Együttállások

Topor Tünde

A magyar művészeti életben nem új az a helyzet, hogy az intézmények szerepét néha átveszik a magángalériák. Nem kérdés, hogy a kereskedelmi érdekek dinamikusabbá tudják tenni a kutatást, és a sokat emlegetett kánonképzésre is hatással vannak. A tendencia eddig inkább a klasszikus modern képek piacára volt jellemző, de úgy tűnik, egy ideje a közelmúlt művészetének feldolgozása, bemutatása is a gyorsabb reagálású és újabban az intézmények jelentős részéhez képest kiszámíthatóbban működő for profit szférához csúszik át. Ennek egyik példája volt az acb, a Kisterem és a Vintage galériák közös szervezésében megvalósított Bookmarks című kiállítás, amit egy nemrég bezárt Balaton utcai kortárs galéria tereiben lehetett megnézni szeptember 20–28-ig. Közben, hogy a helyzet még érdekesebb legyen, kiderült, hogy a közös fellépés nem valami egyszeri fellángolás, idén az Art Market közepén is közös standon állítanak ki, de itt az acb, a Kisterem és a Vintage mellé becsatlakozik az Inda és a Viltin galéria is. Valkó Margittal (Kisterem), Pados Gáborral (acb) és Pőcze Attilával (Vintage) beszélgettünk.

Artmagazin, Topor Tünde: Mára nagyjából világossá vált, hogy a lepusztulófélben lévő intézményrendszerben a magángalériák átvesznek egy csomó funkciót – például olyan kiállításokat rendeznek, amilyeneket a múzeumok elmulasztottak megcsinálni.
Valkó Margit, Kisterem: Igaziból nem szeretnénk átvenni…
 
 
T. T.: Először egy kis történeti áttekintést kérek. Azért az mégsem mindennapi, hogy három konkurens galéria összeáll, kibérel egy mindhármuktól független teret és ott közös kiállítást rendez. Miért pont ez a három galéria, miért pont ezeket a műveket és miért pont akkor? Hogy miért pont ott, azt nem kérdezem, mert a volt B55 terei alkalmasak nagyobb lélegzetű kiállításokhoz.
V. M.: Mind a három galéria foglalkozik idősebb, a beérkezettség karrierfázisában lévő művészekkel is. Az ő munkáikat bemutatni egyéni kiállítások keretében nagyszerű, de tudtuk, hiszen jól ismerjük az életműveket és a műtermeket, hogy vannak olyan régebbi, a 60-as, 70-es években készült műveik, a 60-as, 70-es évek undergroundjáról van szó, amik a magyar neoavantgárd fontos állomásainak tekinthetők, a nagyközönség viszont alig-alig láthatta őket. Amikor készültek, nem lehetett őket kiállítani, később meg már az intézmények nem nagyon rendeztek csoportos kiállításokat. Mind a hármunknak eszébe tudott az jutni, hogy jó lenne ezeket bemutatni, sőt, milyen jó lenne őket együtt, egymás kontextusában bemutatni.


 
Ősz Gábor: A fekete-fehér színei, 2009, színes digitális print, 56 × 59 cm egyenként, ed5
 
 
T. T.: A kiállított anyagban kik a te művészeid?
V. M.: Keserü Ilona és Jovánovics György. Bak Imrétől mind a hárman hoztunk munkát.
Pados Gábor, acb: Az én válogatásom a következő volt: Tót Endre, mint acb-hez tartozó művész, Major János, akinek a műveivel az utóbbi hónapokban kezdtünk foglalkozni, Szentjóby, akinek a műveit gyűjteményekből kértük kölcsön. A fiatalabbak pedig: Várnai Gyula és Szalai Péter
Pőcze Attila, Vintage: Erdély Miklóstól a Margit is és én is állítottunk ki művet, Bak Imrétől pedig mindhárman vittünk, rajtuk kívül én Hajas Tibor-, Maurer Dóra-, Ősz Gábor- és Szabó Dezső-műveket mutattam.
V. M.: A lényeg, hogy ismerjük az életműveket, és például az általam javasolt művészek esetében régóta vannak a látóteremben olyan munkák, amiknek a bemutatására tényleg elementáris vágy élt bennem. Ilyen például az Előfüggöny az extatikus marionetthez, amit nehezen bár, de el tudtam kérni erre az alkalomra a Jovánovicstól, vagy ilyen még Keserü Ilona 4-es számú képe, Erdély Miklós Metaforái. Ezek tényleg olyan művek, amiket nem lehetett látni mostanában, nagyszerű, hogy itt meg lehetett mutatni őket. Az apropója meg az volt, hogy most volt időnk előkészíteni ezt a kiállítást…
P. G.: Azért olyan sok időnk nem volt….
P. A.: Három hónapos projekt volt. Egyszerű, gyorsan és könnyen összeállított kiállítás, amihez szinte minden adott volt az egyes szereplőknél.
 
 
T. T.: Értem, de mi adta a lökést, hogy pont ekkor legyen, ebben az alig több, mint egy hétben?
V. M.: Egyfelől egy ilyen esemény tényleg növeli ennek a most klasszicizálódó műcsoportnak a fontosságát, főleg, ha az látszik, hogy még kooperálni is érdemes miattuk. Másfelől, ami most néhány helyen megnyilvánul, vagyis hogy milyen művészet jelenítődik meg mértékadóként, ahhoz képest nagyon fontos volt a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárdjának aktualitását újra felmutatni. Alapvetően ennek az igénye indította el a közös munkát, és akkor kiderült, hogy szeptemberben jön a Tate Modern Baráti köre, és esetleg az ő itteni programjukba is be lehet illeszteni ezt a kiállítást.



Bookmarks enteriőr
© Fotó: Nyírő György
 
 
T. T.: Ha ők végre szóba kerültek, hogyan fogadták a kiállítást, mi volt a reakciójuk?
P. A.: A Tate REEAC látogatása nagyon jól sikerült, ott töltöttek másfél órát, Székely Kati, mint a korszakkal foglalkozó művészettörténész tartott tárlatvezetést, ami kötetlen beszélgetéssel ért véget. Egyébként számunkra is érdekes volt Székely Kati tárlatvezetése, mert ő független szemmel nézett erre a válogatásra, és így látszott , hogy nem mi találjuk ki a művek közti összefüggéseket. Számomra a kiállítással nem a kánonteremtés volt a cél, mert annak nem ez a formája, hanem az egész inkább a kérdésfeltevés igényével született. Ez három galéria közös programja volt, nem egy klasszikusan kurált kiállítás, ami alapvetően az általunk képviselt vagy a látókörünkben lévő művészek műveiből állt össze.
P. G.: Jó műveket raktunk egymás mellé, de ennél nem is volt több a cél. Ennyi idő alatt ezt sem volt könnyű megoldani.
V. M.: De mégis, azért ennél kicsit több volt. Szerintem arra, hogy ezek a művészek így együtt szerepeljenek, az elmúlt években nem volt példa. De ha bárkinek eszébe jut az elmúlt húsz évből Magyarországon ilyen kiállítás, akkor mondja.
P. G., P. A.: Szombathely
P. G.: Szombathelyi Képtár pár éve. Nagyon jó kiállítás volt. Fabényi Juli csinálta.
P. A.: A katalógusa hozzáférhető. (A magyar neoavantgárd első generációja 1965–72. Kiállítási katalógus, Szombathely, 1998. Bevezető tanulmány: Fabényi Júlia, szerk. Reczetár Ágnes – a szerk.) Tehát nem mi találtuk ki ezt a dolgot, a korral számosan foglalkoznak, számos helyen folyik kutatómunka ebben a témában: MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, a Ludwig Múzeum hatvanas évek projektje és az ELTE Művészettörténeti Tanszéke is aktív.
V. M.: Igen, de a Ludwig projektje most leállt.



Maurer Dóra: Elrejtett struktúrák III/1, 1977-81, grafit, papír, 65 × 51 cm
 
 
T. T.: Reméljük, újrakezdik. Egyébként a neoavantgárd nagy generációjának munkáihoz milyen szempontok alapján kapcsoltátok a fiatalabb művészekét?
V. M.: Akiket én állítottam ki, azok mindegyikénél megfigyelhető egy éppen aktuális karrierbeli ugrás, vagyis hogy valahol jelen vannak Európában. Kokesch most szerepelt az Isztambul Biennálén, a Kis Varsónak Bécsben a Secessionban lesz kiállítása januárban, de beválasztották őket az Equadori Biennáléra is, és most már nyilvános, hogy Kaszás Tamást meg beválasztották a Sidneyi Biennáléra, ami fontos és jelentős művészeti esemény – bár senki nem tudja megnézni Kelet-Európából.
P. G.: Igazából arra akartunk figyelni, hogy a magyar neoavantgárd kerüljön előtérbe vagy legyen túlsúlyban, és ezt akartuk fűszerezni kortárssal. A három galériának viszonylag hasonló a profilja, vagyis a művészeik összetétele. Szerintem rajtunk kívül nincs olyan kortárs galéria, aki foglalkozna a neoavantgárddal.
P. A.: Vagy csak érintőlegesen.
P. G.: Engem érdekel, hogy van-e a mostani kortárs gondolatoknak előzménye, nálunk működik ez az időbeli visszatekintés, hogy néhány mostani munkának megvannak a magyar művészet történetében a csírái, a most is aktuális előzményei. Tehát a kortársakat aszerint válogattuk, mutatnak-e valami szemlélet- vagy megoldásbeli rokonságot a régebbiekkel. Szerintem a Szalai Peti szépen illik a Szentjóbyhoz, például.



Keserü Ilona: Négyes számú festmény, 1965, olaj, zománc, olajpasztell, farostlemez, 63 × 125 cm
 
 
T. T.: Miért lett a kiállítás címe Bookmarks?
V. M.: Itt a bookmark az internethasználattal kapcsolatos értelmében szerepel, tehát arra utal, hogy böngészel, találsz valami érdekeset, és megjelölöd, hogy majd vissza tudj térni hozzá. Valamit az eszedbe akarsz idézni. Ezért is hagytuk angolul a címet, mert a böngészés a kulcsszó, ez a fogalomkör jól kifejezi a kiállítás koncepcióját, ugyanakkor azt is, hogy az egész mégiscsak egy ad hoc esemény volt. Ezek önálló művek, de azért párbeszédet folytattak, kapcsolatba kerültek egymással, és a keletkezésük nagyjából ugyanarra az időszakra esik. A közönség reakcióiból is lehetett érezni, hogy a mai napig fantasztikusan működnek, a cím ezt is jól lefedte, hogy ezek ilyen egyes, nagyon erős jelek.
P. G.: De az internetezés közben használatos értelmezés mellett akár a szó magyar jelentésének értelmében, mint klasszikus könyvjelző is működik a cím, hiszen több ilyen kiállítást is meg lehetne rendezni, mindig más és más művekkel, a könyvjelzőt is bárhová be lehet tenni, másik oldalra, harmadikra.
V. M.: Ha jó a könyv.
P. G.: És itt jó. Nagyon találó cím lett, ezúton is köszönet érte a munkatársamnak, Hegedüs Orsinak. Először nekem nem tetszett, de mostanra elismerem, milyen jól fedi a koncepciót.



Tót Endre: I’m fed up with painting, 1972, olaj, vászon, 90 × 90 cm, acb Galéria
 
 
T. T.: Kereskedelmi szempontból vártatok valamit a kiállítástól? Külföld felé akartátok referenciaként használni, vagy a hazai vevőképzésben szántatok szerepet neki? Mik voltak az előzetes elvárások? Történtek-e eladások?
V. M.: Én gyűjteményekből kértem be műveket. Nagy könyörgések árán kaptam meg például a Kolozsváry Gyűjteményből Keserű Ilona Közelítések című képét, de mert azt gondolom, hogy korszakos jelentőségű munka, mindenképpen be akartam mutatni. Jovánovics is nehezen adta oda az Előfüggönyt, és az Erdély Metaforák sem igazán eladóak, nyilván ha valami olyan intézményi érdeklődés mutatkozna, akkor lehetne tárgyalni a művészekkel vagy a gyűjtőkkel, de az alapvető szándék nem ez volt. Természetesen az, hogy tudtunk együttműködni, pozitív üzenet a piac és az egész művészeti közeg felé, és hogy meg tudtuk mutatni, milyen jók ezek a művészek, az sokat számít. Olyan is volt, hogy valaki utána keresett meg, hogy vásárolna valamit az egyik kiállítótól, tehát azt mondanám, hogy a kiállítás aktualizálta az érdeklődést néhány művész munkái iránt.
P. G.: Azért mindenki, aki ebben a szakmában van, szép lassan leszokik arról, hogy túlzott kereskedelmi elvárásokkal ringassa álomba magát. Mindenféle eladásokról, azonnal becsengő forintokkal. Úgyhogy itt tényleg nem ez volt a cél, én is az Irokéz Gyűjteményből adtam kölcsön műveket a Bookmarksra, illetve kértem más gyűjteményekből is.
P. A.: Nem is segített volna a kiállításnak, ha az eladásra gondolunk előtte, az arányokra figyelve jó kiállítást akartunk összehozni, számítva arra, hogy az esetleges siker tényleg csak hosszú távon lesz mérhető.
 
 
T. T.: Olyanfajta szándék, hogy gyertek, múzeumok, gyere, Tate Modern Akvizíció, mert összeállítottunk nektek egy jó kis csomagot, amiből bármelyik darab megállná a helyét a gyűjteményetekben, mert abból úgyis nagyon hiányoznak a vonatkozó magyar művek? Tehát a REAC-tól…
P. G.: Olyan a nevük, mint valami sportklub.



Kokesch Ádám: Cím nélkül, 2013, fém, műanyag, üveg, magassság 130 cm
 
 
T. T.: Tehát a Russian and Eastern European Acquisitions Committee-től jöttek visszajelzések?
P. A.: Igen, innen Moszkvába mentek tovább, és a visszajelzések szerint Budapest megállta a helyét.
P. G.: Konkrétan nem ez jött vissza, hanem hogy Budapest sokkal jobb volt, mint Moszkva.
P. A.: Oké, jók voltunk. De az itteni programnak a Bookmarks csak egy eleme volt, megnézték a Szépművészeti Múzeum és a Ludwig Múzeum állandó kiállítását, a Kieselbach Galéria avantgárd kiállítását, jártak magángyűjtőknél, műteremlátogatáson Maurer Dóránál és a Kis Varsónál. Ezekből együttesen állt össze a jó benyomás.
 
 
T. T.: Lehet tudni, hogy novemberben az Art Marketen közös standon állítotok ki, csak oda még becsatlakozik hozzátok az Inda és a Viltin galéria. Annyira megtetszett az együttműködés, vagy a két dolog független egymástól
V. M.: Annyira független, hogy az Art Market közös standot már tavasszal kitaláltuk, tehát az volt előbb. Szerettünk volna egy kis szigetet, és mert mindannyian szeretjük és tiszteljük egymás művészeit, megvalósíthatónak tűnt az ötlet.
P. A.: A térszervezés mutatja a szándékainkat. Eredetileg mindenki üldögél a saját kis dobozában, egymásnak háttal. Ehhez képest most átlátható teret hozunk létre, átjárással a galériák között. Szándékaink szerint ez agoraként működhet a kiállításon. Sok vásár van a világban, ezeknek eléggé eltérő a szerkezetük, és mindez folyamatosan változik is. Egyáltalán nem biztos, hogy egy vásárnak úgy kell kinéznie, ahogy az eddigiekben. Lehet, hogy ezzel az ötlettel elébe megyünk valaminek. Szerintünk szexi lesz és látványos.



Várnai Gyula: Philophonia, 1999, installáció (magnó, magnószalagok és hang), 170 × 120 × 30 cm | Szűcs-gyűjtemény
 
 
Nem ez az első ilyen együttműködés galériák között a magyar művészeti vásárok történetében. 2010-ben az Inda, a Viltin és a Videospace volt jelen közös projekttel a Budapest Artfairen, a Műcsarnokban, és az akkori pozitív tapasztalok miatt választották megint a kooperációt (a Videospace sajnos azóta megszűnt, hiányzik is a színtérről).
 
Tallér Ágnes (Inda) és Dián Krisztina (Viltin) szerint az idei Art Marketen közös térben kiállító galériák programja nagyon sok hasonlóságot mutat, és így sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak azok a tendenciák, amiket képviselnek. A mostani helyzetben kifejezetten keresik is az együttműködés lehetőségeit, mert egyesített erőkkel jobban meg tudják jeleníteni a közös értékeket. „Erős személyiségek vagyunk, mind erős vízióval, próbatétel, de öröm is ezeket összefésülni. Ha a tervek megvalósulnak, újabb energiákat szabadítanak fel, úgy gondolom, nem csak bennünk... az üzenet így csak pozitív lehet” – mondja Dián Krisztina.