DDR manierizmus - Werner Tübke munkássága

Albert Ádám

Kinek a köpönyegéből bújtak elő a Lipcsei Iskola fiatal kortárs sztárfestői, például Neo Rauch vagy Matthias Weischer? Mindannyian a neves Lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán tanultak, ahol olyan professzorok fordultak meg korábban, mint Werner Tübke. Tübke a hivatalos szocreál festőművészet képviselője volt, elkötelezett (?) kommunista, aki zavarba ejtő ötletességgel keverte egymásba a munkáshatalmat és a művészettörténetet. Kivételes mesterségbeli tudásról árulkodó, eklektikus vásznai előtt mind a mai napig tanácstalanul áll a német közönség, pedig egymást érik a ’89 előtti időkre emlékező jubileumi tárlatok. Manír, professzionalizmus, politika és történelem – nehezen emészthető elegyben.

 


Werner Tübke: A német munkásmozgalom történetéhez (triptichon), 1961, olaj, farostlemez, magassága középen: 65 cm, magassága szélén: 39 cm, teljes szélesség: 85 cm, Museum der bildenden Künste Leipzig

Az öreg lipcsei mesterek
Az NDK-s lipcsei képzőművészeti színtér egyik meghatározó, ellentmondásos figurája volt a 2004-ben elhunyt festőművész, Werner Tübke. Születésének 80. évfordulóján a lipcsei Szépművészeti Múzeum retrospektív kiállítással tisztelgett a mester életműve előtt. Werner Tübke neve mostanában az Új Lipcsei Iskolának nevezett, az ezredforduló környékén felfutó figurális festészeti boommal kapcsolatosan került elő újra. A Lipcsei Iskola címkét először 1972-ben Eduard Becaump, a Frankfurter Allgemeinen Zeitung hasábjain használta a pár éve elhunyt Wolfgang Matthauerrel és Werner Tübkével, valamint a még ma is élő Bernhard Heisiggel kapcsolatban. Mindhármuk neve összeforrt Lipcsével és a városban működő Grafikai és Könyvművészeti Főiskolával (Hochschule für Grafik und Buchkunst / HGB), mindnyájan ott végezték tanulmányaikat, majd később tanítottak és vezették is az intézményt. A festők kortárs megítélése gyakran meglehetősen ambivalens, és ez korábban az NDK-kultúrpolitika számára sem volt másképpen. A magyar terminológiát használva (Aczél György) az említett művészek megítélése, „besorolása” a tűrt és a támogatott kategóriák között mozgott. Jelentős állami megrendeléseket, kitüntetéseket kaptak, a HGB megbecsült professzorai voltak, azonban Heisiget 1964-ben, Tübkét 1957-ben politikai okokból elbocsátották állásából. Igaz, később rehabilitálták őket és visszakapták akadémiai katedráikat. Művészi törekvéseikhez az európai művészeti hagyományokból, leginkább a 20. század elejének klasszikus modernista hagyományaiból (szürrealizmus, Neue Sachligkeit, expresszionizmus) próbáltak meríteni, ugyanakkor mindegyikük életműve tartalmaz számos olyan alkotást is, amelyek pusztán a szocialista ideológia illusztrációi voltak.
Werner Tübke helyzete sokat változott az évek során: a berlini fal lerombolása előtt többnyire kiemelt, olykor parkoló pályára állított művészként a város elegáns negyedében, egy historizáló műteremvillában lakott, ahol ma a róla elnevezett alapítvány működik. A tübkei ambivalencia látványos „végjátékához” tartozik, hogy a két német állam egyesítését követően a festő visszaadta korábbi állami díjait és kitüntetéseit. Az azokból befolyt pénzeket pedig közcélra fordította, így próbált tiltakozni az ellen, hogy ő a létező szocializmus kiszolgálója és egyben kegyeltje lett volna. 

 

Korai Polgári Forradalom Németországban, 1983–1987, Bad Frankenhausen, monumentális panorámakép

A hetvenes évek végén a német történelem fontossá vált Kelet-Németországban. Újraértékeltek bizonyos nagy elődöket, például Luther Márton születésének négyszázadik évfordulóját is megünnepelték 1983-ban. Ideológiailag deklarálták, hogy a reformáció ideális alapot teremtett a német parasztháború számára. A korai német polgári forradalom – így Luther mellett Thomas Münzer alakja és történelmi szerepe – felértékelődött.1 A tervezett ünnepségre szánt kép elkészítésével az NDK kultuszminisztériuma Werner Tübkét bízta meg még 1976-ban. A gigantikus munkán Tübke – kevés segéddel – kis megszakításokkal 1983-tól 1987-ig dolgozott. A mű Bad Frankenhausenben látható (1525-ben ott zajlott a parasztfelkelés), ott építették fel a Panoráma Múzeumot 1974–1976 között. A panorámakép méretei (14 méter magas, 123 méter hosszú, több mint 3000 figura) is érzékeltetik a politikai akarat grandiózus voltát. A mű egyfajta remixe a 15. és 16. századi európai festészetnek, a németalföldi és a késő gótika nagymestereinek. Bosch, Dürer, Cranach és Altdorfer figurái elevenednek meg a 20. század végén. A mű a betetőzése Tübke festészetében a hetvenes évek közepétől bekövetkező stiláris változásnak, amely a késő gótika és a manierizmus sajátos ötvözetét jelentette.

1 Fulbrook, Mary: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon, Budapest, 2001. 187. o.



Reisekaderek
A keletnémet festészet iránti érdeklődés az NSZK-ban a 70-es évek elejétől töretlen. Csúcspontja az 1977-es Documenta 6 volt, ahol a hivatalos NDK-művészet is helyet kapott, így a lipcsei művészek mellett szerepelt még Willi Sitte, Fritz Cremer és Jo Jastram. Peter Ludwig műgyűjteményében is szép számmal találunk keletnémet festőket, az 1983-ban alapított NDK-s művészetre koncentráló Ludwig Intézet (Ludwig Institut für Kunst der DDR) pedig a művek szakmai feldolgozásán munkálkodott. Az intézet még a berlini fal leomlása előtt két nagy kiállítást is rendezett, megteremtve evvel a kánont és növelve a nyugati vásárlókedvet. A felélénkült nyugati figyelem ellen a keletnémet állam – a jó nyugati márka reményében – nem tiltakozott, sőt támogatta is a vásárlásokat. A pártállam művészei így megjelentek a nyugati színtéren is, Bernhard Heisig például még a rendszerváltás előtt megfestette több nyugatnémet politikus arcképét. A fal leomlását követően érdekes változás történt. Megjelentek a hivatalos NDK-művészetet élesen kritizáló hangok is, amelyek politikai és művészeti (figurális festészet vs. modernitás) érveket egyaránt tartalmaztak. 1 A bírálók között gyakran élen jártak az NDK-t már korábban elhagyó (és karriert az NSZK-ban befutó) művészek.
    
A politikai beágyazottság és elkötelezettség kérdése Tübke festészetével kapcsolatban sok vitát szült. Az „ellenálló”, „nem a politikai direktívákat követő”, „új utakat járó” festő mítosza erősen megkérdőjelezhető – elég, ha csak az életrajzban szereplő adatokat nézzük. Tübke már a hetvenes évek elejétől szinte éves rendszerességgel utazott Nyugatra (Itáliába). Ismerve a korszak útlevél-politikáját, ez a kegy meglehetősen nagy kiváltságnak tűnik. (A pártállami zsargon külön fogalmat talált ki a szerencsésekre: Reisekader.) A tübkei életmű nagy stiláris íve nem független ettől. A kiállításlátogatóban önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés: puszta stílusjáték vagy kísérletezés az egész oeuvre? Zavarba ejtően sokféle felfogásban és festői megoldásban tobzódik a művész. A Reisekader pozíció valószínűleg összefügg állandóan bővülő témáival, stiláris változásaival. Az utazások során szerzett tapasztalatok, megélt események mély nyomot hagytak Tübke művészetében. Ugyanakkor igaz az is, hogy már az ötvenes évek festészeti kezdeményei nagyjából kijelölik az életmű főbb tematikus irányait: fürdőző képek, önarcképek, tematikus (politikai) festészet, fasizmussal való szembenézés, harlekin képek. Miközben gyakran tűnnek fel művein keresztény szimbólumok és utalások is.

Werner Tübke – Ungarn 1956

A Debreceni Modem Messiások című kiállításán szerepel Werner Tübke kisméretű, Fehérterror Magyarországon című festménye. A magyar forradalom kapcsán Werner Tübke 1957-ben fotók alapján egy diptichonból, valamint festményvázlatokból, rézkarcokból és rajzokból álló sorozatot készített. A kompozíció pietà ábrázolással, illetve a levétel a keresztről műtípussal rokonítható. A képek apropóját egy a Spiegelben és a Junge Weltben is megjelent fotó szolgáltatta, amelyen az ÁVH egy tagját a felkelők meglincselik, fejjel lefelé lámpavasra lógatva. A sorozat képcímei (Fehérterror Magyarországon vagy Fasiszta terror Magyarországon) beszédesek. A festőművész állásfoglalása a forradalom kapcsán több ízben is nagy vihart kavart. Nem derült ki, hogy vajon szűklátókörűségből (hithű kommunista voltából) vagy politikai számításból készült-e a sorozat. 2006-ban – Tübke halálát követően két évvel – az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a sorozat egy darabja újabb botrányt okozott. A Türingiai Tartományi Gyűlés épületében megrendezett kiállításon Tübke Magyarország 1956 című rézkarcát a tartományi gyűlés elnöke, Dagmar Schipanski levetette a falról. A nyomat, amelyen a művész egy lámpavasra lógatott figurát ábrázol, és a képaláírás – melyet a művész maga írt golyóstollal a lapra – így szól: Fasiszta terror Magyarországon. A felirat egymással homlokegyenest eltérő attitűdöket hívott elő. Hildigung Neubert szerint – aki a felszámolt Keletnémet Állambiztonsági Minisztérium iratait gondozó intézmény tartományi megbízottja – a kép propagandahazugságokat terjeszt, így a tartományi parlamentben nincs helye. E vélemény alapján került le a kép a falról. Ugyanakkor a vitában elhangzottak olyan vélemények is, hogy az 56-os magyar eseményeknek lehet más interpretációja is, a szabad véleménynyilvánítás jogához hozzátartozik, hogy ne cenzúrázzanak egy pluralista társadalomban.
 



Tübke Berlinben
A Lipcse után most Berlinben is látható nagy Tübke-kiállítás a kronológiát követő tematikus termekbe rendezte a képeket. A tárlatot nem szakítja félbe szöveges magyarázat, a festői korszakokat nem vezeti be interpretáció, pusztán a bejáratnál elhelyezett szikár bibliográfia ad némi praktikus fogódzót a látogatónak. A kurátorok szerint – és ebben sok igazság van – úgyis vérbő festészetet látunk, a százszázalékos retinális élvezethez pedig nincs szükség szavakra. A válogatásban egymás mellett találhatjuk a szocreál tematikus festészeti programját, El Greco és Bronzino Harlequin-jelmezes manierista figuráival és az ostiai strandon fürdőző courbet-i félaktokkal. Láthatjuk Dürer ködbe vesző lazúros tájképeinek újrafestését, vagy ahogy az új tárgyilagosság Christian Schad-i figurái ifjú szocialista brigádmegbeszélésen vesznek részt a Hotel Astoriában. Rafináltan keverednek a kifinomult barokkizáló zsánerképek, a késő gótika német hagyománya a szocialista tematikus festészet programjával.    
    
A szocreálból kiinduló ötvenes évek után készült a Schulze bíró emlékei című 1965–67-es sorozat. A képegyüttes kb. 11 olajfestményt, 15 akvarellt és 65 rajzot tartalmaz.2 A sorozatba tartozó képeken Tübke éles cinizmussal mutatja be a fasiszta terror kíméletlenségét, melynek központi alakja dr. Schulze, a bíró, aki a fasizmus szinonimája. A képsorozatban belül egymás mellé kerülnek a valóság töredékei és a fantáziavilág darabjai, paradox és abszurd elemekkel keverve. Tübke ezzel a munkájával az életművén belül egy új irányt jelölt ki, amelyet leginkább a realista-abszurd festészet kifejezéssel jellemezhetünk. A művek egy speciális realizmust tükröznek, melyben de Chirico metafizikus tájelemei éppúgy helyet kapnak, mint a középkori memento mori elemei. Például egy 1966-os temperakép közepén a bábfigurára emlékeztető, vörös talárba öltöztetett bíró foglal helyet. Előtte a háború borzalmai, a náci rémtettek, a koncentrációs tábor képe és Goyának A háború borzalmai című rézkarcáról ismert fatörzs, amelyen a megkínzottak teste görcsbe rándul. A háttérben furcsa, bukolikus toszkán táj, a bíró feje mellett a halál angyala, kezében a mérleg egyik serpenyőjében koponya, a másikban fehér galamb.
    
Az 1964-es Szocialista ifjúsági brigád a lipcsei Kulturbund megrendelésére készült.3  A kép kidolgozása rendkívül aprólékos. Stilárisan az új tárgyiasság és Georg Grosz világát idézi, koloritja pedig sokban emlékeztet Lucien Freud negyvenes években készült munkáira: fáradt zöldek, aprólékos, lazúros festésmód. A csoportkép műfaja nem új keletű. A tematikus festészet is gyakorta használja ezt, bár ez a kép inkább tűnik egzisztencialista csoportképnek, mint programfestménynek. Egy olyan asztaltársaságot látunk, ahol az emberek nem szólnak egymáshoz, nem érintik meg egymást, a pezsgőspalack nyitva, de nem koccint senki. A kompozíció az utolsó vacsora képtípusához tartozik, ráadásul a fő figurák száma is tizenkettő plusz egy. (A levegőben szinte hallani: valaki ma este elárult engem.) A csoportképen látható elidegenedett szocialista brigád úgy építi a német szocializmus erős várát a lipcsei Astoria Hotel foyer-jában, hogy a szereplők nem törődnek egymással. Még a pezsgőszürcsölés is alig hallatszik. A drapériák szikár megmunkálása a németalföldi festészet legnagyobbjait idézi. A festményhez készített majdnem 1:1 arányú tanulmányrajza pedig jól szemlélteti Tübke kínosan alapos alkotói módszerét. (A festményeihez míves tanulmányrajzokat készített, a vásznon előrajzolja a kompozíciókat.) Posztmodern gesztusként Tübke saját, a Hotel Astoriába készült Az öt földrész című 1958-as falfestményét is „beidézte” az asztaltársaság mögötti falra.
    
A harlekin téma Tübke egész életművét végigkísérte, úgy is, mint allegória, „kívülállás, maszk motívum” és úgy is, mint a művész lehetséges identifikációja. A festő kedvét lelte abban, hogy különböző „kosztümökben” jelenjen meg előttünk. Ez a tematika lehetőséget nyújtott a számára, hogy a térben és időben egymástól távol eső stiláris jegyeket átélhesse (németalföldi, itáliai reneszánsz, spanyol festészet stb.). Tübke szubjektív eklekticizmusa már nem illett bele a kor kultúrpolitikájának ízlésvilágába, kiváltotta a hatalom ellenérzését, nem találták elég pártosnak, emiatt elbocsátották állásából. Az egyéni boldogulásnak meg kellett fizetnie az árát. De nehezen tudott függetlenedni az elvárt művészi szereptől, stílusirányzattól és ideológiától. Pedig kísérletező, érzékeny művész volt, mesterségbeli tudása pedig lenyűgöző. Ezért menekült az „igazi” festészeti élményt nyújtó eklektikus historizmusba. Egész működését végigkíséri az a dilemma, hogy megfeleljen-e a hatalom elvárásainak vagy elismerés nélkül saját útját járja. Ebből a feszültségből ered festészetének sajátos ambivalenciája és az ítéletet mondó utókor tanácstalansága.


Pribluda Lyubov Tsalevna: Lenin októberben, 1973, olaj, vászon, 203x174,5 cm
© Pribluda Lyubov Tsalevna, Courtesy of private collection

Ostalgie

A berlini fal leomlását ünneplő Németországot ellepték a múltidéző programok, a koszorúzó nagy politikusoktól a történeti kiállításokig. A Berlin belvárosában lévő, főként könyvekkel foglalkozó Jeschke – Van Vliet Galéria például nagyszabású árverést rendez a szovjet szocialista realista festészet alkotásaiból A vasfüggöny mögött címmel. Mosolygó főtitkárok, utat mutató Leninek, diadalmas vörös katonák, napsütötte réten menetelő kis úttörők, lelkes traktorosok és fehér köpenyes művezetők. A 300 képet főleg kevésbé ismert ukrán festők jegyzik, bár szerepel több klasszikus másolat is, például a negédes zsánerfestő Resetnyikov egyik szomorú kisfiújának (Megint kettes) ismeretlen által készített kópiája vagy Jablonszkaja híresen heroikus búzabetakarító pannója (Kenyér) a művész testvérének az interpretációjában. A hivatalos szovjet festészet másod-harmad vonalából való művek zöme a hatvanas-hetvenes években született, igazodva az akkori, kicsit oldott, kései szocreál stiláris elvárásaihoz és a Sztálin helyett Lenint éltető ideológiához. A magángyűjteményekből származó, bizarr szocreál anyag fele november 30-án kalapács alá kerül.

R. G.
 

 

 1   Vilmar, Fritz: Zukunftsweisendes in der ostdeutschen Kunst. In: UTOPIE  kreativ, H. 157 (November 2003) 1027-1035. o.

 2   Meissner, Günter: Werner Tübke, VEB E.A. Seemann Verlag, Leipzig, 1989, 116. o.

 3   Meissner, 1989, 111. o.



Artmagazin 2009/ 5. 42-47.o.