Fabulák - Herczeg Nándor művészete

Bálványos Anna

Herczeg Nándor a Raiffeisen Galériában nyílt önálló kiállításán az elmúlt négy évben keletkezett alkotásokból láthatunk válogatást. A tárlat az ezt megelőző négy önálló kiállítás , a művész igen termékeny korszakának összefoglalója is egyben.

A kiállítások címeiben visszatérő szavak: teremtés, káprázat, univerzum. A képzőművészetet remekül jellemző fogalmakról van szó. A művész maga is teremtő, és a művek szó szoros értelemben vett témái között is szerepel a teremtés, a kreáció. Egy festmény, a színek és a formák gazdag kavalkádja pedig nem más, mint káprázat. És hát egy művész mi másról is akarna szólni, mint az univerzumról? Tehetné-e mondandóját kisebb összefüggésbe, mint hogy a nagy egészen belül szeretné elhelyezni azt? „…a művészetnek is felelőssége, hogy eszközeivel segítse az ember öndefiniálásának megújítását, az ősi szimbólumok és az új tudás szintetizálásával.” Ez persze elég banálisan hangzana, ha egy alkotói programjában nem maga a művész mondaná, aki ezt a legőszintébben vallja.
Herczeg Nándor gyermekkora óta szorgalmas olvasója a National Geographic Magazinnak, melynek természetfotói erősen hatottak rá. Hatottak rá olyan értelemben, hogy kinyitották a szemét a világra. Herczeg a folyóirat szerzőinek attitűdjét tette magáévá, hiszen minden művének ihletője valamely személyes felfedezése. Már 1995-ös, Stúdió Galéria-beli kiállításán szereplő műveinek szüzséjét is szűkebb lakóhelye és az annak közelében lévő Apáthy-szikla adta. 1998-as sorozatának főszereplői a Nagycsarnokban vásárolt törpeharcsák, melyek hatalmas tengeri halként jelentek meg. Minden érdekli, mindent megfigyel, és bátran a magáévá tesz, majd sajátos, nagyon személyes rendszerbe állítja a látottakat, akár a 19. és a korábbi századok tudósai. Borges „kínai enciklopédiája” jut eszünkbe, melyre Michel Foucault hivatkozik a Szavak és a dolgok bevezetőjében, csakhogy a művész rendszerei nem a nyelvben, hanem a képek felületén jelennek meg. Herczeg ugyanakkor jól ismeri kisebb-nagyobb elődei, a korábbi századok művészeinek alkotásait, szimbólumvilágát, eszközeit. Mindezek szerves folytatója. Természet és kultúra nála nem is különül el egymástól, a különféle motívumok, utalások teljesen természetes módon keverednek egymással. Képei gyakran szürreálisak, ábrázolásait mégis magától értetődőnek fogadjuk el, akár egy mese csodálatos eseményeit.
Gyakran alkalmazott technikája a kollázs, illetve a montázs. Sokféle anyagot vegyít, kever, tesz össze, gyakran nem rendeltetésszerűen használja őket, illetve nem kifejezetten művészeti alapanyagokat is alkalmaz. Például a Reinkarnáció III. (2006) jövőt ábrázoló festménye bőrre készült. Képeinek felülete olykor domborműszerűen kitüremkedik a térbe. Natúr fafelületet, csillámport, ceruzarajzot és festéket komponál egybe. Teszi mindezt ugyanazzal a természetességgel, ahogy a különféle motívumokat rendezi egymás mellé. A művek fotóalapúak. Saját felvételeket éppúgy használ, mint talált képeket.
A Raiffeisen Galéria egyik terébe a fekete, a másikba a színes, illetve fehér alapú képek kerültek. A fekete alapúak kiinduló műve a 2002-es Vidámpark I–XII. fotósorozat, mely a hosszú expozíció alatt elmozduló fényekkel játszik. A talmi csillogás eme autentikus helyszínén lírai, mondhatni festői fotográfiák jöttek létre. Ugyanez az effektus az alapja a Fényország I. címűnek, mely valójában egy lávafolyamról készült, de a művészt leginkább a fény és a sötétség ellentéte izgatta, ábrázolása tehát erre koncentrál. A világos csíkok valóban világítani látszanak, a káprázat tehát létrejön. A kép párja, a pálmás kép (Fényország II., 2005) színeivel, az autóval és a motorral reklámfotóra emlékeztet, ugyanakkor szürreális, hiszen a pálmák nem az út mentén sorakoznak, a járművekben pedig nem ül senki. Pedig a mozgás, a neonszínek így is megidézik a kaliforniai álmot. Ezekhez tartozik az Univerzum című mű (2004), mely konkrét előkép nélkül már pusztán a színek, fények játéka. A fekete alap olykor magát a világűrt jelenti: az Ősanyák I. – Űrpor sötét színű, ám csillogó porral kiemelt, három erotikus pózú nőalakja éppen hogy csak felsejlik. A Szomszédos bolygók és a Nász képpár (2005) a pagodakarfiol keletkezését meséli el, akár a biblia pauperum a templomok falán. A festményeken gyönyörű színek, akár egy szép mesekönyv, a főszereplők aprólékos gondossággal megmintázva kiemelkednek a kép felszínéről. Hatásos és magával ragadó, ugyanakkor a mese maga nagyon kedves, mosolyogni való.
Az ősök a szereplői a vörös uralta alapra készült Őslakók képpárnak is (2005–6). Hatalmas eper előtt, szappanbuborékon ülnek az apák, köztük a ránk mutató bajuszos-kalapos-pólós antropológussal. Az anyák, a fotótól leginkább eltávolodó ábrázolás a kiállításon, hatalmas mangók előtt, a paradicsom belsejének részlete előtt, megtermékenyített öllel ülnek az örök időtlenségben.
Egy időben a művészt erősen foglalkoztatta a halál, saját létének fizikai korlátai. Ebből az időszakból való a sajátos, 21. századi önarckép, az Életem filmje (2004). Egymás felett három sávban a művész önmagával való szembenézésének három formája jelenik meg. Alul a koponya, a halál, felette az emlékek, a művész életének különféle pillanataiban: színesen festve vagy csak ceruzarajzként, vagy éppen szín nélküli gipszdomborműként. A felett az agyról készült CT-felvételek próbálják a materiális és a szellemi létet közös nevezőre hozni. Szintén a mély önreflexió terméke az Örvény – Az 54. Nándor (2004). Egy víztükörből (Duna) kiemelkedő alakok tartanak két oszlopfélét. A különféle figurák a művész szerint a benne lakozó különféle személyiségrészek. A vízből törnek ki, születnek újjá (keresztelés). A címet Daniel Keyes Az ötödik Sally című műve ihlette, mely egy tudathasadásos nőről szól. Idesorolható még a Folyamatos idő II. és az Új test (2004) című művek is.
Régi témája a művésznek a városban fellelhető mesterséges természet: a park. A 2000–2002 között keletkezett Szökőkút-sorozat után a Sakál és Dögkeselyűk (2002–06), illetve a Reinkarnáció I. (2006) képeken köszön vissza. A lehullott levelekből álló színes szőnyeg színpompás alapja mindkét műnek. Síkszerű ábrázolás, ahol az egyes levelek szinte nem is takarják egymást. Az előbbi képen egy üres talapzat felett, melyet egy vízelvezető csatorna rácsa övez mitikus körként, keringenek a ceruzával rajzolt, így testetlennek tűnő állatok. Kétoldalt, parkban szokatlan módon, cserepekben színes virágok. Színpadias, mégis szürreális kép, mely valamilyen titokzatos történetet mesél. Az állatok vad összecsapását a szemet gyönyörködtető színpompa teszi meseszerűvé. A másik festményen a levelek néhány szárnyas hallal együtt a távoli enyészpontban pompás rovarokként és madarakként születnek újjá. Itt is lenyűgöző az aprólékosság, ahogy a relatíve kicsi motívumok mindegyikét gondosan megfesti a művész. Az apró, ám igen élénk színű foltok folyamatosan vibrálnak, szinte hallani a szárnyak zizegését.
Szintén meseszerű, érzelmes, ugyanakkor meglehetősen ironikus Az első emberpár (2005) című mű, ahol a paradicsom egy üres balatoni strand. Az állatokat különféle állat formájú sporteszközök helyettesítik, míg a fiú egy giccses, hatalmas, műanyag tölcséres fagylalt mellett egy tölcsérre hajazó széken ül. A gyermekkori élményekből (arra a műanyag fagyira még sokan emlékszünk!) és vágyakból létrejött álomkép egyszerre távolságtartó és szentimentális.
„…Herczeg a rikító ellentétpárokat, harsogó paradoxonokat is puha harmóniába kényszeríti a fel-felsejlő irónia révén.” (Hajdu István) De nem csak ezeket: a drámák, a fizikai elmúlás is lágyan, finoman, magától értetődő természetességgel jelennek meg. Ha belegondolunk, a Grimm testvérek meséi mind kegyetlen rémtörténetek, ám a pszichológusok szerint a gyerekeknek szükségük van ezekre, hogy rajtuk keresztül fel tudják dolgozni félelmeiket, szorongásaikat. És nem csak a gyerekeknek.


2007.03.10.