„Hic Terminus Haeret – Ahol feloldódnak a határok” – Az Il Giardino di daniel Spoerri Toszkánában

Ligetfalvi Gergely

Az erdő közepén ülök egy bronzba öntött szobában, amely mintha csak úgy hanyagul oda lenne vetve a fák között burjánzó aljnövényzetbe – nem csekély méretei (5x3x2,5 méter) és súlya (több mint 5 tonna) ellenére. Látszik a fák lombja, mert a szobának nincs teteje. Viszont belül teljesen be van rendezve: egy vetetlen ágy összegyűrt bronzelepedőkkel és -takarókkal, két asztal, két szék, egy gardrób, mosdókagyló. Az asztalon ételmaradék, gázfőző, amelyen valaki főzött, üvegek hevernek szerte, a polcon könyvek sorakoznak, minden, minden bronzból. Eső után az összes edény tele van vízzel, rézsútos víztükrökkel. A szoba hátsó része nagyjából egy méterrel magasabb az elülsőnél, a padló oldalirányban is összeszűkül, és e kettős lejtő hatására elveszti az egyensúlyát, aki belép. Muszáj ehhez ott lenni bent, mert a benyomás fizikai természetű. Van olyan látogató, aki kitámolyog, és majdnem hanyatt esik. – A világ kifordul sarkaiból.

 

A Chambre No 13, Hôtel Carcassonne, melyet a párizsi manzárdszoba egykori lakója, Daniel Spoerri öntetett bronzba 1998-ban, a művész toszkánai szoborkertjének egyik legemlékezetesebb monumentuma, főleg ha tudjuk, milyen szerepet játszott ez a szoba Spoerri életében. 1959 őszén, majdnem harmincévesen költözött ide, és ez lett művészi identitásának szülőhelye. Itt készült, ebben az évben az Edition MAT: mások mellett Duchamp, Vasarely, Tinguely műveinek kisszériás multiplikáció-sorozatai. 1961-ben Spoerri itt írta első könyvét: a Véletlen topográfiáját, melyet mára az objektművészet alapműveként tartanak számon. (1) Valamint ebben a szobában készült az első csapda-kép (tableau-piège): az asztalra rögzített és képként a falra tett piszkos edények csendélete. Az étkezőasztal horizontális pozícióból vertikálisba fordult, a balett-táncosként induló Spoerri képzőművészként világhírű lett, aki annyi pénzből öntette ki a nyomorúságos kis diákszoba bronzmását, mint amennyiből talán húsz évig is ellakhatott volna benne.

A tizenhat hektáron elterülő Giardino Toszkána legmagasabb hegye, a Monte Amiata lábánál fekszik, Seggiano mellett, Siena és Grosseto között félúton. Spoerri 1991-ben vásárolta meg a régi térképeken „Il Paradiso” néven említett területet, ahol mintha a reneszánsz portrék háttereinek tájaira ismernénk. Szinte magától adódóan eszményi hely ez a művészet és élet egyesítésére vágyó avantgárd utópisztikus álmának megvalósítására. De a magát gyakran a „véletlen segédjének” nevező Spoerrivel, mint ahogy kalandos életében minden, valahogy ez is másképp történt, mint ahogy akarta, és végül az történt meg, amire nem számított:

„Először is egyszer s mindenkorra mindazoknak, akiknek Toszkána a világ legszebb tájékát testesíti meg, és akik irigykednek rám e Paradicsom miatt” – magyarázta 2000-ben a művész
(2) – „én sem Toszkánát, sem ezt a kis helyet nem kerestem, hanem idecsapódtam (a csapda értelmében, éppúgy, mint a csapdaképnél, amit hát szintúgy nem kerestem, hanem találtam). Toszkána korábban felért nálam egy borzalommal, a világból, a városból, az idő elől menekülők miatt, akik úgy gondolják, hogy itt menedékre lelnek az összes gondjuk elől; természetesen nem azok miatt, akik időtlen idők óta itt élnek. Akkor jöttem ide, amikor még Párizsban éltem. Habár meghasonlott viszonyban állok a vidékkel és a természettel, már elég sokszor »landoltam« vidéken, anélkül, hogy direkt ezt akartam volna. És semmit sem tudtam a növényekről, semmit a termésről, semmit a füvekről és virágokról. Ismertem néhány vágott virág nevét, meg néhány zöldséget, ez minden. Semmi sem predesztinált arra, hogy itt legyek.

Ami egyáltalán megadta a lökést, hogy Toszkánába jöjjek, egy ferde ház volt, amely jól láthatóan lassacskán lefelé csúszott a lejtőn. Megtetszett nekem ez a képzet. Korábban már éltem egy malomban, amely minden évben egyszer
víz alá került. De aztán kiderült, hogy a ferde torony, amely a képzeletemben élt, mindössze egy kis pocsék, rosszul megépített, alapozás nélküli nyaraló, egy unalmas, rézsútos mező közepén. De a csapda már becsapódott. Más házakat mutattak nekem, egy Olaszország-mániás hölgy kísért, és végül kaptam egy olyan ajánlatot, amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Mikor aztán az ember építkezni kezd, nem azon jár az agya, hogy hol van, hanem hogy hova kellene ablakot, falat vagy vécét építeni. Így aztán először a házakat vettem szemügyre, tetőket húztam fel és fürdőket építettem be, mígnem valaki megkérdezte, leszüretelhetné-e a telkünkön az olajfákat. Akkor vettem észre először, hogy nekünk egyáltalán vannak ilyenek.

Hogy miért változott meg mindez, miért tudom most már, milyen az olajfa és hogyan kell metszeni, miért figyelem a növényeket lassacskán éppakkora érdeklődéssel, mint a művészetet a múzeumokban, miért találom annyira izgalmasnak egy mű berendezését a tájba, és helyezek át vagy változtatok meg egy installációt, mert úgy találom, hogy nem illik oda, ahol áll, miért szentelem magam, különösen három éve, mióta végleg feladtam Párizs nagyvárosát, teljesen ennek a kertnek, hogy miért találom ezt érdekesnek, hogy tehát miért
lettem Saulusból Paulus, vagy jobban mondva Danielből Dadanier, tulajdonképpen nem tudom egész pontosan, és egyáltalán nem is akarom tudni. Ezenkívül megtanultam, hogy a természet, ellentétben velünk, örökké pusztul és örökké újra életre kel, ami igazán féltékennyé teszi az embert! Vagy hát mégiscsak Toszkána volt? Nem lehetett-e volna másvalahol?

Az biztos, hogy amilyen most lett, természetesen csak itt lehetett. És más emberekkel sem lehetett volna olyan, mint amilyen lett. És az évtizedeken át tartó művészbarátságaim nélkül sem; a legjobb barátaim nélkül, akik közül néhányan már nincsenek itt, akiknek ezen a virágzó, eleven vidéken emlékművet tudtam
állítani, egy munkával, amely rájuk emlékeztet.”

„Hic Terminus Haeret” – áll a Giardino kapuja fölött. „Itt feloldódnak a határok.” Ki itt belép, másik világba érkezik: Spoerri néhol bizarr, de mindig briliáns iróniától ragyogó, gyakran furcsaságokkal teli magánmitológiájának világába, mely egyformán nő ki halálkultuszból és emlékezésből, memento morikból és az örökké megújuló természetből.

A számtalan Spoerri-mű mellett mára több mint negyven alkotó közel száz szoborcsoportját lehet felkeresni a lassan húsz éve gyarapodó szoborkertben. Ha elhagyjuk Ursi Luginbühl kapuban álló virágtartóját, a Küszöb őrzőjét, mely ásókon és Giulio Romano csavart oszlopaira emlékeztető törzsi varázsbotokon álló, embermagasságú bronz-asszamblázs, és a Giardino három villája körüli térségbe érve körbetekintünk, legelőször a táj tűnik fel. Ipari tevékenységnek mindmáig semmi nyoma itt. A píneafenyőkkel és ciprusokkal borított dombok több száz éves kőteraszain olajfa- és szőlőültetvények húzódnak, kúpos hegytetőkön kővárosok ülnek. De ha jobban megnézzük a Giardino villáit, bőven akad itt művészeti érdekesség is: a falakat itt-ott André Thomkins Palindróm-táblái borítják, rajtuk többnyelvű feliratok, melyeket egyaránt lehet balról jobbra és jobbról balra olvasni. A táblák az 1968-ban, Düsseldorfban megnyílt Restaurant Spoerri utcafalát díszítették – azt a helyet, ahonnan 1970-ben a később külön művészeti irányzattá vált Eat Art-mozgalom
(3) indult.

Szintén házfalakon, több méter magasan függ két bronzba öntött csapda kép: az Örök reggeli és az Örök ebéd, valamint Not Vital 1997-es, Daniel Nizsinszkij Szupersztár című, fehér műanyag, öltönyös férfialakot formázó szobra, mely mintha a fejünk fölött készülne elrepülni. A házakat körüljárva találunk Oldenburg és a pop-art szellemében kisebb szökőkút nagyságúra nagyított csészét, egymásra kapaszkodó húsdarálókból álló, több méter magas, működő szökőkutat, egy kupacban bronzból kiöntött filcpapucsokat, ami a régi barát: Joseph Beuys előtti tisztelgés. Itt áll Meret Oppenheim Hermész-kútja is, és itt olvas székén ülve a márványból kifaragott nő, tekintetének útját bronzfonál jelzi, szemétől az ölében nyugvó könyvig húzva – a szatirikus grafikáiról ismert Roland Topornak állított hommageként.

A házak alatti rét egészét a Labirintus-kőfal foglalja el, mely egy monumentális, Kolumbusz előtti amerikai kőábra mintájára épült, amely a Napisten és a Természet: az első nő találkozását jeleníti meg stilizált szexuális jelekkel. Ezt akkor látni a legjobban, ha a házak között nyíló teraszról felmegyünk Ester Siedel több méter magas kilátóban álló bronz Látogatója mellé. Ugyaninnen Arman kis tó közepén álló, a Letelepedés emlékműve – La fine de l’argo című akkumulációjára is kilátás nyílik. (A nyolc méter magas, rozsdás mezőgazdaságigép alkatrészekből álló mű nagyságával csak Bernhard Luginbühl a Földműves emlékműve – Monte Amiata Oszlop című vasroncs szobra vetekszik.) Az Arman-akkumulációtól sétaút vezet, Mellette patak folyik – vize tiszta, lehajolva inni is lehet belőle az árnyékban, amelyet Eva Aepply márványposztamenseken álló, zodiákus jegyeket, erünniszeket, emberi erényeket és bűnöket ábrázoló allegorikus fejszobrai nyújtanak. Ők kísérnek végig Spoerri legkorábban készült itteni bronzegyütteséhez.

Az 1991-es Ombelico del mondo dombtető tisztásán áll – azon a helyen, ahol a szoborkert ötlete megszületett. Kör formájú kőpárkányra állított kilenc lókoponya, homlokukból bronzkesztyűvel szorított narválfog – a középkori meselény, az unikornis szarva
(4) – mered az ég felé. Az unikornis-szarv Spoerri személyes mitológiájában a hetvenes évek végétől, a manierizmussal és Julius Schlosser wunderkammer-könyvével (5) való találkozásától kezdve állandóan jelen van. „Éveken át egy egyszarvú szarvát akartam,” – mesél az Ombelico del mondo történetéről (6) – „a középkor legritkább, legdrágább tárgyát, a két méter hosszú, szálfasudár, balra csavarodó elefántcsontszarvat, egy olyan mesebeli állatét, melyet soha senki nem látott, de amely elvileg a szarvas és a ló kereszteződése, akit csak egy önmegtartóztató szűz tudna megszelídíteni. A gigantikus szarv fallikus jelentése így az ellentétébe fordul, és ebben a formában az egyház megdöbbentő módon mint az ártatlanság védelmezőjét fogadja el, ahogy ezt a párizsi Musée de Cluny csodálatos középkori szőnyegsorozata, a La Dame à la Licorne tanúsítja. Úgy tűnik, az az elv érvényesül itt, hogy kutyaharapást szőrével lehet a legjobban gyógyítani.” Spoerrinél a mesebeli állat szarva a vágy tárgyának szimbóluma, így fétis és szublimáció egyszerre.

A szoborcsoport ötlete éles reakciókat váltott ki a művész környezetében: „Ide nem állíthatsz szobrot!” – mondta Spoerri akkori felesége, Katharina Duwen. Egy barátja pedig: „Ez rád vall. Egészen Elbáig vagy Szardíniáig akarsz ejakulálni.” Spoerri viszont ismét csak az intuíciója szerint cselekedett: „Az egyik esti séta során hirtelen azt a lókoponyát láttam az unikornis szarvával és a kesztyűvel, bronzból, pontosan ezen a helyen – ráadásul nem is csak egyet, hanem kilencet, kövekre erősítve, egy kis fallal együtt, fent ezen a dombon, a kis 12. századi templom mellett. Így állítottam fel ide körbe ezt a kilenc egyszarvú-koponyát, és a helyet most Ombelico del mondo-nak – a világ köldökének – hívják, és a germánok „Thingplatz”-nak neveznék, és a görögök egy „Omphalos”- nak, és Katharina megbocsátott nekem, a látogatók pedig mindenekelőtt a naplementét szeretik nézni innen.”
(7)

Nem messze ettől a műtől, Katharina Duwen 1997-ben felállított, La belle poubelle – Szemét a bronzkorból című alkotása is alkonyzónát
idéz: A bronzból kiöntött tárgykupachoz Tarkovszkij Stalkere szolgált inspirációként. Rögtön az Ombelico del mondo alatti lejtőn vonul végig a szoborkert egyik legimpresszívebb műcsoportja: Olivier Estoppey Dies Irae-jének két óriási, köpenyes dobosa százhatvan, derékmagasságig érő, betonból öntött libaseregét hajtja az olajfákkal benőtt domboldalon, mellettük betonkisfiú siratja ölében tartott, utolsó jószágát. Talán a végítéletet sürgetnék Spoerri apró, de kegyetlenül pöffeszkedő Ítélői is, akik egy fentebbi domboldalon trónolnak? Talán – de a vékony fémrúdon ácsingózó húsdaráló testek, melyeket alig takar el kalapborításuk, azokon egy-egy szarv vagy kiálló kéz, ezúttal egy eléjük és pajortestű, cilinderen trónoló ülnökük elé állított, fegyvertelen figurára sújtanak le. Ki tudja, mivel büntetik. – Olyan kiszámíthatatlanok, hogy előfordulhat felmentő ítélet is: ekkor kereket adnak alá, és beküldik a nem sokkal arrébb, egy labda körül kergetőző Játékosok közé, akik még úgyis csak heten vannak: a Költő, a Pap, az Üldözött, az SS-tiszt, a Pökhendi, a Vakarózó nő és a Lovag.

A rémmesébe illő sereg mellől a Szépség és a szörnyeteg kettőse sem hiányozhat, mely több változatban is megbújik patakpartokon és fák tövében. De van még az erdőben seregnyi vigyorgó idol, megannyi bronzba öntött asszamblázs, a legkülönfélébb tárgyak olyan bőségéből összeállítva, hogy ez a régiből újat teremtő túláradás szinte a picassói életerővel egyforma. – Nem véletlenül áll az Újjászületés oszlopa, a Giardinóban is látható Spoerri-mű egyik példánya a katalán művész antibes-i múzeumának udvarán is. Az érzéki túláradása sosem naiv optimizmus szülötte: árterét mindig félelmeink vagy hiedelmeink sosemlátott lényei vagy halottseregek özönlik el. A legfrissebb, 2008-as Spoerri-installáció egy teljes rétet foglal el. A Damoklész-átjáróban egymás felé fordított, piros acélkaszák íves és éles teteje alatt áthaladva jutunk a húszméternyi félkörívben felépített téglafalig, melyen carrarai márvány sírkövek sorakoznak. Nem a földön fekszenek, hanem az asztal-képekhez hasonlóan függőlegesen vannak felerősítve. Rajtuk híres nők – például Kleopátra, Marlene Dietrich, Frida Kahlo vagy Hannah
Arendt – nevei és évszámai, valamint haláluk körülményére és utolsó étkezésükre utaló dolgok rekonstrukciói, szintúgy márványból kifaragva. Ugyanezt a sorozatot eredetileg hires férfiakkal (Buddha, Jézus Krisztus, Ötzi, a jégbe fagyott ősember) készítette Spoerri a milánói Utolsó utolsó vacsorák című, 2007-es kiállításra. (8) A sorozatot végül egy olasz banknak adta el, azzal a feltétellel, hogy a vételár mellett finanszírozniuk kellett a női márványsír-sorozat kivitelezését és felállítását a Giardinóban.

Rengeteg ideig lehetne még folytatni a Giardino bemutatását, beszélni, sok más művész mellett, J. R. Soto, Nam June Paik, Jean Tinguely, Dani Karavan vagy Dieter Roth itteni műveiről. De a felfedezés örömét meghagyom az olvasóknak – abban a reményben, hogy nyáron minél többen autóba ülnek és ellátogatnak a Giardinóba. [Megközelítéséről és szolgáltatásairól lásd keretes írásunkat.]

Viszont mindenképpen szólni kell még a Giardino egy eddig nem említett művészéről. Nem más ő, mint a mindenki által ismert „Universalgenie”: Johann Wolfgang Goethe, akit most, befejezésül, az „Universaldilettant” Daniel Spoerri jóvoltából mint absztrakt szobrászt és a Giardino „talizmánjának” megalkotóját ismerhetünk meg.
(9) „1777. április 5-én írta Johann Wolfgang Goethe – még csak 28 éves volt, nem volt még »von«-titulusa, és csak egy éve jött Weimarba – a naplójába: »Agathe Tyche, kő elültetve«. »Agathe« görögül »jó«-t jelent, és »Tyche« a szerencse istennőjének volt a neve, aki szerencsétlenséget is tudott hozni, és akinek a nevét a rómaiak, akik mindegyik istennevet átkeresztelték, »Fortuna«-nak fordítottak. A követ, jobban mondva mindkét követ – egy kilencvencentis oldalhosszúságú kocka és egy 72 centi átmérőjű golyó – nem tudták és nem is volt lehetséges akkoriban szobornak nevezni. Csak mostanra vagyunk képesek meglátni benne az európai kultúrtörténet első absztrakt szobrát. Akkoriban pusztán csak »egy kő« volt. A nép száján később a »Jószerencse oltára« lett, egy szimbolikus jellé vált tehát, hiszen a kerék és a golyó mindmáig jelei a véletlennek, aki vakon osztogatja gazdagságát – ami világosan kitűnik a szombatonkénti lottóhúzásból.

Viszont Goethénél a golyó egy négyzeten »ül«, a stabilitás, a biztosság szimbólumán, a menedék »házán«; a golyó, mint a nyugtalanság, a menekülés, a gurulás szilárdan ül a nyugvón. A szabadkőműves Goethe számára, akinek természetfilozófiáját még alkimista képzetek határozták meg, mindkét forma szimbolikus tartalma egészen biztosan világos volt.

„A követ két évvel ezelőtt fedeztem fel anélkül, hogy előtte akár a létezéséről is tudtam volna. A weimari Bauhaus-Universität hívott meg Fű-kanapém átadására. Nemitz professzor asszony alapított itt »Növekedés« címszóval egy művészeti irányzatot, mely kizárólag élő növényekkel volt kapcsolatos. A telek, amelyen művészkertjét létesíti, pontosan Goethe ilmtali kertjét és az ottani kerti lakot határolja. Természetesen megnéztem a kertet, és megtaláltam a »követ«. Az emlékmű rögtön megfogott, de eleinte nem tudtam róla többet kideríteni, mint hogy magának Goethének kellett »ültetnie«.

Csak idővel és a Goethe-Nationalmuseum- és a Weimarer Klassik Stiftung-beli kutatások után derült ki, hogy az emlékmű nemcsak rám volt nagy hatással és nemcsak engem izgatott, hanem már bebocsáttatást nyert a művészettörténetbe, és ráadásul furcsamód itt, Olaszországban, ahol épp csak tegnap mondta nekem egy sienai művészeti iskolás, hogy pontosan ismeri a szobrot, és hallott már róla előadásokon. A követ travertinből csináltattuk újra. Hogy pontosan mellette egy babérfa nő, melyet csak azután vettem észre, hogy a felállítás helye már biztos volt, már bizonnyal a »jószerencse« jele.”

Az 1997 óta „Hic Terminus Haeret” néven alapítványként működő Giardino minden évben húsvéttól novemberig várja a látogatókat az alábbi nyitva tartással:

Húsvéttól július 1-jéig
Hétfőt kivéve mindennap 11.00-től 20.00-ig
Július 1-jétől szeptember 15-ig Mindennap 11.00-től 20.00-ig
Szeptember 15-től október 31-ig Hétfőt kivéve mindennap 11.00-től 20.00–ig
Novembertől március végéig Előzetes bejelentkezés szerint és belépőjegy-árakkal: Felnőtt 10 € | Kedvezményes (diák, gyerek) 8 € | 8 év alatti gyerekeknek ingyenes

Legalább három órát érdemes a látogatásra szánni, de ennél jóval több időt is el lehet tölteni a szoborkert bebarangolásával. Ehhez segítségünkre lehet a helyszínen megvásárolható könyv a szobrok alapos leírásával, valamint botanikai kalauz, mely a Giardino flóráját mutatja be. de lehet vásárolni giardinói szüretelésű olívaolajat is.

A Giardino egyik villájában előzetes egyeztetés alapján meg lehet szállni – a toszkán stílusú épület szobáit daniel Spoerri művei díszítik, földszintjén étterem működik. A többi villában Spoerri magánlakosztálya és műtermei találhatók – nagy szerencsével még az is előfordulhat, hogy a nyáron gyakran itt időző művész személyesen tart nekünk idegenvezetést.

A szállásról Roberto dossival, a közeli Il Silene étterem vezetőjével kell egyeztetni.
Tel.: +39 0564 950 805
Fax: +39 0564 950553
E-mail: [email protected]

A Giardino közvetlen elérhetősége
Tel.: + 39 0564 950 026
E-mail: [email protected]

Legjobb, ha autóval érkezünk. A Giardino honlapján (danielspoerri.org, rögtön a kezdőlapról nyílik a szoborkert külön honlapja) téképekhez mellékelt többnyelvű, alapos leírás található a lehetséges megközelítési útvonalaktól. Aki hátizsákos turistaként járja be Toszkánát, annak a szomszédos település: castel del Piano egyik szállodáját, a Hotel Venetót ajánlom (egyágyas szoba 30
€). Az utazás tervezése során is ezt a várost érdemes megcélozni, mert a szoborkerthez legközelebbi településig, Seggianóig naponta csak 1-2 buszjárat indul Grossetóból és Sienából, valamint a legközelebbi vonatállomástól: civitella del Paganicóból. A környező vidéken nem Daniel Spoerri Giardinója az egyetlen szoborkert. Az "arte ambientale" (kb. Természeti környezetben bemutatott művészet) mozgalomnak rengeteg más helyszíne is felkereshető Toszkánában. Legnevezetesebb közülük Niki de Saint Phalle "Il Giardino dei Tarocchi"-ja (Tarokk-kert), a Gaudi műveinek inspirációja nyomán született, Spoerriénél jóval derűsebb és gyerekbarátabb mesebirodalom. Erről és a többi arte amnientale-helyszínről rengeteg információ található az alábbi honlapon: irre.toscana.it/artamb.


Jegyzetek:
(
1) Az első angol nyelvű kiadást Richard Hamilton méltatta. John Cage tíz példányt vett belőle, és a barátainak osztogatta. Eddig megjelent kiadásai: Topographie anecdotée du Hasard, Edition Galerie Lawrence, Párizs, 1962 [Ugyanez fakszimile kiad.: Centre Pompidou, Párizs, 1990]; An Anecdoted Topography of Chance, Something Else Press, New York, 1966; Anekdoten zu einer Topographie des Zufalls, Luchterhand, Neuwied és Berlin, 1968; Újra angolul: Atlas Press, London, 1995; Németül: Edition Nautilus, 1998.

(
2) Daniel Spoerri: Anekdotomania. Museum Jean Tinguely, Bázel, 2001. 245–48. o. A kötet Spoerri összegyűjtött írásait tartalmazza.

(
3) Bár manapság már nem mindenki tudja, ki volt az Eat Art alapítója, szerencsére azért ellenkező példával is találkozhatunk: 2008 januárjában Stuttgartban Spoerri is átvehette – német, holland vagy japán háromcsillagos szakácsok mellett – a Deutsche Akademie für Kulinaristik Nemzetközi Eckart Witzigmann-Díját.

(
4) A középkorban mesebeli összegeket fizettek egy-egy „unikornis-szar- vért”, amely valójában a narválhím agyarszerű, hosszú (2-3 m) felső szemfoga. A narvál 4–6 m hosszú, világos színű, fekete foltos tengeri emlős a delfinfélék családjából. Forrás: Larousse.

(
5) Teljes címe: Die Kunst- und Wunderkammer der Spätrenaissance. 1911-ben adták ki először Bécsben.

(
6) A bálna-unikornis. In Anekdotomania. 283–289. o.

(
7) Uo.

(
8) Ultime Ultime cene. Galleria Gruppo Cerdito Valtellinese, Milánó, 2007. 11. 16. – 2008. 02. 16. Kiállító művészek: Avalle, Finotti, Laugé-Manzi, Nitsch, Raysse, Recalcati, Spoerri, Velasco, Warhol.

(
9) A következő idézet forrása: A jószerencse köve.In Anekdotomania, 258–260. o.

Full 001552
Full 001551
Full 001550
Full 001549
Full 001548
Full 001547
Full 001546
Full 001545
Full 001544
Full 001543
Full 001542
Full 001541
Full 001540
Full 001539
Full 001538
Full 001537
Full 001536
Full 001535
Full 001534