Genthon István az 1920-as évek elején újságíróként kezdte pályáját, majd a budapesti egyetemen Cerevich Tibornak lett a tanítványa. Az évtized közepén Bécsben Julius von Schlosser előadásait hallgatta, későbba Római Magyar Történeti Intézet ösztöndíjasa volt. Bölcsészdoktori disszertációjának (Magyar művészek Ausztriában a mohácsi vészig, 1927) megvédése után a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, 1935-től a Műemlékek Országos Bizottsága előadójaként tevékenykedett. Ezekben az észtendőkben elsősorban a középkori magyarországi művészet attribúciós kérdései (A régi magyar festőművészet, 1932), illetve az újra megindított topográfiai munkálatok foglalkoztatták. Az 1930-as évek második felében a Pázmány Péter Tudományegyetemen a magyar művészet magántanára, 1940-1943 között a Római Magyar Intézet igazgatója, az Itáliában fellelhető magyar vonatkozású emlékek kutatója volt. Hazatérése után a Szépművészeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki, személyéhez köthető az intézmény háború utáni megnyitása és a tudományos munka újraindítása. 1948-tól a múzeum Régi Magyar Osztályának, majd haláláig az általa megszervezett Modern Külföldi Képtárnak a vezetője lett. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 1949-ben tanácskozó taggá minősítették vissza, s csak a rendszerváltás után rehabilitálták. Múzeumi feladatai mellett tanított a budapesti tudományegyetem művészettörténeti tanszékén is. Az 1950-es évektől a Művészettörténeti Főbizottság tagjaként számtalan művészettörténeti összefoglalás, lexikon, műemléki topográfia és új sorozat megindítója, szerzője volt. 1959-ben és 1961-ben jelent meg a Magyarország művészeti emlékei című kétkötetes topográfiája, melya mai napiga kutatás nélkülözhetetlen alapműveként tartanak számon.

 

Érdeklődése nem csupán a régi korok képzőművészeti emlékeire korlátozódott, figyelme kiterjedt a modern művészeti irányzatokra is. Már pályája kezdetén számos kiállítási kritikát, az újabb művészeti kötetekről recenziót írt, melyek többek között a Magyar Irás, a Magyar Művészet és a Napkelet hasábjain jelentek meg. Szoros baráti kapcsolatokat alakított ki Rómában a fiatal ösztöndíjas művészekkel, az 1930-as évek folyamán a Gresham-kör legelkötelezettebb teoretikusává vált, a társaság csaknem valamennyi tagjáról - Bernáth Aurél, Ferenczy Béni, Szőnyi István, Egry József, Borsos Miklós - írt összefoglaló monográfiát, kisebb-nagyobb lélegzetű tanulmányt. A modern magyar művészetről írt, a kortársak, barátok művészetét is értékelő kötete Az új magyar festőművészet 1800-tól napjainkig a korszak egyik legkarakteresebb művészettörténeti összefoglalásaként 1935-ben jelent meg. Már a II.világháború előtt hozzáfogott Rippl-Rónai József, később Ferenczy Károly életművének feldolgozásához és alkotásaik összegyűjtéséhez, a munka eredményeként az első tudományos jellegű, összefoglaló igényű írások láttak napvilágot.

 

Genthon István egyike volt azoknak a művészettörténészeknek, kritikusoknak - érdemes itt felidézni Lyka Károly, Elek Artúr, Rosner Károly, illetve az első modern összefoglalást megjelentető Gombosi György nevét -, akik a századelőtől kezdve kiálltak a méltatlanul mellőzött, általában kevéssé jelentősnek tartott „kisműfajok", a rajzművészet és sokszorosított grafika mellett. A népszerűsítés érdekében cikkek, tanulmányok, kritikák hosszú sorát jelentették meg, többen kiállításokat szerveztek, támogatták a művészeket, a grafikai egyesületeket, a galériák és gyűjtők tevékenységét egyaránt. A grafikai művészetek mellett a kisplasztika, illetve az éremművészet mestereinek és alkotásaiknak szentelt kisebb-nagyobb írások végigkísérik Genthon pályáját is. Már az 1920-as évek elején írt recenziót a Bibliofil Társaság fametszet kiállításáról (A Társaság, 1923), megjelenésével egy időben Uitz Béla új rézkarc mappájáról (Magyar Irás, 1924), a harmincas években Dex Ferenc illusztrációiról (Magyar Művészet, 1932), a Szépművészeti Múzeumban rendezett, nagysikerű grafikai kiállításokról (A grafikai eljárások, A francia rajzok kiállítása, Magyar Művészet, 1933), a modern lengyel grafikáról (Magyar Művészet, 1938), később Ferenczy Béni rajzairól (Műterem, 1958) és a modern francia grafikákról (Művészet, 1968).

 

 

E témában a legjelentősebb a Magyar Művészetben 1934-ben megjelentetett Új magyar rajzok című tanulmánya. A századelő és az 1920-1930-as évek rajzművészetének első jelentősebb, máig érvényes kortársi értékelése ez az írás, amely megszólítva a művészetkedvelő közönséget, célul tűzve ki a grafikai művészet mind szélesebb körű elismertetését. A rajzművészetnek „monográfusa, mint említettük, nem akadt s ami annál érthetetlenebb, gyűjtői is kevesen vannak. A Szépművészeti Múzeum grafikai osztályán kívül, mely gyönyörű sorozatokat mentett meg e hamar kallódó műalkotásokból, magános gyűjtője a magyar rajzoknak alig van s ha van, mint ritka nevezetesség ismeretes a művészek és műbarátok körében" - állapította meg a műfaj helyzetét és további lehetőségeit mérlegelve. „Ennek oka talán abban rejlik, hogy gyűjtőink, néhány kivételtől eltekintve, a mutatós alkotásokat kedvelik. A rajz pedig mutatósság terén nem versenyezhet az olajfestményekkel, bizonyos mennyiségen túl már nem is a falat díszíti, hanem mappákba kerül. Azt lehet mondani, a rajzgyűjtők a gyűjtés aszkétái, elmélyülésre hajlamosak és hivatottak. A háború óta fokozódó pauperitás ráterelte a figyelmet e mellőzött gyűjtési ágra s itt-ott, csendben gyarapodva és növekedve, becses kollekciók akadnak. A szép magyar rajz ma is olcsó, ha ügyesen gyűjtik. Nem kell okvetlenül a múlt század nagymestereinek vázlatait keresgélni, a mai élet is megtermi sajátos, jelentékeny mestereit, akiknek műterme szeretettel várja még a kispénzű közönség kopogtatását is. Ez a néhány sor azoknak íródott, akiknek nem közömbös a mai kultúránk ügye. Nem áldozatkész adakozásra hívjuk fel figyelmüket, hanem ridegen szólván, jó üzletre, mikor kevés pénzért megfelelő anyagi értéket s azonfelül a művészet egy csillogó, meleg, életet adó sugarát kapják cserébe."

 

Születésének centenáriumán a gazdag és változatos pálya hosszú évtizedei alatt összegyűlt képzőművészeti kollekció most kerül először együtt bemutatásra, ez alkalommal ismerkedhet meg vele a szakma és a nagyközönség. Genthon főigazgatóként már az 1940-es évek közepén adományozott néhány lapot a Szépművészeti Múzeumnak. A tárlat gerincét alkotó, a művészek által neki ajándékozott rajzanyag azonban csak halála után, 1982-1983 folyamán vásárlás útján került özvegyétől a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményébe. Az egykor a kollekcióhoz tartozó éremanyagot a család tulajdonából, illetve intézményünk éremtárában fellelhető példányokból sikerült rekonstruálnunk. A kis gyűjteményhez néhány szobor is tartozott, melyek közgyűjteményben őrzött példányait, változatait, illetve archív fotóját is kiállítottuk. Néhány lappangó, vagy jelenleg magántulajdonban őrzött alkotásnak, köztük Ferenczy Károly egyik legszebb csendéletének (Kalács és kék porcelán, 1911) sajnos csak a reprodukcióját tudtuk bemutatni. A műtárgyak mellett a Genthonnak küldött levelek idézik fel a kritikus és a művészek bensőséges, baráti kapcsolatát, ezek még 1954-ben a művészettörténész nagyvonalú ajándékaként kerültek a Szépművészeti Múzeum, majd intézményünk adattárába. A kamaratárlat anyagát kiegészíti néhány monográfia is, emlékeztetve arra, hogy Genthon István rendkívül értékes könyvállományának egy nagyobb, válogatott kollekciója az 1970-es évek elejétől könyvtárunk 19-20. századi anyagát gazdagítja.

 

 

A tárlat előkészítése során megpróbáltuk rekonstruálni, hogy az egyes alkotások mikor és milyen körülmények között kerülhettek Genthon István birtokába. Naplói, visszaemlékezései nem maradtak fenn, vagy lappanganak, segítségül hívhattuk azonban levelezését a művészekkel, a grafikákat, érmeket és szobrokat szembesíthettük az életpálya fontosabb, vagy kevésbé jelentős mozzanataival, illetve a szakmai bibliográfiával, az általa írt cikkekkel, tanulmányokkal és monográfiákkal. A művek többsége pontosan datált vagy datálható, személyes jellegű, az ajándékozás körülményeire utaló ajánlást sajnos csak néhány darabon - Kádár Béla, Czóbel Béla és László Gyula alkotásai - találunk. A kollekció egy része nagyobb műveket előkészítő, műtermi vázlat, de inkább a kidolgozottabb tanulmányok és az önálló igénnyel készült lapok dominálnak. A rajzművészet több technikájára találunk példákat, a ceruzarajztól kezdve a szén- és tusrajzon át a színes krétáig és akvarellig, de jelen vannak a sokszorosított lapok, rézkarcok, fa- és linóleummetszetek is.

 

A legkorábbi darabok még a 19. század rajzművészetének alkotásai, Székely Bertalan két szép akttanulmánya (Tanulmány a „Léda"-hoz, Tanulmány a „japán nő"-höz, 1870 körül) és Mednyánszky László férfiarcképe (Kalapos férfifej, 1880-as évek). Hogy honnan származnak, eddig nem derült ki, talán a művészek hagyatékából, de azt is feltételezhetjük, hogy ajándék vagy csere révén a Genthonnal kapcsolatban álló rajzgyűjtők anyagából valók. Az 1910-es évek közepén készült Rippl-Rónai-rajzok-egy jellemző, ceruzával, akvarel-lel készített önarckép (1914) és egy kávéházi jelenet (A Lantos kávéházban, 1916) -, bár Genthon ismerte a művészt, inkább később, családjától, Lazarine-től vagy Anellától kerülhettek az anyagba.

 

A kollekció érdekes csoportját alkotják Farkasházy Miklós kevéssé ismert, korai linóleummetszetei (Hullám, Készül a halpaprikás, 1924) és finom rézkarcai (Kompozíció, Falurészlet, 1924), melyek valószínűleg már a művészről 1924-ben megjelent kritika után kerültek Genthon kollekciójába. Ezekhez kapcsolható Kádár Béla igen jellemző dekoratív ceruzarajza (Sétáló pár konflisokkal, 1924 körül), melyet csak reprodukcióban tudunk bemutatni. Sokszorosított grafikái közül az évtized közepén készült egy színnyomású linóleummetszete (Szerelmespár, 1924 körül), amelynek dedikációja alapján feltételezhetjük a kritikus és az ajándékozó közelebbi ismeretségét. Scheiber Hugó személyes ajándékként készítette el a fiatal Genthon igen karakteres, a szakma számára is meglepő arcképét (1923), megköszönve a művészetét ismertető írást. Az előzőeknél rejtélyesebb Mattis-Teutsch János egyik fontos és igen kvalitásos akvarell tájképének (Táj) provenienciája. Az 1908-1910 közé datált mű feltehetően már korábban, talán a Raith Tivadar szerkesztette Magyar Írás körének egy tagjától, esetleg egy a korszakban működő, kisebb galériában rendezett grafikai kiállítás anyagából való, ennek eldöntése további kutatás feladata lehet.

 

 

Néhány alkotás kapcsolható Genthon római tartózkodásához, ebben az időszakban baráti kapcsolatok fűzték a Collegium Hungaricumba küldött fiatal festők és szobrászok társaságához. Ezek a munkák a húszas évek végén, a harmincas évek elején készültek, illetve kerültek a kollekcióba. Közülük is talán a legjelentősebb Pátzay Pál monumentális felfogású Genthon-portréja (1927), melyet csupán a Magyar Művészet 1931-es évfolyamának egyik címoldaláról ismerünk. Mojzer Miklós közlése szerint elpusztult, s kiöntött példánya sem maradt fenn. Pátzay munkája egy finoman cizellált, a művészettörténészt profilban megjelenítő, antikizáló felfogású érem (1930-1932 között), az Örök Városban töltött esztendőkre emlékeztető kedves körirattal. A festőket Molnár C. Pál kissé mondén hölgyet ábrázoló ceruzarajza (Ablakban könyöklő nő, 1929 körül), a rajzoló szobrászokat Mészáros László - akivel Genthon az 1930-as évek elején is levelezett - figurális tusrajzsorozatának egy kiemelkedő darabja (Álló fiú, ülő leány, 1933 körül) képviseli. Később, talán egy kávéházban készülhetett, de ehhez a műcsoporthoz kapcsolódik Ferenczy Béninek a római ösztöndíjasok támogatójáról, Gerevich Tiborról készített karikatúrája (1952).

 

Genthon Istvánt a Gresham-kör művészettörténész tagjaként, szószólójaként tartjuk számon, ezért nem okozott meglepetést, hogy a társaság tagjaitól több alkotás is bekerült a gyűjteményébe. Szellemileg ide köthető Korb Erzsébet festői tájrajza (Rábakecöli táj, 1923), mely lehetett a művésznő ajándéka is, valószínűbb azonban, hogy a család köszönetnyilvánítása az 1928-ban megjelent monográfiáért. Egry József egy önálló figurális kompozíciója (Vízhordó nő, 1920-as évek) már a harmincas évek elején a kollekcióhoz tartozhatott, Genthon 1934-ben megjelentetett, korábban idézett cikkében publikálta Korb szénrajzával együtt. Ennek a csoportnak - s talán az egész rajzanyagnak - a legjelentősebb darabja Szőnyi István egyik főművének, a Zebegényi temetésnek lavírozott tusváltozata (1928), mely közvetlenül a festőtől kerülhetett a gyűjteménybe. A bemutatott anyagban kiemelkedő Ferenczy Béni rajzainak, érmeinek és szobrainak kollekciója, melyeket az egymást igen nagyra tartó művész és művészettörténész barátságának dokumentumaiként értékelhetünk. A legkorábbi egy kisméretű, vegyes technikával készített éremterv (Gustavo Alexander, 1926), melyet igen kvalitásos, kiöntött érmek (Pro Arte, Pro Arte-változat, 1946) és szobrok sorozata követ. Legjelentősebb közülük a Julius von Schlosser emlékére készített érem (1935), melyet minden bizonnyal a kritikus egyik személyes választásának tarthatunk. Bernáth Aurélhoz hasonlóan - akitől nem maradt rajz vagy akvarell a kollekcióban, bár feltételezzük, hogy egykor volt - Ferenczy Béni művészete érintette meg Genthont leginkább. Birtokában volt egyik legszebb aktja, az Atalanta kisebb változatának példánya (1937), illetve a feleségéről készített portré (1951-1952) is, a rajzolóművészt pedig egy finom tusrajz (Ülő nő, 1947) képviseli. Bénin kívül a művészcsalád további tagjainak a munkáit is megtaláljuk a gyűjteményben, Noémi egy szép tempera-szőnyegtervét (1930-as évek), illetve Ferenczy Károly előzőekben említett képét, mely talán a hagyatékból került a monográfushoz.

 

A művészettörténészi pálya késői periódusát, kapcsolatait már kevesebb alkotással illusztrálhatjuk. Genthon széles körű érdeklődésének bizonyítéka Vilt Tibor expresszív ceruzarajzainak (Ady-emlékszobor vázlata I-II., 1945) jelenléte az anyagban. Az idősebbek közül Czóbel Béla baráti dedikációval ellátott lírai leányfeje (1950-es évek), Barcsay Jenő az Emberes drapéria című kötetének egyik igen jellemző rajza (Asszonyok, 1951) egy-egy tanulmány, kismonográfia elkészülése, publikálása után gyarapította a kollekciót. Szintén baráti ajándék László Gyula aktrajza (Ülő női akt, 1958) is, mely a legkésőbb született darabja a kiállított gyűjteménynek.

 

 

Hogy teljesebbé tegyük, néhány Genthonhoz, illetve gyűjteményéhez kapcsolódó alkotással egészítettük ki kamaratárlatunkat. Ezek a darabok ugyan nem voltak a birtokában, de mégis úgy éreztük, hogy árnyalhatják a művészettörténészről és az emberről alkotott képünket. A pályatárs Hoffmann Edith számos kortársa mellett Genthonról is készített árnyrajzot (1931) - ez a lap köszönti a látogatót-, Reményi József Genthon-plakettje modell után készült 1961-ben. Nem véletlen, hogy Genthon halála után a közeli barát, Borsos Miklós készítette el az emlékérmet (1972) és özvegyének kérésére a márvány síremléket (1971), mely a Farkasréti temetőben jelöli a művészettörténész nyughelyét.

 

A barátok és pályatársak visszaemlékezései szerint Genthon István otthonát igen kevés műtárgy díszítette. A gazdag könyvtár anyaga mellett néhány régi festmény és grafika a falakon, míves habán kerámiák és egy-két modern kisplasztika a polcokon, illetve a Ferenczy-csendélet volt látható. A kiállításunkon szereplő grafikai anyag nagyrészt paszpartuzva - feltehetően a Szépművészeti Múzeum restaurátorainak közreműködésével -, mappákban, míg a kisméretű érmek dobozokban, a fiókok mélyén pihentek. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy szűkebb körben ismerték ezeket az alkotásokat, hiszen egy-egy kiállítás vagy monográfia előkészítése során Genthon a szakkutatók rendelkezésére bocsátotta a lapokat és érmeket, és maga is publikált néhány darabot a kollekciójából az 1950-1960-as évek folyamán.

 

Bár Genthont bizonyára lenyűgözték az 1920-1930-as évek jelentősebb magántulajdonban lévő rajzgyűjteményei, s feltehetően szoros baráti-szakmai kapcsolatokat ápolt a nemzetközi anyagot gyűjtő Majovszky Pállal és a modern magyar rajzok tisztelőivel, Radnai Bélával és Bedő Rudolffal egyaránt, kísérletet sem tett arra, hogy a példájukat kövesse. Pályatársaival, Gombosi Györgygyei és a kritikus Szegi Pállal ellentétben - akiknek szintén jelentősebb gyűjteményük volt - elsősorban művészettörténészként vállalta fel a grafikai művészetek mind szélesebb körben való elfogadtatását. Anyagiak híján nemigen vásárolt műalkotásokat, az egyes darabok baráti ajándékként kerültek hozzá. Egyrészt az általa preferált, saját ízlését tükröző, hozzá közelebb álló munkák, de előfordult az is, hogy a művész maga választotta ki az ajándékozandó művet, legtöbbször egy kiállítás megrendezése vagy valamilyen írás, kritika megjelenése alkalmából. A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán bemutatott alkotások csoportja nem tudatos, szisztematikus gyűjtés eredményeként jött létre - ebben hasonlít a művészek egymás között cserélt, ajándékozás révén összeállt anyagához -, ezért nem igazán nevezhetjük a klasszikus értelemben vett „gyűjtemény"-nek. Ennek ellenére igen jelentős kollekció, mert jól tükrözi a művészettörténész személyes kapcsolatrendszerét, szakmai érdeklődését és a 20. század első felének rajz- és éremművészeti törekvéseit.