Korszakalkotó tekintet

A fotográfia legnagyobb mesterei a Szépművészeti Múzeumban

Böröczfy Virág

A Szépművészeti Múzeum ez év nyarán megint világsztárokat felvonultató tárlattal örvendezteti meg látogatóit. A kiállítás különlegessége, hogy a hazánkban a hagyományos művészeti ágak mellett kevésbé favorizált műfaj, a fotográfia mestereinek műveiből ad válogatást, ráirányítva a figyelmet arra az ellentmondásos helyzetre, hogy míg a fotó művészetként való elismertsége igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon, nincs még egy olyan művészeti ág, amelynek nemzetközi vérkeringésébe az ország ennyi élvonalbeli alkotót adott volna.

Brassai: Bijou, 1932, zselatinos ezüst

A szülővárosa nevét viselő Halász Gyula előszeretettel kapta lencsevégre Párizs "rejtett" arcát. A fotókat kezdetben saját cikkei illusztrációjának szánta, majd hamar tudatosult benne: a fotó a kor sajátos kifejezési eszköze, amellyeé többet el lehet mondani, mint az írott szóval.

André Kertész (Kertész Andor), Brassai (Halász Gyula), Robert Capa (Friedmann Endre Ernő) és Moholy-Nagy László ma a fotográfia ikonjai, felvételeik a múzeumok kollekcióinak féltett kincsei. A Lélek és Test című kiállítást is e négy világhírű fotográfus műveire alapozták. Az egyes képek azonban nem az életműveken belül értelmezve, hanem szélesebb kontextusba helyezve kerülnek bemutatásra. A rendezői szándék szerint a kiemelkedő alkotók szerepe a hazai és egyetemes fotótörténetben jobban érzékelhető, ha felvételeik magyar és nemzetközi kortársaikéval együtt láthatók.
A kiállított művek tematikai és megfogalmazásbeli hasonlóságai vagy éppen különbözőségei mentén nyomon követhető a fotográfia saját kifejezőeszközeinek fejlődése is. Felismerhetővé válik, hogy míg az új képalkotó eljárás első képviselői a festészetet utánzó témák: csendélet, tájkép, akt- és portréfelvétel, valamint a több negatívból komponált allegóriák elkötelezett hívei voltak, a 20. század első felében – részint a technikai újításoknak köszönhetően – elterjedtek a műfaj sajátosságainak inkább megfelelő új tematikák: az eseményfotózás, a fotóriportok, az utcaképek, egyes társadalmi vagy népcsoportokról készített felvételek. Az úgynevezett piktorialista mesterek, akik a fotográfiák kivitelezése során is a festői hatás elérésére törekedtek, lágy rajzolatot eredményező objektívet használtak, és viszonylag nagy kézügyességet igénylő módon, kis példányszámban, úgynevezett nemeseljárásokkal (például pigmentnyomat, brómolajnyomat, szénnyomat stb.) dolgozták ki képeiket. Az 1900-as évek elején azonban az új témák hatására kialakult a fotográfia saját, csak rá jellemző eszköztára is: a különböző objektívek alkalmazásával, új nézőpontokból, más és más szögből, képkivágásokkal készülő képek esetében már nem az aprólékos, kézműves kidolgozás, sokkal inkább az egyéni látásmód lett a domináns. A fény és árnyék kreatív alkalmazásával történő képfelépítést pedig tovább hangsúlyozta a zselatinos ezüst alapú fekete-fehér nagyítás.

Horst P. Horst: Mainbocher fűző, 1939, zselatinos ezüst

Horst drámai megvilágítású felvétele a Vogue magazin számára készült a második világháború előestéjén. A legapróbb részletig megtervezett kép a világ egyik legtöbbet idézett divatfotója lett.

A két világháború közötti időszakot a „nagy magazinok kora” elnevezéssel szokták illetni, ugyanis ekkoriban terjedtek el a képes újságok, amik szükségszerűen magukkal hozták a fotóriport és a divatfotózás megjelenését. Ezek, a későbbiekben már szintén tradicionálisnak számító fotós műfajok a 20. század hatvanas éveiben az információrobbanás és a televízió térhódítása következtében átalakultak, elvesztették ugyanis monopolhelyzetüket az események dokumentálásában, és arra kényszerültek, hogy az informálásban mintegy száz éve betöltött szerepüket majdnem teljesen átadják az új médiumnak. A fotósok ettől kezdve szerzőként jelentek meg, szubjektív elemekkel telített, önálló képi világokat, alkotói sorozatokat hoztak létre, amelyeket saját szerkesztésű kötetekben publikáltak. A Szépművészeti Múzeum tárlatán az ilyen egyéni elképzelések és a hagyományos riporteri témák sajátos ötvözetét adják az 1947-ben alakult és máig is mindössze 36 tagot számláló Magnum fotóügynökség tagjainak felvételei.
A kiállításon a nemzetközi és a hazai fotóművészet jeles alkotásai tematikai és kompozicionális megfelelések szerint kerültek egymás mellé. A rendezés – talán akaratlanul is – kiemeli, hogy míg a század elején a fotográfia saját kifejezési formáira rátalálva egyre inkább eltávolodott a képzőművészettől és egyre inkább önállósodott, a magyar fotósok egészen az 1960-as évek elejéig festői hatások felhasználásával operáltak. A hazai fotográfia bizonyos területein a fejlődés annyira elszigetelten vagy megkésett módon történt, hogy csak a rendszerváltás környékétől érdemes egyáltalán a nemzetközi tendenciákhoz való felzárkózásról  beszélni.

Robert Capa: A spanyol milicista halála, 1936, zselatinos ezüst

A Magnum fotóügynökség egyik alapítója szemtől szembenmegörökítette a harcoló katona halálának pillanatát, amely a német Stern folyóirat szerint "a spanyol polgárháború szimbóluma, később a háborúellenes mozgalom végső jelképe".


Az alkotások nagy része a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből származik, és többségük látható volt a 2007 második felében az Ernst Múzeumban megrendezett (M)érték című kiállításon is . Bár a művek jelentős része annyira nagyszerű, hogy újra és újra megnézve is maradandó élményt nyújtanak, a tárlat igazi erősségét mégis a külföldi intézményekből (többek között a New York-i MOMA, a párizsi Pompidou Központ, a kölni Ludwig Múzeum) kölcsönzött fotográfiák jelentik. A kurátornak hála a fotótörténet olyan ikonikus művei csodálhatjuk meg, mint Dorothea Lange Bevándorló anya, Helmut Newton Jönnek vagy éppen Horst P. Horst Mainbocher fűző című, sokat reprodukált képe. A műélvezetet kissé csökkentik a fotókat megvilágító lámpák, amelyek a fekete-fehér képeknek egységes, „egyenbarna” tónust adnak, eltüntetve azokat a laborálási finomságokat, amelyek az egyes alkotókat, illetve korszakokat jellemzik.
Mindennek ellenére őszintén remélem, hogy a bemutató egy olyan folyamat kezdetének tekinthető, amely során a hazai közönség is pontosabb képet alkothat arról, hol is tart ma a fotográfia és milyen úton jutott el idáig.

Lélek és Test. Kertésztől Mapplethorpe-ig, a fotográfia legnagyobb mestereinek szemével, Szépművészeti Múzeum, 2008. június 6. – augusztus 24.