható műmeghatározásai elismerésének.

 

Más vidéki helyszíneken egy-egy gyűjteménynek sikerült otthont teremteni. Kaposváron Rippl-Rónai Ödön gyűjteménye jó alapot biztosíthatna az elmozdulásnak a 20. század későbbi művészete felé, s talán ennek jegyében került sor Merics Imre közeli, gazdag anyagának több kiállítására is. Idén Korniss Dezső halálának huszadik évfordulójára emlékező válogatás volt látható a Merics-gyűjteményből a Vaszary Képtárban.

 

E számunkban részletesen is olvashatnak a Mihályfi-gyűjtemény Nógrád megyei elhelyezéséről. Szeged Lucs Ferenc anyagának lett gazdája, míg a múltkori számunkban ismertetett Kovács-gyűjteményt már csak kiállította, állandó elhelyezésére nem talált módot. Megyei jogú nagyvárosaink közül Szeged passzivitása a képzőművészet terén igen fájó. Talán csak Debrecen múlja alul. Holott a cívis városnak lenne mivel büszkélkednie. A Déri Múzeum az egykori bécsi selyemgyáros nagyvonalúságának köszönhetően jött létre. Ez legalább arra kötelezhetné a várost, hogy nyilvános otthont teremtsen az itt található egyik legnagyobb mai magyar gyűjteménynek, amelyről következő számunkban lesz szó.

 

Kecskemét is jobb példával járhatna elöl. Nemes Marcell ajándéka folytán már kilencven éve egy remek kis gyűjtemény tulajdonosa, amelyhez a II. világháború után Glücks Ferenc (Ország Lili egyik támogatója) nem kevésbé színvonalas gyűjteménye társult -mégsem élvezhető egyik sem. Helyi példa is lenne: Bozsó János alapítványi formában kezelt magángyűjteménye immáron huszonöt éve állandó tárlaton tekinthető meg, s elsőrangú, háromnyelvű katalógusok viszik hírét. A közelben Baja is felismerhetné végre Oltványi Imre egykori donációjának jelentőségét; s legalább egy művészettörténészt megbízhatna kezelésével.

 

Miskolc gondos őrzője lett Petró Sándor gyűjteményének, s erről a friss katalógus okán alább részletes beszámoló szól. Esztergom - amely a Dévényi-gyűjtemény révén másik, egyelőre kevésbé pozitív kicsengésű példánk -annál lustább, pedig az ötvenes években a Keresztény Múzeum többször is helyet biztosított a máshonnan kiszorított avantgárdnak. A közös ellenség, a kommunizmus bukásával miért kell az együttműködésnek is vesznie?

 

Budapest mérlege sem sokkal pozitívabb. Bár a Nemzeti Galéria és a Fővárosi Képtár is számos művet szerzett meg magángyűjteményekből, egyben csupán Levendel László kollekciója került múzeumba, Kiscellre. A Szépművészeti Múzeum - különösen a Barokk Csarnokban látható itáliai anyagterén -számos gyűjtővel állapodott meg, ám a 20. századi tevékenysége éppen csak most ébred sok évtizedes álmából. Londonból sikerült megszerezni a Montgomery-gyűjteményt, de Marghescu Mária hannoveri kollekciójának megvétele vontatottan halad, holott a gyűjtő még az elvárhatónál is több segítséget nyújt.

 

A múzeumok korábbi ellenségessége s még ma is gyakori lomhasága, irigysége, értetlensége miatt több gyűjtő maga próbált gondoskodni anyaga jövőjéről. Vörösváry Ákos Látványtára Diszelben az egyik legjobb kezdeményezés. Kovács Dezső múzeuma tervezett megnyitása előtt hunyt el két éve; félő, hogy gyűjteményének legértékesebb részei szétszóródnak. Kövesdy Pál New Yorkban összeállított magyar anyaga végül a bécsi Modern Művészeti Múzeumé Lett, s annak nyitókiállításán be is mutatták.

 

Többen viszont nem bánják, ha anyaguk majdan másé lesz, hiszen a művek új kontextusban új jelentéssel gazdagodhatnak. Az ilyen gyűjtő - mint például Kieselbach Tamás - saját együttesét könyvben örökíti meg, míg a művek sorsát nyitottnak hagyja. Rácz István időközben sok más kollekciónak lendületetadó műtárgyairól most készül kötet. A jó pedigrével büszkélkedő képek elengedhetetlenek a jövő gyűjtése számára. Az új gyűjtőknek referenciát jelent, ha egy mű korábbi jeles kollekcióból jut a piacra. Például Köves Oszkár mindkét gyűjteménye elsőrangú volt, s ezért kár, hogy emigrációjakor (útlevele és Czóbel képei fejében, azaz nem is önkéntesen) csak egyes darabjai kerültek a Nemzeti Galériába, másrészt a többi mű ma kitűnő újabb kollekciókat erősít. Fontos, hogy külföldre is jusson a magyar művészet legjavából. Ha legalább a dokumentálás megtörtént, akkor nem a múzeumi megőrzés az egyedüli üdvös út, bár nemzetközi összevetésben idehaza még jó néhány gyűjteménynek indokolt lenne tartós, színvonalas múzeumi bemutatása.

 

 

 

A budai Fränkel Leó utcában és a miskolci Hunyadi utcában (abban az épületben, ahol ma Szalay Lajos grafikáinak kiállítása látogatható) rejtőzött az ötvenes-hatvanas évek egyik legjelentősebb műgyűjteménye. Petró Sándor (1907-1976) nyomdász édesapjától tanulta el a grafika szeretetét, s azt is kezdett el gyűjteni. Az 1899-ben alapított miskolci múzeum igazgatója, Leszih Andor hatására tért át a festményekre. Eleinte helytörténeti érdekességű darabokat vásárolt, ám hamarosan a magyar nemzeti piktúra műveit kutatta fel.

 

Főleg a XIX. századi és a korai modern hazai képzőművészetre koncentrált. Kereste az előfutárokat is, s például Bogdány Jakab egy kiváló csendéletét, valamint Mányoki Ádám egy sokáig lappangó portréját is megszerezte. De nyitott volt a kortárs művészetre is. Közeli barátja volt Borsos Miklós, becsülte Czóbel Bélát. 1972-ben elment Ország Lili diósgyőri kiállításának megnyitójára is, bár művet nem vett tőle, hiszen-úgy vélte- nem tudta volna klasszikus túlsúlyú gyűjteményéhez illeszteni.

 

A családi indíttatáson túl a gyűjtemény megalapozásában segített, hogy Henszlmann Imrének Miskolcon praktizáló orvos unokaöccse Petróra hagyta saját kollekcióját. Petró maga is országos hírű orvos lett, az első kompletten felszerelt magánrendelők egyikét működtette. Ez az anyagi háttér tette számára lehetővé idősebb Markó Károly, Brocky Károly, Barabás Miklós és Borsos József képeinek megvételét. A BÁV 28. aukcióján vásárolta meg például Paál Lászlónak a Fruchter-kollekcióból származó festményét és Munkácsy egy tájképét, amely Latabár Kálmáné volt. Mészöly és Szinyei Merse művei mellett- a történeti teljesség jegyében- Székely Bertalan, Lotz Károly, Benczúr Gyula képeit vette meg.

 

A romantika és a biedermeier iránti fogékonyság miatt gyűjteményében az arányosnál kisebb hely jutott Rippl-Rónainak, a nagybányaiaknak, bár két nagyméretű kitűnő Ferenczy Károly-vázlat is található benne. Jelentős a Csontváry-anyag: a Mandulavirágzás egykor Iványi Grünwald Béláé volt, a már 1907-ben Párizsban bemutatott Keleti pályaudvar éjjel a holdfény hatása révén különleges, s így több gyűjtőnél is megfordult. Közéjük tartozott az a Neményi Bertalan is, aki a két világháború között az egyik legjobb, elsőrangú nemzetközi műveket is vásárló műértőnk volt, s akinek kollekciója 1945 óta Moszkvában pihen. Ugyancsak Neményi, majd Molnár Gábor budapesti kollekciójából került Petróhoz Csontváry Öreg halásza. A Petró-gyűjtemény másik fő erőssége Gulácsy művészete (Omnia vanita, Fellázadt játékszerek).

 

Mednyánszky, Csók, Koszta egy-egy műve mellett a Nyolcak alkotásai közül a legjobb mű Tihanyi Lajos egy önarcképe (1912). Nemes Lampérth egy kompozícióján túl a konstruktív, az absztrakció felé kísérletező művészet nem szerepel a gyűjteményben, bár Petró igen jóban volt Kassák Lajos özvegyével. Dési Huber István Sakkozóján (1932) és Kmetty János egy-egy halványan kubisztikus vásznán kívül a két világháború közötti anyag is klasszicizáló: Korb Erzsébet, Bernáth Aurél, Szőnyi István, illetve dekoratív (Aba-Novák).

 

Márton Ödön gyűjteményéből származik az igen jelentős Cirkuszi kikiáltó Egry Józseftől és Derkovits Anyasága. Vajda Lajos drámai Feje egy további progresszív vonulatot előlegez meg. Bátor választás az 1946-os Hincz Gyula-kompozíció is. Ám a kollekció nem nyitott tovább a II. világháború utáni művészet felé. Vilt Tibor 1944-es Magánya igen expresszív mű, de valójában a gyűjtemény dicséretesen gazdag szoboranyagának egyik végpontja. A kisplasztikát Stróbl Alajostól Vedres Márkon és Pátzay Pálon át Ferenczy Béniig színvonalas - bár újfent kizárólag mimetikus - alkotások képviselik.

 

Petró alapvetően klasszikus ízlését magyarázza, hogy számos művet szerzett a kitelepítések idején, amikor osztályidegennek minősített polgári családok anyaga vált egyik napról a másikra gazdátlanná. Művészettörténész tanácsadói is inkább konzervatív beállítottságúak voltak (Végvári Lajos, Bodnár Éva). Végvári három évtizeddel ezelőtt az egykori Wolfner-gyűjteménnyel rokonította Petró anyagát. Ez a feltevés további kutatásra ösztönöz, hiszen egy gyűjtői identitás továbbélésének különleges esetét veti fel.

 

Petró jelentős miniatúra-, ezüsttárgy- és szőnyeggyűjteményt is birtokolt, s ezek hagyománya is a maradandó értékek felé orientálta. Sokat utazott Európán kívül. Barátaival -például Passuth Lászlóval és Karinthy Cinivel- gyakran a távoli klasszikus civilizációk helyszíneit keresték fel. Gyűjteménye 1977-ben Miskolc városáé lett. Művei a Hermán Ottó Múzeum állandó kiállításának részeként láthatók, amelynek idén jelent meg gazdagon illusztrált, könyv alakú, új katalógusa, sőt küszöbön áll átfogó újrarendezése is.

 

 

 

Közel egy évtizedes mellőzöttség után, 1956 szeptemberében kiállítás nyílt Esztergomban az Európai Iskola munkáiból. Az egyik szervező a helyi technikum magyar-történelem szakos tanára, majd a hatvanas évek egyik legjelentősebb hazai műgyűjtője volt. A ceglédi születésű Dévényi Iván eleinte édesapja példáját követte az alföldi iskola (Koszta József, Fényes Adolf, Tornyai János) műveinek megvételével. Esztergomba költözvén megismerkedett a nyugdíjas szegedi főorvos, Völgyessy Ferenc páratlan kollekciójával, amelyből egy kisebb válogatás 1953-1954-ben nyilvánosan is látható volt. Völgyessy anyagának fókuszában ugyan szintén az alföldi mesterek álltak, ám kitűnő művek szerepeltek Szinyeitől Egry Józsefig, s ez Dévényt is orientálta.

 

Fontos példakép volt Dévényi számára egy másik gyűjtő, Fruchter Lajos is, aki különösen Czóbel Béla felé irányította figyelmét. Két évtizeddel később Dévényi gyűjteményének nem kevesebb mint huszonöt darabos Czóbel-anyaga már önálló kiállításon mutatkozott be. A Fruchterrel a harmincas évek óta gyűjtői barátságot ápoló Szilágyi Sándortól és Márton Ödöntől Dévényi a Gresham-kör alkotóinak műveit vette meg, például Berény Róbert Sárga dunyha című vásznát, amely ma már a Gundel étterem falán függ.

 

Jól ismerte Oltványi Imre és Köves Oszkár kollekcióját, vásárolt a később Londonba emigráló Seiden Gusztávtól. Mivel mindazt, amit e „klasszikus", a gyűjtést már jóval a II. világháború előtt kezdett műbarátoktól tanult, később továbbadta új gyűjtőknek is, Dévényi a különböző gyűjtői generációk közötti hagyományozás egyik kiemelten fontos figurája volt. Mindez elengedhetetlen volt egy olyan korszakban, amelynek hivatalos retorikája háttérbe szorította a modern művészet magántámogatását.

 

E tanulási folyamat részeként, Dévényi időben visszafelé haladva, a Gresham-kör esztétikumának befogadása után kezdett kötődni a Nyolcak művészetéhez. Gyűjteményében például Tihanyi Lajos Grósz Andor portréjának érdekessége, hogy Déry Tibor a portréalanyról mintázta G. A. úr X-ben című regényének hősét.

 

Czóbel mellett két másik kedvenc alkotója is részben szentendrei inspirációjú volt. Bálint Endrétől különösen jelentős a Petróleumlámpás kompozíció (l950). Barcsay Jenőtől mintegy tucatnyi művet vásárolt, köztük nem csupán érett geometrikus darabokat, hanem korai, lágyan konstruktivista műveit is. A lakáson máig eredeti kifüggesztésben látható kollekció elrendezése egyértelműen sugallja, hogy Dévényi mennyire becsülte Barcsay figuratív műveit. Valójában a Czóbel-Bálint-Barcsay-hármas, s Barcsay művein belül a mimetikus jellegű művek súlya e nagy tudású műgyűjtő igen tanulságos üzenete. Dévényi messzi utat tett meg az alföldiektől az Európai Iskoláig, s elkötelezettsége a progresszív művészet mellett példaértékű volt olvasóinak és egy sor újabb gyűjtőnek, ám esztétikai értelemben nem kizárólag avantgárd anyagot gyűjtött.

 

A modern művészet klasszikus - részben élő klasszikus - képtárát építette fel, az absztrakció felé hajló, de a figurativitást megőrző művekből. Nem véletlen, hogy amikor lehetősége adódott, Ferenczy Károly, Kmetty János, Kondor Béla műveit szerezte még meg. Fogékony volt az aktívabb társadalmi szerepvállalást hirdető alkotókra, de Kassáktól inkább késői, illetve kevésbé fontos művek kerültek hozzá. Az európai szellemiséghez hű, de a radikalizmustól távolságot tartó művészetet kereste: Borsos Miklós, Gadányi Jenő lettek barátai, illetve Gyarmathy Tihamér, Martyn Ferenc egy-egy művét vette meg. A festőiség iránti hűségét jelzik művei Nagy Balogh Jánostól és Ámos Imrétől.

 

Keveset hangoztatott tény, hogy mennyire nagyra tartotta Márffyt. Kollekciójába általában is számos alakábrázolást, arcképet választott (Derkovits, Szobotka). Még a Kornisstól származó művei is a képforma továbbélését hirdető vonalba illeszkedtek. Kvalitásos darabokat választott a kisebb rangot szerzett alkotóktól is, mint Miháltz Pál és llosvai Varga István, azaz fontosabb volt számára a szentendrei irány kiteljesítése, mint további kulcsművek megszerzése a magyar modernizmus más területeiről.

 

Dévényi rendszeresen és alapos kutatásokat végezve publikált. A Vigília képzőművészeti kritikusa volt, s kismonográfiákat is írt. Kiterjedt levelezést folytatott emigráns magyar művészekkel. Gyűjteményének katalogizálását, illetve írott dokumentumai egy válogatásának megjelentetését utóbb két baráti művészettörténész kolléga, a színvonalas esztergomi kultúra két kulcsalakja, Bodri Ferenc és Mucsi András végezte el.

 

1977-ben bekövetkezett halála után gyűjteményét negyedszázadon át alapvetően érintetlenül őrizte családja. Egy-egy válogatás bemutatásra került 1977-ben Esztergomban, 1983-ban Győrött, majd 

 

1993-ban Budapesten. Sajnos utóbb egyre több mű értékesítése családilag elkerülhetetlenné vált: például a Völgyessytől származó Csontváry Holdvilágos éj Trauban, valamint Uitz, Czóbel, Egry, Kondor művei, s legutóbb, a Mű-Terem Galéria tavaszi árverésén Kondor egy újabb alkotása (Kékszakállú herceg, 1970) és Kmetty nagy KUT-as csendélete került új tulajdonoshoz. A kollekció jelentős része azonban mindmáig egyben maradt, s immáron hosszú évek óta múzeumi elhelyezést keres.

 

 

 

A gyűjteményről a sajtóvisszhang révén a nagyközönség is a legtöbbet tudja, ám éppen fordulatos története miatt valódi esztétikai értékeiről kevés szó esik. A több mint fél évszázada növekedésnek indult Vasilescu-gyűjtemény ugyanis ma azért tartalmaz klasszikus, múzeumi értékeket, mert kezdettől fogva a mindenkori élő művészetből is táplálkozott. Kevesen hitték, hogy ez a lendület kitart az új évezredre, de a kollekció ma is új, kortárs vételekkel bővül.

 

Vasilescu János legelső műtárgyvételei a klasszikus magyar modernizmus köréből válogattak (például Nyolcak, Koszta József, Rudnay Gyula). Néhány év múltán éppen az ezektől való megválással kezdődött el a valódi, koncepciózus kollekció kiépítése. Egy-egy klasszikus azonban a gyűjtemény kincse maradt: például Gulácsy Lajos, Mattis Teutsch János, Derkovits Gyula, Vajda Lajos és Nagy István művei. Egy további, ma már hasonlóan klasszikusnak számító értéket, Egry József unikális, mert olaj-vászon technikájú Fonyódi hegyek nyári fényben című festményét (1937) a gyűjtő ugyanakkor 1950-ben még kortársként, Egrytől vásárolta meg badacsonyi műtermében.

 

A gyűjtő - mint közismert - ezek után Bálint Endre (például Utolsó vacsora Zsennyén I-VI.), Korniss Dezső (például az egészen korai, 1935-ös Emlék), Gyarmathy Tihamér és Kondor Béla munkáinak megszerzésével találta meg fő irányát. Gyarmathynak a közvetlenül a II. világháború után készült alkotásai (Testek súly nélkül, Két világrész) számos olyan gyűjtőt irigylésre késztetnek, akiknek csak a művész későbbi, s már nagyobb mennyiségben készült művei közül jutott. Az anyag végül Ország Lili művei révén nyert kiemelt jelentőséget. Ország hagyatékából több múzeum is részesült (például Fővárosi Képtár, Székesfehérvár); a Vasilescu gyűjteményben a figuratív szürrealista művektől, a kollázsokon át, a Labirintus-sorozatig minden korszakból főművek találhatóak. Ilyen az Iszfaháni mese, a Kislány fal előtt és a Bizánci ikon. Kolozsváry Ernő, Rácz István és Pogány Zsolt mellett ezzel Vasilescu János a hatvanas-hetvenes évek kortárs-gyűjtésének központi alakja lett.

 

Vételeiben magyarországi elhanyagoltságát tekintve dicséretesen nagy hangsúlyt kapott a plasztika, például Schaár Erzsébet, Vilt Tibor és a Franciaországba emigrált Székely Péter művei révén. A korai modernet Vedres Márk, Medgyessy Ferenc és Kerényi Jenő egy-egy kisplasztikája, míg a mai irányokat Asszonyi Tamás plakettjei és Vígh Tamás szobrai képviselik.

 

A gyűjteményt 1999-ben kiállította a Nemzeti Galéria. Az Európai Iskola és előzményei, illetve későbbi elágazásai -például Anna Margit, Martyn Ferenc és Barcsay Jenő művei- természetesen már klasszikus értékként jelentek meg. Sőt a reprezentatív katalógusba bekerült több élő művész alkotása is. Mauer Dóra hatvanas években készült grafikái inspirációjuk (Pompeji-sorozat) és szürrealisztikus látásmódjuk révén kapcsolódtak a kollekcióhoz, különösen Ország Lili egyes műveihez (Pompeji fal, 1968). Deim Pál munkái -mindenekelőtt a kitűnően sűrített, s a gyűjtő otthonában ma is nem véletlenül főhelyen függő Magőrzők III. - jelzik, hogy a gyűjtemény konstruktív irányultsága is él. E téren a klasszikus avantgárdot Moholy-Nagy László linómetszete, valamint Kassák Lajos késői festményei, és Bortnyik Sándor grafikai alkotásai reprezentálják. A legjelentősebb Nemes Lampérth József Kolozsvár (1920) című tusműve volt, amely a svéd Ekström-gyűjteményből került vissza Magyarországra, s a Vasilescu-gyűjtemény jogi és anyagi helyzetének rendezése részeként, 2003 tavaszán árverésen talált új gazdára, a gyűjtemény néhány más klasszikus mesterének művei, valamint két Szigeti Jenő pasztell társaságában.

 

A kortársak közül Hencze Tamásnak a gyűjteménybe került festményei az impulzív, spontán szürrealisztikus és a fegyelmezett geometrikus absztrakt elkötelezettség kombinációját valósítják meg. Az elmúlt öt évben a gyűjtő több élő művész munkásságát követte, mérlegelve, hogy merre lépjen tovább. Felmerült Csernus Tibor korai képeiből több is, bekerült az anyagba egy korai Keserű Ilona-mű, majd a választás a Hencze által előrevetített vonal kibővítése lett. Nádler István műcsarnoki kiállítása nyomán Vasilescu János összesen tizennyolc olajképet vásárolt meg a művésztől. Ezek egy része hatvanas-hetvenes évekbeli munka, a hard edge-et, a pop artot és az azokhoz kötődő, új szemléletű kolorizmust elegyítő mű (Avarmotívum 1967, Cím nélkül I-II. 1968, Plasztikus átló, valamint a Graz I-III. 1974). Van köztük már a gesztus irányába elmozduló sorozat, továbbá több nagyméretű, jellegzetes kék-fekete munka magáról a műcsarnoki kiállításról. Ez utóbbiakhoz kötődik a gyűjtő legfrissebb választása még egy alkotótól. Bullás József Kettős ív (2002) sorozatának négy olajképe - a térillúziót hangsúlyozó, speciális fémkeretben - jól illeszthető a kollekció egy-egy Hencze- és Nádler-darabjához, s ez az anyagrész szinte a gyűjtemény külön egysége. A kollekció így, bármely múzeumhoz kerüljön is végül, nem csupán főművei révén érték, hanem egyfajta modellt kínál a klasszikus és a kortárs közötti hídverésre is.